Hajózni muszáj

Jószágomnak egyévi jövedelmét feláldozom reá – mondta egy magyar arisztokrata a Magyar Tudós Társaságról. Nézd, Andi, még nagyobb hajó – mondta egy másik kétszáz évvel később; a száját ezután nyitva hagyta, amíg nem szóltak, hogy csukja vissza. Jószágáról és annak jövedelméről fogalma sem volt már régóta, a hajót is alig bírta átfogni a tudata, nincs az ő horizontja hatvan méter. De a nevét szereti: Rozébor!

Huszonhétmilliárd forint a hajó ára, a boldogsághoz ezenkívül már csak 225 forintnyi dobozos kávé kell a mi nemeseinknek, így teljes a kép. Nemsokára ebéd: finom instant tésztaleves lesz, mehet bele fejenként egy egész tömlőssajt. Fussa!

Huszonhétmilliárd: körülbelül ennyire vágták vissza az MTA költségvetését, amely Széchenyi felajánlásából létrejöhetett. Magyarország Andi segge alá akkora vagyont rak a nyári áztatóprogramhoz, mint a tudományos akadémiába egész évben. És ezt nemzeti kormányzásként adja el; igaz, ez a szemfényvesztés maga is belekerül vagy tíz ilyen hajó árába évente, de abból mind részesülünk. Ingyen nézhetjük a plakátot, miszerint ólálkodnak a háborúpártiak. Ez a hajócska is kijött volna huszonkettőből, az csupán Cegléd éves költségvetésének a másfélszerese, de a háborúpártiak felnyomták az árát a szankciókkal.

Mészáros Lőrinccel az az egy baj, hogy nincs belőle harminc-negyven – mondta egy váratlan kérdésre Gulyás Gergely. Hadd vitatkozzak: Mészáros Lőrincben az az egy jó, hogy nincs belőle több.

Ennek a sötét tuloknak a vagyonát ugyanis mi adtuk össze. A pénze úgy lett, hogy érdemtelenül nyert, és abból hazavitte, amit lehetett. Úgy lett, hogy az állam eladta neki az erőművet, aztán megvette tőle. Vállalkozásait zsarolással szerezte meg, de még azt sem ő intézte, hanem a miniszterelnök, akinek strómankodik. És pont azért strómankodhat, mert ennyire sötét tulok. Nem kell tartani attól, hogy gondolatai támadnak.

Mi nem engedhetünk meg ebből a magyar tarka baromból negyvenet magunknak. Nincs az országban annyi közbeszerzés, erőmű, kínai vasútvonal és stadion, hogy felhizlaljuk őket.

A sok fölösleges pénz egy kézben néha életeket ment. Juthat belőle jótékonyságra, civil programokra, Orbán Viktor oxfordi ösztöndíjára. Lehet abból forradalmi villanyautógyár, űrkutatás, globális segélyprogram. Olykor országok sorsát fordítja meg a magántőke, ha a tulajdonosa kilát a seggéből, és vannak tervei. Még ha nem sikerül, akkor is példát mutat és motivál. Ilyen tőkések ott teremnek, ahol ezért meg kell dolgozni, és okosnak kell lenni hozzá.

Gulyás Gergely ilyesféle mágnásra gondolt, csakhogy azoknak van egy sajátosságuk, amiről megfeledkezett: nem viszik a pénzt, hanem hozzák. Gyártanak valamit, amit a világban megvesznek, feltalálnak egy új szolgáltatást, ilyesmik. Rubik Ernőből meg Béres Józsefből bizony jó lenne negyven; de még Csányi Sándorból vagy Kóka Jánosból is. Hogy is magyarázzam el, hogy Gulyás Gergely is megértse? Képzelje el, miniszter úr, hogy akkora heresérve van, hogy a földet súrolja, és akkor az orvosa azt mondja: az az egyetlen baj, hogy nincs ebből negyven!

Ugye, nem esne jól. Hiszen azt az egyet is alig bírja el.

Ami most megvillant, az a sérv csúcsa; az aranyrudakkal játszó bunkók egy napja. De ne hessegessük el a felismerést: ez csak a hajó. Vesznek mellette autókat, repülőgépeket, helikoptereket, Balatont, villákat és kastélyokat világszerte – az itthoniakat már Tiborcz lenyúlta –, ugyanez a rongyrázó, parvenü senkiség tombol minden másban, csak arról nincs videó. Irdatlan, felfoghatatlan, nemzetgazdaságilag jelentős összegek mennek el arra, hogy ez a maroknyi mosdatlan proletár eljátszhassa a Barbielandet, amit persze dupla adag sertésmájkrém formájában képzel el, mert ennél kifinomultabb örömöket nem fog fel.

Eközben közhasznú intézmények, iskolák, gyermekotthonok, kórházak kínlódnak, mert pár millió hiányzik a keretből. Ott van, náluk. Arra kell, hogy méltó körülmények közt szisszenthessék a dobozoskávét.

Szintén eközben az Európai Unió elzárta a pénzcsapot, és ne legyen kétségünk: ez a jachtozás még egyet tekert rajta. Hiszen ők is látják: ezt kellene kifizetniük, ahogy eddig is ezt fizették. A jogállamisági kifogásaik elsősorban arról szólnak, hogy ezek a rablók nincsenek rács mögött.

Mi lesz ezekkel a luxusipari közmunkásokkal uniós segély híján? Hajó nélkül maradnak, vízibiciklin? Felülnek a menetrend szerinti járatokra? Beérik Audival Rolls helyett? Ugyan, dehogy. Amit most láttunk, az már a válságkezelésük. Nem kevesebbet költenek, hanem többet. Nem kisebb a hajó: nagyobb.

Ők elveszik a jussukat a közösből mindenképpen. Kigazdálkodni nem az ő dolguk, hanem a népé. Vízdíjban, buszjegyben, magánorvosnál, különórán – fizet, hogy urainak legyen mit elverni. Hálásan és boldogan. Mint a barom, melyet igába hajt. Cserébe gyűlölheti a nálánál nyomorultabbakat és a nála okosabbakat. Például az akadémikusokat.

Széchenyi ebbe a nemzetbe ölte a pénzét. Hogy legyen itt tudós társaság, haza meg haladás. Mi tagadás, jobban járt volna, ha vesz egy hajót, és világgá megy vele.