Káposztás cvekedli

1986 volt, tavasz, április, keddi nap.

A pesti zongorista viszonylag korán kelt, nyolc körül, nem kért ébresztést, mégis fölébredt.

Befütyülte a kávét, elolvasta az újságokat, mind a hármat, a negyedikkel bevonult a fürdőszobába, háromnegyed óra múlva kijött, a szobában felöltözött, ahogy szokott, ha ment valahová, ami mind ritkábban fordult elő vele: szürke szövetnadrágot vett, jóféle, csíkos — általában tanítványtól kapott — inget, Gólyában vett, halszálkás zakót.

Nyakkendőt nem kötött most sem.

— Majd jövök — mondta, leliftezett, beült a kék Zsiguliba, és kiment Ferihegyre.

A gép pontosan érkezett. A párizsi zongorista hamar föltűnt a kijáróban. Egy aktatáska volt nála összesen.

— Szerbusz.

— Szerbusz.

— Jól nézel ki.

— Valami istenien.

Harminc éve látták egymást utoljára. A pesti járt kinn Párizsban akkor, pontosan ’57 januárjában. A Salle Gaveau-ban játszott Beethovent, liftest, 111-est. A párizsinak is volt koncertje éppen, meghallgatták egymást, együtt töltöttek pár napot, vég nélküli teoretikus vitákba bonyolódtak. Két világ voltak ők: a párizsi a kottaképet akarta játszani mindenekfelett, a pesti enmagát.

Aztán nem látták egymást, nem telefonoztak, nem írtak. Nem volt rá szükség.

— Meddig maradsz?

— Holnapig.

— Egy napra jöttél.

— Egy.

A pesti nem csodálkozott. Nem is kérdezett. Nem volt rá szükség.

— Anyám? — kérdezte a párizsi.

— Meghalt.

— Mikor?

— Tavaly. Bátyád nem írta meg?

— Nem szoktunk írni.

— Hol laksz? — kérdezte a pesti, miközben mentek a parkoló felé.

— A bátyámnál — mondta Gyurika, akinél csak egy aktatáska volt.

— Tudja, hogy jössz?

— Nem. Majd fölhívjuk.

— Hova menjünk előbb?

— A Podmaniczky utcába.

A párizsi ott lakott szüleivel, amikor még ő is pesti volt. Szinte naponta járt ott a pesti annak idején. A később párizsi itt külön szobával bírt, amelyben nem volt semmi egyéb, csak középen a zongora a székkel, és a földön szerte a kották.

A gyerek az üres és csak általa lakott nagy szobában papundeklivel a plafonig körülkerítette ezt is, a zongorát a székkel. Feszélyezte a tér, a külvilág.

Beszálltak a kocsiba.

— Mi van?

— Semmi.

— A többiek?

— Te mit tudsz?

— Ivánka otthagyta Zsuzsikát.

— Tudom.

— Árpi?

— Jól van. Szokja az új asszonyt.

— Szegény.

— Öregszik.

— Valami baja van.

Hallgattak. Az Üllői útról a Práter utcán át jobbra fordultak, rá a Nagykörútra.

— Baba?

— Pekingbe ment egy konferenciára, hogy tudjon telefonálni Gyurinak.

— Gyuri?

— Spekulál, hogy adjon-e Nobel-díjat magának vagy sem.

— Blum?

— Zürichben csinálja a stúdióját, közben minden kedden kaszinózik egy kínai szeméthordóval, aki Pesten járt egyetemre és az Ó utcában elsajátította ezt a játékot egy öregasszonytól.

— Mirkó?

— Róla továbbra sincs hír.

— Megsértődött ránk, mert nem lett a világirodalom legnagyobb írója.

— Lehet, hogy az lett, csak elfelejtette nekünk megírni.

Hallgattak megint.

Befordultak a Podmaniczky utcába, amely akkor még Rudas László nevét hordta.

Kiszálltak a kocsiból. Beléptek a sötét kapualjba. Az udvaron a párizsi fölnézett, bólintott és így szólt:

— Mehetünk.

— És most hová?

— Garam utca — mondta Gyurika.

— Ott mi volt?

— Apámnak népkonyhája. Onnan lopta a húst.

Mentek át az akkor még Élmunkás névre hallgató Ferdinánd hídon. Közben vették tovább a társaság tagjait.

— Csambi?

— Görögországban osztogat tanácsokat valami miniszterelnöknek.

— Richárd?

— Miután Venezuelában fölvirágoztatta a prostitúciót, állítólag haza készül.

— Tamás?

— Egy örült német proletárasszony táncszínházát plankolta fel éppen…

A Garam utca végén megálltak egy földszintes ház előtt. Bementek a kapualjba. A párizsi bólintott.

— Mehetünk.

— Na várjál… Panzió?

— Jó lesz. Közben útba ejthetjük a Teleki Pál utcát is.

Mentek vissza az akkor még Rajk László nevét viselő Pannónia utcán.

— Az itteniek?

— Maxi kinn van Párizsban…

— Tudom.

— Találkoztál vele?

— Nem.

— Andris nagy ember lett, reformközgazdász.

— Az micsoda?

— Olyan, mint a közgazdász, csak nem annyira hülye.

Az Október 6. utca 20. alatt álló házat már lebontották régen. Bementek a 18.-ba, fölmentek a második emeleti gangra. Megálltak, és nézték a két hatalmas gesztenyefát, amely a szomszédos telken állt. A fák alatt húzódtak az istállók még a hatvanas években is. Ezekre a fákra láttak rá, amikor négykezeseztek a belső szobában és nem tudtak kimenni, mert a külső teli volt félmezítelen lipótvárosi asszonnyal — ott működött Gojszi és Mama fűzőszalonja.

— Te. Negyven éve töröm a fejem valamin.

— Mondjad!

— Mi az a pelotte?

— Az olyan melltartó, amit ki lehet gombolni elöl. Szoptatós anyáknak.

— Igen?

— Igen. Na jó. Akkor mehetünk.

A Kecskeméti utcában kaptak csak helyet. Gyalog mentek a Veres Pálné és Irányi utca sarkán álló hatalmas házhoz. Ennek első emeletén volt Tamás apjának Renaissaince Penziója, a Társaság életének legfontosabb színtere. A sarkon most egy olasz fagylaltozó villogott.

— Együnk egy fagyit — mondja a párizsi.

— Együnk.

Miközben mentek vissza a kocsihoz, a párizsi megkérdezte:

— Te mikor ettél fagyit utoljára?

— Úgy ötven éve.

— Én is akkor nagyjából. Főiskola.

A Liszt Ferenc téren kiszálltak. A

Király-Majakovszkij utcai kapun bementek, megállás nélkül végigsétáltak a foajén, a Szófia-Dohnányi utcai kapun kiléptek. Visszaszálltak a kocsiba.

— Hova?

— Hozzád. Megnézem, hogy élsz.

A Lövölde térnél jártak, amikor a párizsi megszólalt:

— Korb Flóris… Ez jó…

A Dózsa György út végén a pesti nem fordult balra, hanem ment még két sarkot és megállt.

— Itt mi van? — kérdezte a párizsi.

A pesti nem válaszolt. Kiszálltak, mentek pár métert a Garay felé és megálltak egy négy irdatlan darabból álló bérház tövében.

— Szinva utca — bólintott a párizsi.

Itt lakott közös tanáruk, Faragó György. Az ő fönntartás nélküli imádata abroncsolta a Társaságot össze annak idején. Nem csupán beszédmodort, öltözködést, művészi méltóságot örököltek tőle, hanem hölgyet is.

De ilyesmiről a Társaságban nem volt ildomos beszélni soha.

Bementek a kapualjba, fölnéztek itt is.

— Mi van?

— Jól emlékszem, hogy Mirjamot szívott?

— Igen, parafásat.

— Nem szopókásat?

— Nem. Parafásat!

— Na jó. Akkor mehetünk.

Visszamentek az Ajtósi Dürer sorba a pestihez.

— Hát így élek…

— Érdekes — bólintott a párizsi.

Innen telefonáltak a bátynak. Aztán a párizsi még egyszer körbejárt a zsúfolt lakásban. Megállt a zongora előtt, megnézte a nyitott kottát. Beethoven 111-es szonátájának második tételénél volt az épp kinyitva. A párizsi utoljára ezt vette föl lemezre és utoljára ezt is tiltotta le, mert nem tudott megbirkózni egy trillával. Nem tudta eldönteni, hogy fölülről vagy alulról kell indítani.

Akkor már régen nem koncertezett ő sem. Ő a kottaképbe botlott bele, a pesti ennenmagába.

— Kérsz valamit? — szólt rá a pesti.

— Mi van?

— Káposztás cvekedli.

— Káposztás cvekedli? — rekedt el a párizsi hangja.

— Igen. Maradék. Tegnap csináltam.

És oda van kapatva?

— Oda.

— Olyan jó barnás, már-már égett, mint ahogy…

— Igen.

A pesti megmelegítette a káposztás cvekedlit, a párizsi megette és így szólt:

— Mehetünk.

Másnap a pesti kiment a párizsiért Lőrincre és átvitte Ferihegyre.

Ott még leültek a bárszékre. Kértek két pohár sört. Hallgattak pár percet, majd egymásra néztek. Mindketten akartak mondani valamit.

— Ő… Na, mondjad te.

— Nem, nem… Nem fontos, mondjad csak te, mit akartál mondani?

— Nem érdekes.

Hallgattak. A pesti szólalt meg, halkan, rekedten.

— Én is.

— Milyen?

— Bél. Vastagbél.

— Az enyém agy.

— Jó. Az is jó.

Egy percet megint hallgattak, aztán a párizsi lekászálódott a magas székről.

— Na, szia.

— Szerbusz.

Átölelték, megcsókolták egymást, és egyik ment a terminálhoz, másik a kijárat felé. Nem intett, vissza sem nézett egyikük sem.

Nem volt rá szükség.

Bächer Iván