Népszabadság, 1995. augusztus 28.
BÄCHER IVÁN
Forgatva Romhányi Attila a Föld papagájait számba vevő — Márti feleségnek ajánlott — gyönyörű könyvét, az olvasónak bizony szomorú dolgokra kell rádöbbennie.
Mert A Föld papagájai korántsem csak a papagájokról szól.
Legalább annyira az emberről is.
És bizony ez utóbbi nemigen állja ki az előbbivel való összevetés próbáját.
Kezdjük azzal, hogy az ember tart papagájt. A papagáj nem tart embert soha. (Az már más kérdés, hogy az ember alighanem jobban járna, ha fordítva lenne.)
A papagáj nem irtja az ember élőhelyét, nem pusztít falut, nem rombol várost, nem dönt le házakat.
Az ember viszont mára kiirtotta az ezernyi papagájfajtának élőhelyet adó esőerdők közel felét. Mivel itt a termőföld rendkívül vékony, ezek az erdők nem újulnak meg, és nem is telepíthetők újra — sivatag képződik a helyükön. Ez az embert mit sem zsenírozza: percenként negyven futballpályányi erdőt irt ma is.
Soha papagáj nem emelt kezet még egy tizenhatosra sem.
De persze a papagáj az, aki kipusztul.
Vigasznak vigasz, de sovány, hogy az ember is.
Más dolog az öngyilkosság, és más dolog az ölés.
Hogy az ember két-három nemzedék múltán kiirtja önmagát, az az ő magánügye.
De a papagájt kiölni nem volna joga.
A papagáj például nem nyúl az emberhez: nem vadássza, tollát kalpagjára nem tűzi, nem eszi, nem fogja be, nem zárja kalickába, nem tanítgatja beszélni.
Az megint más kérdés, hogy az emberek zöménél ez utóbbi kísérlet eleve kudarcra volna ítélve.
Az is tény, hogy jó néhány papagáj szókincse fölülmúlja az emberek túlnyomó többségének efféle készletét.
Nézzük tovább: papagájból több mint háromszáz faj ismeretes. Emberből egy.
És bizony néha soknak tűnik az is.
A papagáj tud repülni. Igaz, hogy az ember is, de a papagáj sokkal ritkábban zuhan le.
A papagáj jól szervezett közösségben él, azon belül pedig mintaszerű hűséggel kitart párja mellett. Az ember… No, ne is beszéljünk erről.
A papagáj, ha belép valahová, köszön.
A papagáj nem süketíti magát műanyag zenével, nem eszik hamburgert, nem bambul naphosszat fogpasztareklámokat…
Nem vedel, mint az állat, nem szí marihuánát, kölkét nem a tévé elé veti, inkább fölneveli gondosan.
Közbevethetné valaki, hogy a papagáj Beethovenben sem leli örömét.
De ugyan már, honnét tetszik tudni azt?
A papagáj titokzatos.
A papagáj sokféle, színes, mind egyéniség.
A papagáj szép.
Emberben aligha van olyan szép, no, ha nem is szép, de olyan furcsa, eredeti, büszke és égszínkék, mint a majd hatvancentis Spix-ara, amelynek élőhelye — formailag — Kelet-Brazília.
Ebből a madárból 1984-ben még 10-12 példány élt szabadon. Az utolsó — fejenként körülbelül 30 ezer dollárt érő — két Spix-arát 1987 karácsonyán állig felfegyverzett emberek fogták be és tüntették el a földgolyóról örökre.
Ilyet papagáj emberrel nem tehet soha.
Még az utolsó kettővel sem.
Nagy jácintarából még él ugyan pár ezer példány, de irtja az ember azt is gondosan. Mégpedig a következőképpen: megfog az ember egy darab nagy jácintarát, beleteszi egy zsákba, és elkezdi verni kegyetlenül. A nagy jácintara kétségbeesett segélykiáltására azonnal ott terem egy sereg másik nagy jácintara, akiket persze megfog az ember szintén.
A legelvetemültebb papagájtól sem telne ki ily gonoszság.
Arról nem is beszélve, hogy ha mégis, ha mégis előadódna, hogy papagájok embert vetnének a zsákba, és kezdenének ütni ott, célt akkor sem érnének el — emberi segélykiáltásra legföljebb a kutya figyel oda.
Mire tehát az olvasó végiglapozza ezt a csodaszép, de végtelenül szomorú könyvet rádöbben: ha van még ember, akiben egy csöpp kis emberség maradt — az elmegy papagájnak. (Romhányi Attila: A Föld papagájai. Dunakönyv Kiadó, 1994. 2950 Ft)
Bächer Iván