Janka és Dódó

Kukucs!

Dodó bácsi még itthon született, Prágában.

Anyja szepességi német, magyarul cipszer családból volt való, úgy hívták, hogy Zwick.

Amúgy nagy magyarok voltak.

(A Monarchiában, amely rossz volt, de amely mégiscsak az e tájon fönnállt államalakulatok legjobbika volt, a nevek is gyönyörűek tudtak lenni. Előre ugorva időben, vegyük például Dodó bácsi feleségeit: Szép Ilona, Zöld Margit, Rozsos Janka.)

A Zwick família ősidők óta adta a Késmárk melletti Leibnitz kádármestereit.

Az élő emlékezet tizenhat segédről emlékezik a végefelé időből.

Azonban szegény Zwick korán és váratlanul meghalt, a gyerekeket szétszórták a gyámokhoz a birodalomba, így került az egyik Zwick lány Prágába föl.

Itt ismerkedett meg a derék, ősprágai szobafestő-mázolóval, Hubatsek Frigyessel.

1912-ben helyes fiúgyermeket kreáltak, és boldogan éltek volna az Arany Városban talán, ha közbe nem jön az első háború, aminek Hubatsek bácsi el nem esik rögtön az elején.

Ráadásul nem is voltak összeesküdve a mamával, a gyerek az anyja nevét viselte, ezt — és az Eduárdot — magyarosította később Lehelre és Edére.

Ekkor már Budán, közelebbről a Vízivárosban éltek a mamával, aki úri házaknál szakácsnősködött, ami bennlakással járt természetesen.

A kis Dodót Donáti utcai nevelőszülőkhöz adták, akik becsülettel föl is nevelték.

Dodó bácsi a Török utcai Kvilla mesternél tanulta ki a bádogos és vízvezeték-szerelő mesterséget, majd mivel a szakmában elhelyezkedni nem tudott, kifutó lett Adler Miksa Fő utcai csemegés boltjában.

1932-ben hívták be először, és aztán kisebb megszakításokkal katonáskodott Dodó tizenkét éven át.

1942-ben megházasodott, fia is született, Péterke, aki meghalt és akinek sírját Dodó bácsi ötven éven át látogatta — ha Farkasrét közelében volt.

Nem volt mindig ott.

Ugyan frontra nem került, mert a térképészetnél szolgált az Olasz Fasorban.

Jutalmul vezényelték ide, amiért — ez volt első találmánya — kidolgozott egy ügyes kis hüvelyfogót a golyószóróhoz, amiből így nem röpködtek föl a napsütésben csillogni a hüvelyek, nem vette észre az ellen, honnan szóródik a golyó rá.

Viszont a menekülő intézettel mennie kellett.

1944-ben Grazban esett fogságba Dodó bácsi.

Harminckilenc hónapig vágta a fát a brjanszki erdőben.

Itt is voltak találmányai — a saját készítésű varrótűért 3-4 rubelt is megadtak.

1948 októberében kapott papírt, maláriát — és indulhatott haza.

A Fő utca 40-be érkezett a mamához.

Tervezővállalatnál lett hivatalsegéd, majd expedíciós, hajtogatták össze és vitték a terveket szerteszét.

1968-ban visszament a szakmába, a zuglóiak ma is visszasírják az IKV aranyos Dodó bácsiját.

De előbb még, 1957-ben Dodó bácsi kiment az állatkertbe is.

*

Janka néni az erdélyi Várfalván született, Torda mellett.

Géplakatos apja, az öreg Rozsos mester ősei a szomszédos Aranyosrákos kovácsai voltak századokon át. Az anyai nagypapája is kovács családból való volt Uzsonban.

Janka papája Szebenben tanult — persze német nyelven —, majd hét éven át szolgált tengerészként, fölvéve a magyar, német mellé az olaszt és horvátot.

Egy ízben Horthy Miklós is meglátogatta az Orient torpedórombolót, amelyen szolgált a papa, szép fénykép készült az eseményről.

Aztán a papa hazatért Erdélybe, és elvette a mamát, és alapított szép családot.

Tordán a harmincas években alakult át a Tompa-féle virágcserépgyár porcelánüzemmé.

A papa a medgyesi kályhagyárban talált egy alkalmas dobmalmot, áthozatta, fölszereltette és nemsokára ő lett a főgépész az új gyárban.

A kis Janka lány — kilenc testvére volt — a tordai német tannyelvű evangélikus elemiben sajátította el a gót betűk vetését, majd román állami iskolában képződött tovább.

A papa révén, 1934-35-ben került Janka a Tordai Porcelángyárba, festőnek.

Torda 1940-ben, a bécsi döntés után román maradt.

A család áthurcolkodott a visszakerült Kolozsvárra, a papa és Janka beálltak a Zsolnai átvette Írisz-gyárba.

1944-ben menni kellett innen is.

Ekkor előkerült a régi fénykép, elküldték a kormányzóhoz a Várba egy kis kérelem kíséretében, miszerint hadd lehessen a papa vasutas.

Egy hónap múlva a papa beállt a MÁV-hoz, és szolgált 1955-ig becsülettel.

Eleinte az elvágott Székelyföldet az anyaországgal összekötő Szeretfalva-Déda vonalon lett szivattyúkezelő.

Aztán leszerelték az egész miskulanciát és elhozták a szabolcsi Balkányba.

Janka néni közben megesküdött egy katonával.

Csak egyházi szertartásra került sor a napkori görög katolikus templomban, a polgári ceremónia elmaradt, mert nagyon lőttek.

Aztán Janka beszerzett egy kiadós tífuszt is, különféle kórházakban múlatta a viharos időt, végül salgótarjáni bányászok borospincéjében hozta össze a sors az első szovjet katonával. (Egyikőjüknek sem történt baja. legalábbis akkor.)

A férj mindenféle maga varrta karszalagokkal kevergett az országban, végül 1945 februárjában a budai Lenke téren kapott a lábába egy golyót, úgyhogy nem tudták hadifogságba vinni.

Mindenesetre elkallódott jó időre.

Közben Janka a püspökladányi községházára került. A papája pedig Debrecenbe, ahol továbbra is szivattyúkat kezelt. Majd mindketten eljöttek Pestre.

Fölbukkant a férj is, megpróbáltak együtt élni Janka nénivel a Sobieski János utcában, de a férj újra is eltűnt, később megkerült, úgyhogy próbáltak élni Kispesten, de a férj eltűnt onnan is, de mivel akkor is megkerült, hát próbálkoztak együtt Érden is.

Aztán egy szép reggelen, mint máskor, fölvonatoztak Kelenföldig, ott villamosra szálltak, mint máskor, a Kálvin téren leszálltak, mint máskor, mondták egymásnak: „Szerbusz, szívem!”, mint máskor, és Janka néni indult Kőbánya felé, a férj pedig a Lehel útra, ahonnan többé nem tért vissza soha.

Igaz, közben nagy dolgok történtek Janka nénivel.

1949-ben a Kőbányai Porcelángyárba került, amelyet egy frissen kinevezett beszkártkalauz igazgatott, akinek első dolga volt a régi, évtizedeken át megőrzött mintákat kidobáltatni a második emeletről, és átállítani a gyárat a műszaki porcelángyártásra.

Viszont nagyon komoly faliújság került a falra, amelynek dekorálása Janka tiszte lett. Így került kapcsolatba a kultúrmunkával, és így kapta a megbízást, hogy készítse el a díszletet a Duda Gyurihoz, amelyet a gyár együttese állított színpadra a Samottosok Kultúrotthonában.

A díszlet frenetikus sikert aratott, a kultúros fölfigyelt Jankára és elirányította az Iparművészetire, ahol 1950-ben Janka néni elkezdte tanulmányait.

Végzés után a Budapesti Porcelángyárba került, ahol tervezett, festett, vezetett és oktatott egész nyugdíjig.

Közben — ha tetszik ma, ha nem — pár évet mélyedt a marxista esztétikában is, és végigült több tízezer órányi taggyűlést, értekezletet, tanácskozást és más efféle ülős dolgot.

De előtte még elment az Állatkertbe.

Mint főiskolásnak hetente kellett odamennie. Egy fátyolhalat mintázott plasztilinből éppen, amikor rálépett a lábára valaki.

Dodó bácsi ugyanis szintén hetente járt az Állatkertbe, mert szerette az állatokat.

*

Harmincnyolc éve együtt élnek.

Együtt szeretik az állatokat.

Hetvenötben huszonötezerért vették a parasztházat a falu szélén.

A vállalat által építtetett lakásukat Pesten egyszobásra cserélték.

Leköltöztek falura.

Volt kemence is, agyag is, sok hely mindenféle állatnak, nagy kert, jó levegő, jó nyugdíj — gondolták, jó lesz.

Jól is indult, jó is volt sokáig. Még egy csacsi is volt.

Csak a kutyák szaporodtak kicsit túlságosan el. Előbb öt volt, aztán tíz, aztán tizenöt. Nem volt szívük a kutyát ritkítani. De egyre nehezebben ment a tartása a rendnek.

Némi reményt jelentett ez a kárpótlási hercehurcaság. Dodó bácsi 429 ezer forintnyi jegyet kapott a 39 hónapért.

Csináltattak kerítést, vettek színes tévét, mosógépet és két pár gumicsizmát.

A többi jegyet, több mint negyedmilliónyit, odaadták a Biztonságos Befektetések Nemzetközi Szervezetének, aki azt ígérte nekik, hogy 80 százalékot ad érte és 25 százalék kamatot egy évre rá.

Egy év múlva mentek a pénzért, ám a cég már nem volt sehol se.

A rendőrségen mondták nekik, hogy ne is reménykedjenek.

Pedig szerettek volna Késmárkra még elmenni egyszer, megnézni a nagyszülők sírját.

Most már nem mennek sehova.

Valami megszakadt, megpattant, vagy mi a csoda történt.

Hiába lövettek agyon egy tucat kiskutyát tavasszal — a házat, a kertet elborították az elemek. Janka néni és Dodó bácsi mintha föladták volna a harcot. Fürdőszoba már nem épül, lavóroznak, gázrezsó sincsen, egyetlen villanyplatnin készül a tök.

Dodó bácsi naphosszat ki sem mozdul a sötét szobából — egy nagy találmányon töri a fejét, amely a tenger hatalmas hullámait állítja majd az ember szolgálatába. Azt mondja, ha elkészül, majd akkor kaszál.

A kertben már alig lehet mozogni, őserdei lián lóg a fákról, combvastagságú a bogáncsbokor szára. Hatalmas cserepek, törött, mázas, égetett ibrikek, köcsögök, korsók, tégelyek hevernek a gazban mindenfelé. És rengeteg a kutya idekinn is.

Alig lehet már lépni, egyszerűbb kinyitni a gangnak sehova nyíló ajtaját, és kinézni néha ebbe a furcsa, fölfordult, elfáradt világba.

Kukucs.

Bächer Iván