A jegybankpénz rejtélye

Nagyon kevesen tudják, még a bankárok, sőt a jegybankok elnökei közül is, hogy különbség van a jegybank által kibocsátott úgynevezett jegybankpénz, más néven tartalékpénz, és a kereskedelmi bankok által teremtett betéti pénz között. A nem szakember földi halandó számára ez a különbség nem érdekes, mert a kétféle pénz neve és értéke azonos, ráadásul jó üzletmenet idején szokásos, napi pénzügyeit közvetlenül nem érinti. Ez a bankrendszer működését alapvetően meghatározó különbség még a szakemberek számára is csak válság idején válik igazán fontossá. A válság mindig az intézmények erős próbatétele; azok az intézmények értékesek, amelyek kiállják a kemény próbát.

A jegybank legerősebb próbatétele az infláció, a pénz értékének romlása. Minden jegybank elsődleges – noha gyakran nem kizárólagos – feladata az általa kibocsátott pénz értékállóságának védelme, aminek tükörképe a pénzben kifejezett árak viszonylagos stabilitásának biztosítása. Első látásra a jegybank feladata roppant egyszerűnek tűnik. Hiszen a pénzt – hitelnyújtás révén – a semmiből saját maga teremti, ráadásul erre kizárólagos joga, monopóliuma van. Hogyne lenne képes saját pénze mennyiségét és árát sikerrel meghatározni?

A kereskedelmi banki pénz

Amióta megszűnt a bankok kötelezettsége arra, hogy az általuk kibocsátott pénzért annak bemutatása esetén azonnal és mindig valamiféle nemesfémet adjanak, a kereskedelmi bankok által teremtett bankjegy pénzhelyettesítőből tényleges pénzzé lépett elő. Mellőzve most annak boncolgatását, hogy vajon miért szűnt meg a nemesfémre való átváltás banki kötelezettsége, és jó-e ez egyáltalán, induljunk ki abból, hogy a modern pénz tiszta hitelpénz: a semmiből hitelnyújtás révén keletkező fizetőeszköz, aminek nincs úgymond belső értéke. Azért értékes, mert annak tartjuk; és amíg az árak jórészt stabilak, addig a pénz értékének eredetét és annak mibenlétét az utca embere nem firtatja.

Igen ám, de hitelt nyújtani nemcsak a jegybank tud; képesek arra ez egymással versengő kereskedelmi bankok is. Ez a múlt öröksége. Kereskedelmi bankok a középkor óta léteznek – legalábbis Európában –, központi bankok (central banks) vagy szép magyar kifejezéssel jegybankok azonban csak az újkorban keletkeztek. Ráadásul ez utóbbiak nem a kereskedelmi banki hitelezés megszüntetésére, hanem elsősorban annak elősegítésére, máskor időleges korlátozására, tehát szabályozására jöttek létre. Éppen azért, hogy fellendülés idején kordában tartsák az inflációt, válság esetén pedig segítsenek fenntartani a kereskedelmi bankok fizetőképességét, szakszóval likviditását.

A kereskedelmi bankok hitel nyújtásával saját pénzüket, a már említett betéti pénzt teremtik meg. Az elektronikus számlavezetés időszakát megelőzően a hitel odaítélésekor kiadtak egy papírt a hiteligénylő számára, amivel ő fizetni tudott. Ez volt a kereskedelmi bank jegye, egyszerűen bankjegy. Abban a körben, ahol a szóban forgó bankot ismerték és elismerték, ez a bankjegy elfogadottá vált és valódi pénzként működött.

Mármost hogyan jön be a képbe a jegybankpénz? A fejlődéstörténet minden elméletnél jobban kirajzolja az új intézmények szerepét és létjogosultságát. Az egyes kereskedelmi bankok által kibocsátott pénz nem volt, mert nem lehetett képes az egész nemzetgazdaságban egységesen elfogadható pénzként dolgozni. Különböző vállalatok és magánszemélyek különböző bankoknál helyeztek el betéteket és vettek föl hitelt. A különböző kereskedelmi bankok által kibocsátott különböző bankjegyek nagyon megnehezítették a bankon kívüli fizetéseket. Szükség volt egy olyan végső fizetőeszközre, ami általánosan elfogadott és elfogadható volt mind a bankrendszeren kívüli készpénzforgalomban, mind pedig a bankrendszeren belüli úgynevezett számlapénzforgalomban.

Ma már a kereskedelmi bankok nem adnak ki saját bankjegyet, mert minden pénzt elektronikus jel formájában, számlapénzként írnak jóvá a tulajdonosok számláin. (Ez még jobban kifejezi azt, hogy a hitelpénznek nincs belső értéke.) Amikor az A banknál számlát vezető betéttulajdonos fizet a B banknál számlát vezető ügyfelének, akkor ez egyszerű bankközi átutalással történik. Igen ám, de a kereskedelmi bank által teremtett pénzt, ami a kibocsátó bank kötelezettsége, tehát könyvelési szempontból forrás, csak akkor lehet átírni egyik számláról a másikra, ha egyúttal valami eszközt is átírunk, ami a kötelezettséget támogató értékként jelenik meg. Ha két ügyfél közötti fizetés bankközi fizetés alakját ölti, akkor a két banknak szüksége van valamiféle közös eszközre ahhoz, hogy ezt a műveletet szakszerűen végrehajtsa. Kereskedelmi bankok közötti fizetéshez ez a közös eszköz elsősorban, noha nem kizárólag, a jegybank által kibocsátott pénz.

A jegybankpénz szerepe

Foglaljuk össze eddigi gondolatmenetünket. Mire nem való és mire való a jegybankpénz? A közhiedelemmel éles ellentétben a jegybank által kibocsátott pénzre nincs szükség ahhoz, hogy a kereskedelmi bankok hitelt nyújtsanak saját ügyfeleiknek, és ezáltal saját pénzt teremtsenek, amit a hitelnyújtás pillanatában azonnal betétként jóváírnak a hiteligénylő számláján. (Új ügyfélnek új számlát nyitnak, régi ügyfélnek megnövelik a számláján heverő pénz mennyiségét.) Technikai értelemben a kereskedelmi bank korlátlanul képes saját betéti pénz teremtésére. Egyáltalán nem igaz az a közkeletű vélekedés, amit egyes jegybanki vezetők tudatosan, mások tudatlanul táplálnak, hogy a jegybankpénz a forrása a kereskedelmi banki hitelezésnek. Ilyen szerepe, feladata a jegybankpénznek nincs. A kereskedelmi bankoknak jegybankpénzre mindenekelőtt a bankközi fizetési forgalom lebonyolítása végett van szükségük, vagyis akkor, amikor ügyfelük a kereskedelmi bank által teremtett pénzzel olyan ügyfélnek akar fizetni, aki másik banknál vezeti a számláját. Mint láttuk, egyik bank a másiknak csak akkor tud fizetni, ha van olyan közös eszközük, amit az összes bank önérdekből azonnal és korlátlanul elfogad. (A hitelezéssel keletkezett betéti pénz átadása a másik banknak elvileg a hitel átvállalásával is megtámogatható lenne, de ez a gyakorlatban számos okból kifolyólag nem működik.)

Amikor az egyik ügyfél fizet a másiknak, akkor két eset lehetséges. Az egyik az, hogy mindkét ügyfél ugyanannál a banknál vezeti a számláját. Ilyenkor bankon belüli fizetésre kerül sor, és a kereskedelmi banki betétpénzt a fizető ügyfél számlájáról egyszerűen átírják a fogadó ügyfél számlájára. Jegybanki pénzre ehhez nincs szükség. De ha a fogadó ügyfél másik banknál vezeti a számláját, akkor a művelet szükségképpen bankközi fizetés formáját ölti. Ez viszont csak akkor mehet végbe, ha a fizető ügyfél bankjának van annyi jegybankpénze, ami megegyezik a másik bankhoz átutalandó betéti pénz mennyiségével. Bankközi fizetés lebonyolításához tehát mindenképpen szükség van jegybankpénzre.

A bonyolult folyamat pontos megértéséhez két további pontosítás szükséges. Egyrészt az, hogy a bankok között lehet bruttó vagy nettó elszámolás. A bruttó azt jelenti, hogy minden egyes bankközi fizetés esetén azonnal a közös eszköz, a jegybankpénz is átutalásra kerül. Ehhez nagyon sok jegybanki pénz kellene, ami az elektronikus átutalások korában felesleges. Kialakult ezért a nettó elszámolás, ami azt jelenti, hogy minden bank összesíti a napi kimenő és bejövő tételeket, és megállapítja azok egyenlegét. Ez jóval kisebb, mint a bruttó pénzforgalom, hiszen normális üzletmenet idején minden bank naponta millió tételt küld és milliót fogad. Miközben a betéteket természetesen bruttó módon utalják, hiszen az az ügyfelek pénze, vagyis minden bank szempontjából idegen forrás, addig a bankok közötti eszközátutalás csak a napi végső egyenlegek mértékéig igényel jegybankpénzt. Ehhez a művelethez jóval kevesebb jegybankpénz is elég.

A másik színező körülmény az, hogy a bankokon kívüli fizetési forgalomhoz készpénz szükséges, ami a modern korban kizárólag jegybankpénz. A készpénz bankjegyekből és érmékből áll; ezek kibocsátása ugyancsak a jegybank előjoga. Ha valaki betétszámlát nyit egy kereskedelmi banknál, akkor rendszerint némi készpénzt is befizet. Ekkor nem hitelezéssel, hanem jegybankpénz befizetésével keletkezik a kereskedelmi banknak idegen forrása. Új betétszámla nyitásával vagy régi betét egyenlegének emelésével a kereskedelmi bank azonnal és azonos mértékben jegybankpénzhez jut. Erre azonban egyáltalán nem a hitelezés bővítése, hanem a bankközi fizetési forgalom kényelmes lebonyolítása végett van szüksége. Hitelt képes nyújtani betétpénz teremtésével a semmiből. Jegybankpénzt azért kell tartson, hogy egyrészt tudjon más bankoknak fizetni, másrészt a betéteket képes legyen ügyfelei követelésére készpénzben kiadni.

A jegybanki pénzt – akár számlapénz, akár készpénz formájában létezik – azért hívjuk szokásosan tartalékpénznek, mert a kereskedelmi bankok szempontjából valamiféle végső tartalék szerepét tölti be mind a bankközi fizetési forgalom, mind a bankrendszeren kívüli készpénzes fizetési forgalom táplálása során. (Nem véletlenül hívnak egyes központi bankokat „tartalékbanknak” – ilyen például az amerikai Federal Reserve System, azaz Szövetségi Tartalékrendszer.) Mivel tartalék, mennyisége rendszerint viszonylag kevés a kereskedelmi bankok által teremtett betéti pénz összességéhez képest. Szerepe viszont rendkívül fontos, mert válság esetén, amikor pánik alakul ki, és a társadalom bizalma megrendül az általa kifürkészhetetlen kereskedelmi bankokban, majd jelentős betétkivonásra kerül sor, akkor a jegybankpénz szerepe hirtelen megnő. Ha a bank nem tudja kifizetni betéteseit akár készpénzben, akár a megmaradó jó hírnevű bankok irányába történő átutalással, akkor csődbe megy. Ilyen volt legutóbb a híres Silicon Valley Bank (SVB) napok alatt bekövetkezett bukása. A kereskedelmi bankok számára tehát elsődleges fontosságú fizetőképességük, azaz likviditásuk megőrzése. Márpedig egy bank akkor likvid, ha a vele szemben támasztott fizetési igények kielégítéséhez elegendő likvid eszközzel rendelkezik. Az eszközök között a leginkább likvid pedig éppen a jegybankpénz.

Mennyi jegybankpénz szükséges?

A monetáris közgazdaságtan és pénzpolitika egyik legnehezebb és leginkább vitatott kérdése ez. Haladjunk lassan, remélve, hogy a kifejtés közérthető lesz.

Tudjuk, hogy a központi bank által teremtett jegybankpénz és a kereskedelmi bankok által teremtett betétpénz nem ugyanaz, hanem jelentősen különbözik egymástól. Most arra hívom fel a figyelmet, hogy a kettő szorosan összefügg.

Induljunk ki abból a korábbi megállapításunkból, hogy a kereskedelmi bank technikai értelemben korlátlanul képes saját betéti pénz teremtésére. Ez bizony veszélyes játék, mert a gazdaság túlhitelezése hozzájárulhat az infláció jelentős megugrásához. A tapasztalat szerint a kereskedelmi bankok mégsem adnak mindenkinek hitelt, még akkor sem, amikor egyébként hitelezésüket túlzásba viszik. Vajon mi tartja őket vissza attól, hogy éljenek a korlátlan hitelezés és betéti pénzteremtés technikai lehetőségével?

A kereskedelmi bank birtokában lévő jegybankpénz, tartalékpénz szüksége és szűkössége. Mint láttuk, minden kereskedelmi banknak rendelkeznie kell jegybankpénzzel, egyrészt a betétek kifizetéséhez, másrészt a bankközi fizetési forgalom lebonyolításához. Ha egy bank nyakló nélkül hitelez, akkor egy idő után nagy valószínűséggel sokkal több lesz a más bankok irányába történő fizetési kötelezettsége, mint amennyi fizetés hozzá érkezik. Ez azt jelenti, hogy elfogy a nála levő jegybankpénz, elveszti likviditását, fizetőképességét, csődbe megy.

Természetesen a kereskedelmi bank nem várja be saját fizetésképtelenségét, hanem igyekszik folyamatosan gondoskodni kellő mennyiségű jegybankpénz beszerzéséről. Erre alapvetően három módja kínálkozik. Egyrészt fokozhatja a betétek gyűjtését (amivel elsősorban készpénz formájú jegybankpénz érkezik), másrészt hitelt vehet föl más kereskedelmi bankoktól. Végül, de nem utolsósorban kölcsönt kérhet magától a jegybanktól is. Nem véletlenül hangsúlyozzák a tankönyvek, hogy a jegybank egyik legfontosabb szerepe, jellemvonása, hogy ez az intézmény a bankrendszer végső hitelezője (lender of last resort).

Miért végső? Azért, mert normális országban (nem nálunk), normális bankrendszerben (tőkeerős és tisztességes banki működést feltételezve) és normális körülmények között (nem válságban) a jegybanki hitel a legdrágább; a jegybanki hitel kamata magasabb, mint a bankközi hiteleké. Ezzel a jegybank arra kényszeríti a kereskedelmi bankokat, hogy először egymástól vegyenek föl hitelt. Ez azt jelenti, hogy a bankrendszerben lévő összes jegybankpénz összege nem nő, hanem csak a bankok közötti megoszlása változik. Ezzel a módszerrel a központi bank végső soron korlátozza – nem az egyes bankok, hanem az egész bankrendszer – hitelnyújtó, egyúttal pénzteremtő képességét. A jegybankpénz mennyiségének és árának meghatározása a monetáris szabályozás legfontosabb eszköze. A kereskedelmi bankok rendelkezésére álló jegybankpénz mennyiségének korlátozása és árának emelése az infláció elleni harc fő fegyvere.

Monetáris szabályozás

Kitérő, de fontos: kiszabadulhatnak-e a kereskedelmi bankok a jegybank féltő szorításából? Tarthatnak-e elegendő jegybankpénzt annak érdekében, hogy ne szoruljanak rá a jegybank végső és drága hitelére még válságos időkben sem?

A bankrendszeren kívüli jegybankpénznek egyetlen formája van, a készpénz. Természetesen minden kereskedelmi banknak érdeke, hogy tartson készpénzt, hiszen ezzel tölti fel készpénzkiadó automatáit, illetve ezzel fizeti ki betéteseit pénztáraiban is. A készpénz azonban olyan eszköz, aminek nincs kamata, biztonságos tárolása, számolása költséges, így hozama erősen negatív. A bankok igyekeznek az ilyen eszközökből csak a minimálisan szükséges készletet tartani. Nem véletlen, hogy ha bankunktól nagy összegben kívánunk készpénzt felvenni, akkor rendszerint néhány nappal előre szólni kell annak érdekében, hogy a bank a bankjegyeket beszerezhesse. Ráadásul erre az ügyletre a bank jelentős díjat számít föl. A készpénzállomány növelése tehát nem járható út.

A kereskedelmi bank rendelkezésére álló jegybanki pénz túlnyomó többsége számlapénz – ma csupán egyszerű elektronikus jel – formáját ölti. Hol tartja a kereskedelmi bank a számlapénz formájában birtokában lévő jegybankpénzt? Nyilván a jegybankban, jegybanki betét formájában. Nem lehet másként. Nem menekülhet el a jegybankpénz a jegybank fogságából. A készpénzt leszámítva kizárólag az jegybanki pénz, ami egyúttal a jegybankban betétként jelenik meg. Számviteli alaptétel, hogy a jegybankpénz egyrészt a kereskedelmi bankok eszköze, követelésük a jegybank felé, másrészt a jegybanknak forrása, azaz a jegybank tartozása a kereskedelmi bankok irányában. Pontosan ugyanúgy, mint a személyi betétek esetében: nekem eszköz, követelésem a bank felé, a banknak forrás, tehát tartozása irányomban.

Miért érdekes ez? Azért, mert ez teremti meg a technikai feltételeit annak, hogy a központi bank hatékonyan szabályozhassa a kereskedelmi bankok pénzteremtő képességét. Amikor a kereskedelmi bankok egymásnak fizetnek, ez a művelet a jegybankban levő betétjeik közötti átutalás formájában valósul meg.  Nem lehet másként. Nincs jegybankpénzben keletkezett betét a jegybankon kívül. A készpénzt kivéve csak az jegybankpénz, ami a jegybanki betétben van.

A monetáris szabályozás elsősorban a jegybankpénz mennyiségére és árára vonatkozik. A jegybank növeli a bankközi pénzpiacon forgó jegybanki pénz mennyiségét, ha a kereskedelmi bankoktól állampapírt vásárol, és azért fizet. Ez olyan jegybankpénzteremtés, ami azonnal a kereskedelmi bankok betétjeit növeli. Most nemcsak a jegybankpénzbetétek kereskedelmi bankok közötti megoszlása változott meg, hanem a kereskedelmi bankok birtokában lévő jegybankpénz mennyisége is. A kereskedelmi bankrendszer birtokában lévő jegybankpénz összmennyisége megnőtt. Minden más tényezőt változatlannak feltételezve ez a kereskedelmi bankokat a hitelezés növelésére ösztönözheti. (Hitelszigor esetén ennek a folyamatnak a fordítottja játszódik le.)

A monetáris szabályozás azonban nemcsak mennyiségi, hanem árszabályozás is. Ha a jegybank állampapírt vásárol, akkor a piacon lévő állampapírok iránti kereslet növekszik, az állampapír árfolyama emelkedik, hozama pedig csökken. Ennek hatására a következő körben az állam olcsóbban tud újabb kötvényeket kibocsátani, tehát az állampapír kamata csökken. Ha az állampapír kamata esik, akkor ez hatással van a kereskedelmi banki hitelek kamatjaira is. Ha a kamatok csökkenése általános, akkor egyre több ügyfél válik hitelképessé, növekedhet a hitelezés anélkül, hogy feltétlenül romlana a kihelyezett hitelek minősége.

Jegybanki kamatok

Látjuk, hogy a mennyiségi szabályozás mindjárt hat a kamatokra is, ami nem más, mint a pénz ára. Ezen túlmenően a jegybanknak módja van közvetlen árszabályozásra is, ami első körben a jegybanki kamatok meghatározásában, a jegybankpénz árának hatósági módosításában ölt testet.

Jegybanki kamat sokféle létezik. Alapvető különbséget tehetünk a jegybank által nyújtott hitelek kamata és a kereskedelmi bankok által a központi bankban tartott jegybankpénz-betétekre fizetett kamat között.

Amit a hazai közvélemény jegybanki alapkamatként ismer, illetve az MNB alapkamatként hirdet meg, az a kereskedelmi bankok részéről a jegybanktól felvehető hitel kamata. Ezt figyeli leginkább a piac, erről szól az esti tévéhíradó. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, mert laza pénzpolitika idején teremtett indokolt vagy indokolatlan pénzbőség ezt a kamatot végül hatástalanná teheti. Ha a jegybank a korábbi úgynevezett mennyiségi könnyítés (quan­ti­tative easing) idején tartalékpénzzel telenyomta az egész kereskedelmi banki rendszert, akkor a kereskedelmi bankok belefulladnak a jegybankpénzbe, túl sok van nekik, semmi szükségük nincs jegybanki hitel révén megszerezhető újabb mennyiségre. Ez a helyzet mindazokban az országokban, ahol a járvány gazdasági hatásaitól való rettegés túlzott és fölösleges monetáris lazítást eredményezett. Nem csoda, hogy ez a helyzet Magyarországon is. Ilyen helyzetben a jegybanki alapkamat jelentőségét és szabályozó szerepét lényegében elveszti.

Lássuk a másik oldalt, vagyis a jegybanki mérleg forrásoldalát. Itt vannak a kereskedelmi bankok betétei, ami nem más, mint az a jegybankpénz, amit a központi bank a semmiből teremtett hitelek nyújtásával vagy állampapírok vásárlásával (van más lehetőség is, de attól most eltekintünk). Erre a betétre a jegybankok rendszerint nem fizetnek kamatot, vagy legalábbis egy részére nem. Vajon miért? Egyrészt azért, hogy ezzel is ösztönözzék a kereskedelmi bankokat arra, hogy csak a feltétlenül szükséges mennyiséget tartsák, másrészt azért, mert a jegybank is szeretne nyereséget termelni. Márpedig ha eszközei (főleg hitelei) olcsók, azok hozama kevés, akkor rendszerint nem hajlandó saját forrásai, főleg az általa teremtett jegybankpénzt tartalmazó betétekre magas kamatot fizetni.

Van-e jelentősége a jegybanki eredménynek?

Van, de nem az, amit gondolni szoktunk, illetve amit a laikus társadalmat félrevezetni szándékozó jegybank gyakran hirdet. A teljes zűrzavar ezen a téren ragyogóan látszik abból, hogy amikor az MNB nyereséges volt, akkor ezt vezetője hatalmas sikerként igyekezett felmutatni. Most, hogy az MNB óriási mértékben veszteséges lett, az MNB görcsösen igyekszik ezt is pozitívan feltüntetni.

Kuti Zsolt és Balogh Csaba, az MNB munkatársai írtak egy cikket, aminek címe mindennél beszédesebb: A jegybank költségeivel szemben a nemzetgazdaság haszna áll (Világgazdaság.hu, 2023. július 6., de olvasható az MNB honlapján is). Egyrészt kirívóan mentegetőző a cím, mert nem az MNB veszteségéről, hanem „költségeiről” ír, ami pontatlan. Másrészt, ha a jegybank költségeit ellentételezi a nemzetgazdaság haszna, akkor rögtön felötlik a kérdés, hogy annak idején az MNB eredményével szemben a nemzetgazdaság kárát kellett volna kimutatni. Ez nem történt meg. Éppen ellenkezőleg: a nyereséget feltolták a hatékonyság sikermutatójának. (Amikor egy cím ennyire kínosan, de látványosan hamisan van megfogalmazva, akkor felmerül a gyanú, hogy vajon a szerzők értik-e, amiről írnak, vagy utasítást hajtanak végre. Még inkább, hogy az MNB vezetői értik-e, hogy mit csinálnak…)

Többre jutunk, ha megnézzük az MNB mérlegét. Ennek főösszege, vagyis mind az eszközök, mind a források teljes összege tavaly év végén 22 ezer milliárd forint fölött volt. Abszolút mértékben ez olyan nagyságrend, amit földi halandó nem tud elképzelni. Szokás azonban a jegybankok mérlegfőösszegét az adott ország bruttó hazai termékéhez viszonyítani.

Magyarország bruttó hazai terméke (GDP) folyó áron tavaly 66 387 milliárd forint volt. Az MNB mérlegének főösszege ennek több mint 42 százalékára rúg, ami azt mutatja, hogy viszonylagos mértékben is rendkívül eltúlzott. Ez annak a hibás gazdaságpolitikának a tükörképe, ami szélsőségesen laza pénzpolitikával és ehhez kapcsolódóan szélsőségesen túlköltekező költségvetési politikával az önkényuralmi rendszer kormánya első helyen járult hozzá mind az infláció, mind pedig az eladósodás rendkívüli felfutásához.

Lehet olyan gazdasági állapot, amikor a fiskális és a monetáris lazítás indokolt és elfogadható. Bizonyosan nem ilyen helyzet volt azonban a koronavírus-válság. A járvány idején bevezetett költségvetési támogatások durván eltúlzottak voltak, és nem célozták meg jól azokat, akiknek a jövedelme csökkent vagy kiesett. A monetáris politika fellazítása pedig a törlesztési moratóriummal együtt az első pillanattól fogva teljesen felesleges, sőt rendkívül káros volt, mert alapvető oka lett annak, hogy hazánkban magasra szökött az infláció már jóval az ukrajnai orosz hódító háború megkezdése előtt. Ráadásul a magyar gazdaság a 2021 második felére a járvány okozta időleges keresletkiesés hatásait már kiheverte. A magánszektor kereslete látványosan helyreállt, a gazdaság teljesítménye visszapattant. 2022 végén, 2023 elején már nem a belső kereslet hiányától szenvedtünk, hanem egyes nemzetközi kínálati láncok elszakadásától.

Az MNB hibás monetáris politikáját azonban nemcsak a jegybanki mérleg mértéktelenül eltúlzott főösszege tükrözi, hanem óriási mértékű vesztesége is. Ennek okait könnyen felleljük a jegybank eredménykimutatásában.

A jegybanki veszteség valódi jelentése és igazi jelentősége

A legfontosabb sor a hitelintézetekkel szembeni követelések – magyarul a kereskedelmi bankoknak nyújtott jegybanki hitelek kamatbevétele. 2022-ben ez mindössze 38 milliárd forint volt. Ugyanebben az időszakban az MNB a hitelintézetek számára 158 milliárd forint kamatot fizetett ki. Ez azt jelenti, hogy a kereskedelmi bankoktól beszedett és azoknak kifizetett kamatok egyenlege mínusz 120 milliárd forint volt. És ez csak egyetlen tétel!

De miért fizetett ki az MNB több mint négyszer annyi kamatot, mint amennyit beszedett? Ez nem elsősorban a járvány alatt szélsőségekbe hajszolt és inflációt eredményező monetáris lazítás, hanem egyrészt az infláció megugrását követő betéti kamatemelés, másrészt a szent tehénnek számító alacsony kamatozású növekedési hitelprogramok további felpörgetésének a következménye. Világosan fogalmazva ez azt jelenti, hogy az MNB az antiinflációs politika jegyében magasra emelte a kereskedelmi bankok jegybanki betétjeire fizetett kamatokat, durván megnövelve ezzel saját forrásainak költségét, miközben a gazdasági növekedés támogatása érdekében a különleges kormányzati ihletésű hitelprogramok (NHP, NHP Hajrá, NKP, Zöld Otthon) után felszámított jegybanki refinanszírozási kamatok továbbra is alacsonyak maradtak.

Legalább öt baj van ezzel az elrendezéssel.

Először az, hogy ellentmondásossá, így jórészt hatástalanná tette a monetáris politikát. A jegybanki betétekre fizetett kamatok emelésével az MNB az egyik oldalon szigorít, miközben a különleges refinanszírozási hitelek után felszámított kamatok viszonylag egyre alacsonyabbak, ami a másik oldalon további lazításnak felel meg. Nem csoda, hogy az MNB nem képes az infláció érdemi fékezésére.

Másodszor, a kormányzati ihletésű különleges hitelprogramok nemcsak feleslegesek, hanem károsak, mert olyan tevékenységekre vagy beruházásokra adnak hitelt, amelyek már a korábbi alacsony kamatkörnyezetben sem voltak nyereségesek, az emelkedő kamatok mellett azonban veszteségesek. A kormány szándékainak megfelelően a hazai jegybank segédkezet nyújt az erőforrások elpazarlásában, soha meg nem térülő beruházások finanszírozásában. Az így mesterségesen felpörgetett növekedés nem fenntartható, és hosszabb távon nem hozzátesz a nemzeti jövedelemhez, hanem nyilvánvalóan elvesz belőle. (Kuti és Balogh felfogásával szemben itt nem haszna van a nemzetgazdaságnak, hanem a tőke pusztulásáról, a nemzeti vagyon elherdálásáról beszélhetünk.)

Harmadszor, a jegybank vesztesége nem más, mint hatalmas, ámde burkolt költségvetési támogatás mindazoknak, akik eme alacsony kamatú különleges hitelek áldásait élvezik. Olyan költségvetési támogatás, ami nem jelenik meg az államháztartás nyilvános elszámolásaiban, költsége és haszna nem ismerhető, nem ellenőrizhető, azt tudatosan kivonták az Országgyűlés ellenőrzése alól. Vészesen és végzetesen összekeveredett a monetáris és a fiskális politika. Ráadásul ez független attól, hogy a magyar államháztartás azonnal és teljes mértékben megtéríti-e az MNB veszteségét, vagy az elkövetkező években nagyvonalúan lemond a jegybanknyereség költségvetési befizetéséről annak érdekében, hogy a jegybank negatív tőkéje az esetlegesen keletkező nyereség visszatartásával évek múltán ismét pozitívba forduljon. Az MNB feltőkésítésének pénzügytechnikai kivitelezése nem számít. A lényeg az, hogy a nemzetgazdaság helyett azok járnak jól, akik az alacsony kamatozású és tipikusan hosszú lejáratú különleges hiteleket megszerezték. (Kuti és Balogh állításával szöges ellentétben tehát itt nem a nemzetgazdaság, hanem legföljebb a kedvezményes hitelek nyerteseinek hasznáról van szó. Kedvezményes hitelek osztogatása indokolatlan jövedelemátcsoportosítás és negatív irányú, értékpusztító tőkekihelyezés, ami a nemzetgazdaság egészének hatalmas kárt okoz.)

Negyedszer, egyáltalán nem szükséges, hogy az MNB a kereskedelmi bankok jegybanki betétjeire ilyen magas kamatot fizessen. Ma az egynapos betét kamata 12,5 százalék, vagyis alig alacsonyabb, mint a 13 százalékos alapkamat. Maga az MNB így indokolja ezt: „[A] kamatfolyosó alját az egynapos lejáratú jegybanki betét kamata jelenti, amelyen az MNB korlátlan mértékben hajlandó befogadni az átmeneti likviditástöbbletet a bankközi piacról, meggátolva ezzel, hogy a bankközi kamatlábak ennél alacsonyabb szintre süllyedjenek.”

Igazi gyöngyszem. Értelmezzük ezt a mondatot részleteiben.

A likviditástöbblet azt jelenti, hogy az MNB korábban túlzottan laza monetáris politikájával hihetetlen mennyiségű fölösleges jegybankpénzt teremtett, amivel, mint láttuk, maga gerjesztette az inflációt. Szó sincs arról, hogy ez átmeneti lenne. Ezt az irdatlan mennyiségű többletet igyekszik most a jegybank – az infláció elleni harc jegyében – mozgásképtelenné tenni azzal, hogy a nála elhelyezett jegybanki betétekre csaknem a hitelkamattal azonos mértékű kamatot fizet. Ennek azonban nincs sok értelme. Egyfelől, mint rámutattunk, a náluk levő jegybankpénzt a kereskedelmi bankok, ha akarnák sem tudnák máshol tartani, mint éppen a jegybankban. Hiszen az attól jegybankpénz, hogy a jegybank teremtette, a jegybank forrása, ami jegybanki betét formáját ölti. Ahogy korábban írtam: a jegybankpénz készpénzen kívüli teljes állománya szükségképpen a jegybank foglya. Ha az egyik kereskedelmi bank a másiknak hitelt nyújt azért, hogy szabaduljon a számára aznap felesleges jegybankpénztől, akkor a jegybank ezt átkönyveli a hitelfelvevő bank betétszámlájára, de ezzel a kereskedelmi bankok jegybanki betéteinek összessége nem változik. A készpénzt kivéve – aminek felhalmozása a kereskedelmi bankoknak nem érdeke – a bankrendszer egészében minden jegybankpénz kényszertartalékolás tárgya. Technikailag nem lehetséges olyan helyzet, hogy a jegybank ne lenne hajlandó úgymond befogadni a kereskedelmi bankok között oda-vissza áramló jegybankpénzt, hiszen az azért jegybankpénz, mert a jegybank bocsátotta ki, így mindenképpen a jegybank forrása marad. Ebből fakad az is, hogy az úgynevezett „átmeneti likviditástöbblet” – a fizetési forgalom céljaira adott pillanatban éppen nem felhasznált jegybankpénz mennyisége – egyrészt nem átmeneti, másrészt kizárólag a bankrendszer egészében értelmezhető, sohasem az egyes kereskedelmi bankok esetében.

A fizetési forgalom rendkívül hullámzó. Noha évek során és éveken belül megfigyelhetők a hullámzás bizonyos szabályszerűségei, az egyes kereskedelmi bank sohasem tudhatja, hogy neki mikor van égetően szüksége arra a többlet-jegybankpénzmennyiségre, ami tegnap még túlzott mértékűnek tűnt.

Értem, hogy a jegybanki betétekre fizetett magas kamattal az MNB azt akarja elérni, hogy a kereskedelmi bankok egymásnak ennél drágábban hitelezzenek. Ezt azonban a vörösen izzó infláció korában el lehet érni a kötelező tartalékráta emelésével is. Durva eszköz, de hatékony. Az így képződő kötelező mértékű betétekre pedig végképp nem szükséges a jegybanki alapkamattal csaknem megegyező, azaz jelenleg 12,5 százalékos kamatot fizetni.

Ötödször, a kereskedelmi bankok jegybanki betéteire fizetett magas kamat számottevően megnöveli a hazai kereskedelmi bankok bevételeit, végső soron nyereségüket. Miközben a hazai kereskedelmi bankok a lakosság és a vállalatok folyószámlabetéteire 20 százalék fölötti infláció mellett sem fizetnek kamatot, a kormányzati ihletésre folyósított és alacsony jegybanki kamatokkal támogatott hiteleiket kivéve saját döntésű kihelyezésre minden bank infláció fölötti kamatot kér. Ezáltal óriásira nyílt az olló a beszedett és a fizetett kamatok között, amit a kereskedelmi bankok szemszögéből nézve kockázatmentes eszköz, a jegybanki betét kamata tovább növel. Ez a hihetetlen mértékű jövedelemátcsoportosítás a kereskedelmi bankok irányába ráadásul nem látható a társadalom számára. Helyette van parasztvakítás: banki különadó és tranzakciós illeték, ami a „gonosz” bankok „pofátlan” extraprofitjának némi megcsapolására szolgál olyan körülmények között, amikor a kereskedelmi bankok hallatlan nyereségének legfőbb forrása az MNB alapvetően elhibázott monetáris politikája.

A jegybank felelőssége óriási mind az infláció korábbi felpörgetésében, mind pedig az inflációellenes mai pénzpolitika beépített hatástalanságában, illetve rengeteg itt felsorolt mellékkára vonatkozásában. Ha nem tudják, akkor azért, ha tudják, akkor azért.

Értsük meg végre, hogy mi van, különben sohasem leszünk képesek a helyébe jobbat állítani.