Népszava, 2023. július 30.
GÁBOR GYÖRGY
Kimondottan kedvelem az éves tusványosi nagy összeröffenéseket, ugyanis itt valahogy mindig új és újabb életre kelnek a dialektikus gondolatok: megannyi termékeny belső feszültség, s az ellentétek egységének szűnni nem akaró dialektikus és történelmi materialista összjátéka és továbblendítő harca figyelhető meg.
Mindjárt az első napon Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök azzal az empirikus felismerésével örvendeztette meg a termékeny teoretikus gondolatokra szomjúhozó hallgatóságot, hogy míg nálunk, Magyarországon az érték a férfi és nő kapcsolata és a család, addig az európai érték – imigyen a püspök – a korrupció lett. Nem tudom, hogy a családról és a férfi-nő kapcsolatról miféle tapasztalatokkal rendelkezik Kiss-Rigó László, nem is tartozik rám, de a korrupcióról annál több ismerete lehet az amúgy méltán „luxuspüspökként” elhíresült, ingatlanokat, stadionokat, luxuséttermeket, wellnessközpontokat, termálfürdőt, borkatedrálist, hoteleket és balatoni kempingeket stb. közpénzekből felépítő és egyházának eltulajdonító megyéspüspöknek.
Aztán volt ott egy Molnár Imre nevű történész, aki napjaink keresztényüldözéséről sietve a holokausztra asszociált, hogy történettudósként leránthassa a leplet: mindkettő ugyanabból az életfelfogásból vezethető le – mondotta, ami az embert teszi a központba. Ezt követően nem sokat hezitált, hálás publikumának mindjárt neki is szegezte a nagy kérdést, amire aztán készségesen maga adta meg a feleletet: „Felmerülhet a kérdés, hogy hol volt az Isten Auschwitz idején. Hát ott volt, ahová az ember helyezte őt”. Dialektikus nézőpont a javából, csak épp azt kellene tisztázni, az emberek közül vajon kikre is gondolhatott Molnár Imre, a történész? A német vér és a német becsület védelméért meghozott törvény megalkotóira, a szelektálást és a gázkamrába való beterelést elvégző egyenruhásokra, netán a gyáván és cinkosan hallgató tömegekre, esetleg a zsidó vagyonra rátelepedő honfitársakra, vagy inkább azokra a zsidókra, akik a történtek miatt rendültek meg hitükben, vagy tán azokra, akik mint szerencsés túlélői a borzalomnak, épp az Istenbe vetett hitükben erősödtek meg. Mert sokféle ember van, ilyen is, meg olyan is, amit persze egy történésznek érdemes lenne tudnia, annál is inkább, mert ha Molnár Imrének volna fogalma az ötvenes-hatvanas évek úgynevezett holokauszt-teológiai vitáiról (amelyben zsidók és keresztények, teológusok és filozófusok, történészek és szociológusok, világi és egyházi személyek egyaránt hallatták hangjukat) nem tette volna föl a meglehetősen ostoba, bántóan és sértően leegyszerűsítő kérdését.
A dialektikus feszültség egyik csillogó példájával szolgált feltűnő mód terebélyesedő nárcizmusával és a legelemibb önmérsékletet nélkülöző, saját miniszteri pozícióját a mindenhez értés és a mindenről kötelező véleményt alkotás megmondóemberi státuszával azonosító, az utóbbi időben egyre viccesebbeket és egyre szórakoztatóbbakat be-beszóló Csák János, aki a tőle megszokott coelhoi szellemi magaslatokon tartózkodva egyebek mellett azt találta mondani, hogy a koreaiak nekünk rokonaink, csak Dzsungáriából mi nyugatra jöttünk, ők meg keletre mentek. A dialektikus feszültség ugyebár annak válik dinamikusan feltárulkozó realitássá, akinek eszébe jut egy másik jelentős politikai ágens, bizonyos Matolcsy György néhány évvel ezelőtti felismerése, miszerint legközvetlenebb rokonaink a japánok, ugyanis a mi kisgyermekeink fenekén, legalábbis 100-ból 30 esetben (a többiek nyilvánvalóan itt élő zsidók, svábok, romák és egyéb nemzetiségiek) kis piros pont van, mint a japán kisgyermekek fenekén. Csák János mindössze azzal maradt adós, hogy mi van a mi kisgyermekeink fenekén, ami a koreai kisgyermekek fenekén úgyszintén föllelhető. Igaz, anatómiai hasonlata így sem maradt el, miután arra hívta fel a figyelmet, hogy az Egyesült Államok olyan, mint a halott, akinek nő a körme: még történik valami, de már nincs mögötte lélek. Nekünk, magyaroknak viszont megvan a kultúránk, vagyis úgy nő a körmünk, hogy közben nem vagyunk halottak.
Kíváncsi lennék, ha a következő amerikai választáson Donald Trump kerülne ki győztesen, miként változna meg és értékelődne át Csák János „USA = körmét még növesztő halott” szépséges civilizációelméleti metaforája.
A sok-sok eszme- és művelődéstörténeti, vallási és antropológiai eszmefuttatás mellett komoly politikatudományi és értékelméleti diskurzusok is zajlottak, természetesen szintén a dialektika jegyében. A nagyívű politikai észjárást egyfelől Semjén Zsolt jelenítette meg, aki arról a virtuális nemzeti térről beszélt, amelynek keretében minden magyar állampolgár a teljes magyar közmédiához és államrezonhoz hozzáfér.
Szóval közmédia és államrezon együttesen képezi meg a virtuális nemzeti teret.
Akkor hát nézzük közelebbről. Ami a közmédiát illeti, az attól közmédia, hogy az állami finanszírozás által működtetett közszolgálati médiaszolgáltatások függetlenek az államtól és a gazdasági szereplőktől. A közszolgálati médiaszolgáltatóknak olyan rendszerben kell működniük, ami biztosítja az elszámoltathatóságot, és a társadalmi felügyelet megvalósulását. Márpedig ilyen közmédia nincs a mai Magyarországon: ami van, az a hatalom által áttekinthetetlen módon pénzelt, a hatalom elvárásainak megfelelni kénytelen és megfelelni igyekvő, ellenőrzési funkciójáról lemondó, a kritikai attitűdöt messziről elkerülő, az öntömjénezés okán kizárólag a saját megmondóembereire és kiszolgálóira támaszkodó, a számára kellemetlen, az őt közpénzekből fenntartó párttal és koalícióval vitában álló személyek neveit fekete listára helyező, s azokat a megszólalás lehetőségétől örök időkre letiltó, szakmailag minősíthetetlen színvonalon működő, szolgalelkületű, velejéig hazug propagandisztikus pártszócső.
És mi a helyzet az államrezonnal? Az államrezon (raison d’état) a politikai igazgatás „észoka”, amit kizárólag akkor vehetünk tudomásul, ha az állami döntések nem konfrontálódnak folyamatosan a legalapvetőbbnek számító erkölcsi érzülettel, s amikor az államrezon – függetlenül az épp hatalmon lévő oldaltól – nem válik folyton-folyvást azonosíthatóvá a csalással, a lopással, a visszaéléssel, a protekcionizmussal, az erőszakkal, s kiváltképp nem egy hatalomra került érdekcsoport legönzőbb, kizárólag saját anyagi és hatalmi érdekeit szem előtt tartó, s azt működtető hatalomtechnikai mechanizmussal – valamint akkor, amikor a haza fogalmát nem próbálja egyik hatalmi érdekcsoport sem, legfőképp az éppen hatalmon lévő, kisajátítani.
Semjén eközben a közjó fogalmáról nagyvonalúan elfeledkezni látszik, pedig az államrezon a közjó fogalma nélkül üres halmaz, aminek a tartalma bármivel megtölthető, amit a hatalom pillanatnyi érdeke így vagy úgy épp megkíván. A politikai közösséget a közjó tartja össze, ahogy ez Arisztotelész óta köztudott: „Mindenféle közösség a politikai közösség részének tekinthető. Az emberek ugyanis mindig valami hasznos dologért egyesülnek, s olyasmit akarnak megszerezni maguknak, amire az életben szükségük van; s nyilván a politikai közösség is már eleve a haszon céljából jön létre, s azért is marad fönn. Erre irányul a törvényhozók működése is, akik azt tartják, hogy csak az igazságos, ami mindenkinek egyaránt előnyös.” (Nikomakhoszi Ethika 1160a8–14)
Semjénnek tehát, dialektikusan szemlélve, egyharmad részben feltétlenül igaza van: mindaz, amit elmondott, tényleg virtuális, amennyiben látszólagos, vagyis nem valódi. De kétharmad részben téved: se nem nemzeti, se nem tér.
A történelmi és dialektikus materializmus nagy pillanata volt Semjén miniszterelnök-helyettes és Orbán miniszterelnök rejtett, ki nem mondott, lappangó és rejtőzködő vitája. Történt ugyanis, hogy a homoszexualitást bűnnek nevező Semjén sietve szögezte le, miszerint végső soron nem ő tartja bűnnek a homoszexualitást, hanem a kinyilatkoztatás, azaz a Biblia tartja annak, vagyis maga az Isten, következésképp az isteni törvény tekinti bűnnek az azonos neműek párkapcsolatát. Semjénnek természetesen joga van így hinni vagy gondolni, mint mindenkinek, saját világnézete és meggyőződése szerint, ám nincs joga mindezt olyan törvényekbe foglalni, amelyek egy plurális társadalom számára normatívaként jelenik meg. Még akkor sem, ha Semjén Isten kinyilatkoztatott szavának tekint valamit, bármit, annál is kevésbé, mert a Bibliában, vagyis Isten kinyilatkoztatott szavának több ezer évvel ezelőtti foglalatában akadnak olyan törvények vagy eljárások, amelyeket nem kellene, s nem is lenne érdemes átvenni, s a XXI. századi Magyarországon törvénybe iktatni.
Ám az érdekes számunkra most legyen az, hogy Semjén az egyetemes, univerzális isteni értékre és törvényekre hivatkozva érvelt. Vele ellentétben azonban Orbán annak igyekezett hangot adni, hogy az USA „legfőbb puha hatalmi fegyvere az egyetemes értékek” fogalma. Minden az egyetemes értékekről szóló beszéd valójában „nyugati mítosz” – fejtegette a problémát Orbán –, egy ellenséges filozófia a többi civilizációval szemben, amit a kínaiak kinevetnek és – vonta le a végső konklúziót a magyar miniszterelnök – ebben van is valami.
Épp csak azt tenném hozzá, hogy a fentieket, vagyis a zsidó-keresztény tradíció egyetemes értékeire való hivatkozást nem csak a kínaiak nevetik ki, hanem e „nyugati mítosszal” szemben a legnagyobb gyűlölettel és megvetéssel viseltetnek például a tálibok, az iszlamista fundamentalisták, vagy akár azok, akik magától értetődőnek tartják apró kisleányok csiklójának kimetszését, avagy szexuális erőszakot alkalmazva nők megregulázását.
Véget ért tehát a tusványosi észtágítás, s csak egy dolog szomorít el, de az annál inkább! Jelesül az, hogy mostantól aztán újra egy évet kell várnunk a következő, dialektikus ihletettségű szellemi töltekezésre, a jövő évi Tusványosra, ahol Magyarország jelenben elfoglalt helyére és kilátásaira sosem szokott válasz érkezni, ám délibábos őstörténetekből, összehasonlító civilizációelméleti fantazmagóriákból és az isteni kinyilatkoztatásra vonatkozó szövegértelmezésekből annál többet profitálhatnak a „táborlakók”.