Élet és Irodalom,
XVII. évfolyam, 32. szám, 2023. augusztus 11.
SZÉKY JÁNOS
Múltkor emlegettem az Útmutató a tökéletes latin-amerikai idiótához című, nemzetközi sikert arató szatirikus esszét. Bevallom, dédelgetem a gondolatot, hogy egyetlen szó címváltoztatással megírom a könyv magyar változatát (véleményszabadság van, vagy mi; nem érhet semmi baj). Az eredeti a Latin-Amerikában politikusi pályát választók derékhadáról szól leginkább, akik diktátorok és egyéb népvezérek bűvöletében követnek el és propagálnak baromságokat, s teszik tönkre nemzedékekre szólóan honfitársaik életét. A magyar verzióban tekintettel lennék a különbségekre – mivel ez a rendszer nem demokrácia, de sem katonai, sem kommunista diktatúra nincs –, viszont megtartanám a „politikusi pályát választó” fogalmazást. Nem politikusokról van szó ugyanis. Magyarországon, kormányoldalon összvissz egy politikusnak szabad léteznie. A többiek kormányalkalmazottak, akiket a média csak az elegancia kedvéért vagy hízelgésből lát el olykor a politikus címkével.
Idiotizmusból azonban nálunk sincs hiány. Sőt, egyre sűrűbbek a példák. Legutóbb attól erősödött meg bennem a könyv megírását közelebb hozó ihlet, hogy Gulyás Gergely gyors egymásutánban legalább három olyan dolgot mondott, illetve csinált, ami egy demokratikus politikai közösség szemszögéből a tökéletes hülyeség kategóriájába esne. Azért érdekes ez, mert Gulyás nem politikus ugyan, viszont egészen magas rangú kormányalkalmazott, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, Magyarország tizenegyedik legbefolyásosabb embere, a kormányinfók felelőseként fontos kapocs a végrehajtó hatalom és a nyilvánosság között. Ha ezen a poszton mond és tesz szokatlan gyakorisággal elképesztő és aljas ostobaságokat, az a rendszer válságának tünete. Félreértés ne essék, nem becsülöm alá a miniszter intelligenciahányadosát, biztosan értelmes, szorgalmas, képzett ember, már harmincévesen az Alaptörvény három megszövegezőjének egyike volt Salamon László és Szájer József mellett; ezt a munkát Orbán aligha bízta volna holmi hülyékre. Csak a rendszer olyan, hogy bizonyos helyzetekben megköveteli legfőbb alkalmazottaitól az aljasságon kívül a debilitást is. (És jutalmazza.)
Az egyik eset a Telex videóján látható-hallható. A miniszterelnökségi miniszter száját július 29-én, a Magyarországi Református Egyház zánkai ifjúsági táborában e szavak hagyták el Mészáros Lőrinc és Tiborcz István vagyongyarapítását kommentálva: „Bízom benne, hogy Magyarországon a vállalkozók betartják a törvényeket, és akkor ők is számíthatnak arra, és mindenki számíthat arra, hogy egy olyan gazdaságban, ami az elmúlt évtizedben hihetetlenül nagy növekedést produkált, ebből ők is részesedhetnek.” Majd úgy summázta, hogy a jelenlegi kormány előtt magyarok például nem építhettek utakat, „ez a lehető legrosszabb”. És „ha van baj Mészáros Lőrinccel, akkor az, hogy nem harminc vagy negyven van belőle”.
Mindebből először is az derül ki, hogy a befolyásosnak mondott kormányalkalmazott képzeletvilágában a vállalkozói siker irdatlan összegű kormánymegrendelések elnyeréséből áll, aminek feltétele a törvény betartása. (Ebben igaza van, mivelhogy a törvényeket többek között Mészáros Lőrincre szabják, miért is ne tartaná be?) De ne ragadjunk le a korrupció fölötti elmélkedésnél, hanem képzeljük el, hogy ha nem harminc-negyven, csak mondjuk tizenhét Mészáros Lőrinc és hat Tiborcz István indulna egy-egy busás tenderen, micsoda kalamajka lenne abból. És képzeljük el, ha eme sikeres, törvénytisztelő magyar vállalkozók mindegyike az így elnyert bevételekből csak egy hetvenötmillió dolláros orosz luxusjachtot bérelne a nyaralásához, ami nem férne el a közönséges kikötőkben. Hát mekkora tumultus lenne abból a mediterrán vizeken?
A másik eset: augusztus 2-án, Tarcalon hét kormányzati funkcionárius társaságában Gulyás átadott egy gyalogosan nem egészen egy óra alatt végigjárható földutat, s beszédében hangsúlyozta: az önkormányzati dűlőút felújítása „jól szimbolizálja azt a fejlődést, amelyet Tokaj-Hegyalja és Tarcal elért. Az itt elindult fejlesztések jól bizonyítják, hogy gyorsan fejlődik a tokaji térség, ezzel együtt az ország egésze.” Szimbólum. Aha. Kell ám a biztatás az egy éve tartó recesszió meg a zuhanó reáljövedelmek idején. De bizonyítani mit bizonyít a falusi fejlesztés meg a kormányzati ünneplése? Csak annyit, hogy a kormánynak elmosódóan halvány fogalmai vannak a magyar gazdaság realitásairól. Pontosabban: még a legmagasabb állású tisztségviselőinek sincs megengedve, hogy fogalmuk legyen.
És végül, bár időrendben elsőként: a július 27-i kormányinfón szóba került a hír arról, hogy a magyar tanulók kompetenciaszintje kétségbeejtően romlott, a nyolcadikosok negyven százaléka például tavaly az alapszint alatt teljesített a szövegértésben és a digitális eszközök használatában. Doktor Gulyás kormányalkalmazotti kompetenciájából annyira futotta, hogy „az iskolaügyben továbbra is integrációs nehézségek vannak, tehát ott, ahol a cigány gyerekek száma nagyon magas, ott ezek a problémák sokkal erősebben jelentkeznek, én a legnagyobb mértékben ennek tudom be”. Gulyásnak itt sincs engedélyezve a valóság tudomásulvétele. Ő vagy felkészítői nyilvánvalóan a fehér középosztályt kívánták megnyugtatni, egy kis etnikai hangulatkeltéssel szagosítva, hogy a magyar oktatásüggyel nincs semmi komoly gond, csak a romák rontják az átlagot.
A valóság ezzel szemben az, hogy nem a romák a hibásak. Továbbá a tavalyi mérés hirtelen változást jelez, amit önmagában nem magyaráz a tartós tendencia. Mely utóbbi szintén szégyenletes. A tesztet például most először kellett digitálisan kitölteni, de már 2018-ban, jóval a járvány előtt kiderült, hogy a digitális képességekkel is baj van, mégsem tettek semmit. Nagyon valószínű, hogy országosan a nyolcadikosok negyven százaléka nem roma nyelvű és kultúrájú, tehát a szövegértés meg a digitális tudás hiányosságait nem az etnikai beilleszkedés nehézségei okozzák, hanem többek között az, hogy uniós viszonylatban, Bulgáriát kivéve, Magyarországon pecsételi meg legjobban a családi háttér a gyerekek sorsát, a tehetségesek itt tudnak a legkevésbé előrejutni. És a lemaradás nő, ahogy 2009 után a felmérések eredményeinek trendje szintén lefelé tart. Nem függetlenül a rossz kormányzástól.
Ami nem is egyszerűen rossz, hanem gyalázatos. A kormányalkalmazottaknak erről nem szabad tudniuk, tehát tagadniuk kell a valóságot. És a tagadás elkerülhetetlen formája az, amit egy kisebbség, amelyiknek nincs szükség négyévenként a szavazatára, – egyetemes mércék szerint – idiotizmusnak érzékel. Ez csak három példa volt. Kinek mulatságos, kinek felháborító, de következménye nincs. Ilyen rendszerben élünk. Gondoljátok meg, polgárok.