Népszabadság, 1995. szeptember 9.
BÄCHER IVÁN
Újra elárvult, kiüresedett egy háza a magyar irodalomnak.
A házat, de legalábbis annak hatalmas kertjét mindenki ismeri, aki valaha áthaladt Leányfalun és minden érettségizett magyar tudja azt is, hogy a község közepén elterülő Móricz-birtokot 1911-ben vette Móricz Zsigmond a Sárarany honoráriumából.
Aki irodalmár, literátus ember élt azóta e honban, az mind megfordult a Kós Károly és kollégái keze nyomát viselő, évtizedeken át bővítgetett, építgetett házban, amelynek minden szobájából, zugából, foteljéből, kályhájából, minden deszkájából, téglájából sugárzik egy nagy író munkára és kizárólag a munkára fölépített, súlyos élete.
Hogy ez a szentély nem csupán fönnmaradt, hanem tegnapig élt is, az egy másik írónak, Móricz Virágnak köszönhető.
Virág 1909-ben született. Édesanyja, Holics Janka — miként azt szép könyv dokumentálja — nem viselvén, hogy egy írónak ön a törvénye és semmi más — 1925-ben öngyilkos lesz.
Virág művészettörténetet tanult Bécsben, Berlinben. Pesten, a Nyugat titkára lett, később segédkezett filmrendezésben majd évtizedeket áldozott az apai hagyaték gondozására.
1936-ban a Nyugat novellapályázatán díjat nyert és aztán fél évszázadon át jelentek meg folyamatosan könyvei.
Bölcs ember volt, jó író, hozzá évtizedeken át hű olvasótáborral bíró, az apáról, anyáról, családról készült munkái pedig kötelező olvasmányok lesznek mindaddig, amíg csak nyelvünket végképp föl nem váltja az angol vagy valami más eszperantó. Nem csupán apjának, hanem a magyar irodalomnak volt egyik utolsó édesgyermeke, egyike az utolsónak azok közül, akik már akkor is éltek és írtak, amikor az írás még egy nagyon komoly és szép szakmának számított Magyarországon.
Bächer Iván