Arisztokrata értelmiségiek

A néhány éve elhunyt Esterházy Péter volt napjaink legismertebb arisztokrata felmenőkkel bíró alkotó értelmiségije, aki a Harmonia cælestis című regényében tematizálta is a művészetkedvelő Esterházy famíliát. Mennyire volt gyakori, hogy a még nem deklasszálódott főrendűek is értelmiségi hivatásra adják a fejüket? S milyen eséllyel pályázhattak a professzionális értelmiségivé válásra – rendi státuszuk megőrzésével? Ennek megválaszolásához rövid terepszemlét tartunk a kiegyezés utáni arisztokrata értelmiségiekről.

A tudós arisztokrata. Főnemesek a Magyar Tudományos Akadémia megválasztott tagjaiként kerülhettek be a tudományos elitbe. Ez nem jelenti, hogy mind tudományos tevékenységet folytattak, vagy meritokratikus kiválasztás révén foglalták el itt a helyüket. 1825 és 1945 között száz főnemes lett az Akadémia tagja, zömmel az Andrássy, a Teleki és Zichy nemzetségből, továbbá a Károlyiakból, a Habsburg-Lotharingiai főhercegi családból, valamint a Dessewffyek, a Széchenyiek, az Apponyiak, az Esterházyak, a Kemények, a Mailáthok és a Prónayak soraiból kerülve ki.

Többnyire igazgatósági tagok lettek, ők maguk ritkán folytattak tényleges tudományos tevékenységet, legföljebb negyvenöten tudóskodtak, kimagasló tudományos elme azonban csak néhány akadt közöttük, mint báró Eötvös József és a fia, báró Eötvös Loránd.  Szót érdemel még a politikus (és a birtokait elvesztő) gr. Teleki Pál földrajztudós, a birtokaiból, bár teljesen az értelmiségi hivatásának élő igazgatósági tag gr. (majd hg.) Batthyány-Strattmann László szemorvos, vagy a festőnek indult őstörténész gr. Zichy István, a Magyar Nemzeti Múzeum 1934 és 1945 közötti elnöke.  Többen inkább csak tudományszervezőként és patrónusként játszottak tevőleges szerepet a tudományos közéletben. Ismert volt a műkedvelő arisztokrata tudós típusa is, mint amilyen ifj. gr. Andrássy Gyula vagy gr. Széchényi Imre, hogy legalább néhányukat megnevezzük.

Tudományos tevékenység végzéséhez elengedhetetlen a könyvtári háttér, amit a főúri magánbibliotékák biztosítottak. A nyolcvanöt arisztokrata magánkönyvtáráról szóló 1885. évi könyvtárstatisztika szerint számottevő volt az Esterházyak kismartoni kastélyának 40 ezer kötetes, a gr. Zichy Jenő két kastélyában lévő összesen 32 ezer kötetes vagy Nádasdy Ferenc nádasdladányi 30 ezer kötetes magánkönyvtára (ez ma is megtekinthető). Tulajdonosaik azonban ritkán végeztek tudományos tevékenységet, kivételt képezett gr. Apponyi Sándor akadémikus, műgyűjtő, bibliofil és bibliográfus, aki tudományos céllal hozta létre magánkönyvtárát, amelyet végrendeletében a Nemzeti Múzeumra hagyott.

Arisztokrata festők. Nem volt merőben idegen főnemeseinktől a kreatív művészetek gyakorlása és élvezete sem, amelyre festegetve és zenét tanulva a családi szocializációjuk is felkészítette őket. Ennek ellenére csak elvétve lett belőlük hivatásos alkotó, többnyire műkedvelők maradtak, és kevesen lépték át a hivatásos és az amatőr művészi alkotómunka közötti intézményes határt.  Két szembetűnő kivételt azonban említeni kell, báró Mednyánszky Lászlót és gr. Batthyány Gyulát.

Mednyánszky László (1852–1919) alapos külföldi, müncheni és párizsi képzés után többnyire Barbizonban, Itáliában és Bécsben (ritkábban a család beckói kastélyában) élt és alkotott. Mednyánszky a századforduló magyar festészetének az élvonalához tartozott. Apja, báró Mednyánszky Alajos indította be a hazai festőképzést, egyébként a reformkori politikai és kulturális megújulás élharcosai sorába tartozott. A mostanában (újra)felfedezett gr. Batthyány Gyula (1887–1959) a Batthyányak és – az anyja révén – az Andrássyak nemzetségéből érkezett. Szintén keresztülment a professzionalizáció folyamatán: a neves francia Julian Akadémia mellett a müncheni festőiskolában (Angelo Jank) képezték ki, mesterének pedig Vaszary Jánost tartotta. Batthyány gróf anyja, gr. Andrássy Ilona szorgos műpártoló tevékenységet fejtett ki: 1900 és 1907 között elnöke volt a főnemesi műgyűjtést segítő Műbarátok Körének. Ez így egyáltalán nem véletlen, az Andrássy család hagyományosan sok figyelmet szentelt (a politika mellett) a művészeteknek, főként a műgyűjtésnek, továbbá szinte mindenki festegetett ebben a családban mintegy otthoni elfoglaltságként. Közülük is kiemelkedett az 1905-ben meghalt gr. Andrássy Tivadar, id. Andrássy Gyula elsőszülött fia, akiből nem lett ugyan hivatásos festő, bár egyik lánya, Andrássy Katinka (gr. Károlyi Mihályné) meglátása szerint, ha történetesen „arra kényszerül, hogy maga keresse meg a kenyerét, minden bizonnyal jó festő lett volna belőle, nem marad műkedvelő”. Ilona lánya pedig így emlékezett meg róla: „természetesen a politika iránt is kellett érdeklődnie, de elsősorban művész volt. Az akkori felfogás szerint egy vagyonos mágnás csak mecénás, legfeljebb amatőr lehetett. Ezért csak kedvtelésből festett.” Tivadar nagybátyjára, gr. Andrássy Manóra (1821–1891) is áll ez, akiről Károlyiné megjegyezte: „Sohasem tanult festeni, s olyan sok mindennel foglalkozott, és annyi idejét vette el ez a sokirányú tevékenység, hogy nem volt módja figyelmét és energiáját a festésre összpontosítani. De még így is többször állította ki képeit, s a kritikusok elismerően nyilatkoztak művészetéről. Ha nem születik grófnak, kétségkívül művészpálya vár rá.”

Tivadar unokaöccse, gr. Batthyány Gyula ellenben, külföldi festészeti tanulmányaiból hazatérve, rendszeresen kiállított a fővárosban: 1914-ben Beck Ö. Fülöppel együtt, majd 1921 és 1938 között a Műcsarnokban és másokkal együtt az ifj. gr. Andrássy Gyula által 1894-ben alapított Nemzeti Szalonban. Elismert színházi és jelmeztervező, sőt könyvillusztrátor is volt, akit az ötvenes években súlyosan meghurcoltak, a művészetét pedig, egy időre, elfeledték.

Rajtuk kívül is akadtak kis számban arisztokrata családi háttérű másodvonalbeli hivatásos festők (pl. gr. Bolza Marietta), őket azonban itt most nem részletezzük.

Arisztokrata zenészek. Jóllehet a zenetanulás elengedhetetlen része volt az arisztokrata neveltetésnek, közülük mégis kevesen folytattak magasabb szintű zenei stúdiumokat, így komponistaként vagy előadóművészként – a félkarú zongoraművész, gr. Zichy Géza (1849–1924) kivételével – nemigen tett szert közülük senki különösebb hírnévre. Zichy gróf kamaszként, egy főúri vadászaton elvesztette a jobb karját, ennek ellenére folytatta külföldi zenei tanulmányait: a tanárai között pedig Liszt Ferencet is ott találjuk. Zichy Géza előadóművész volt, továbbá a Magyar Zenede elnöki tisztét is betöltötte 1875 és 1918 között, egy időben pedig a budapesti Operaház intendánsa, valamint karnagya, sőt még zenét is szerzett és egyúttal mecénáskodott, valamint színdarabokat, regényeket, esszéket és egy terjedelmes önéletrajzot írt. Gr. Zichy Géza balkezes zongorajátéka unikumszámba ment.

Rajta kívül kevés jelentős arisztokrata zeneművészt ismerünk, holott a XVIII. században a honi zenei élet nyilvánosságát főként az arisztokrata mecenatúra tartotta életben az Esterházyak, a Brunszvikok és a Zichyek jóvoltából. A koncert- és operaélet azonban idővel kikerült a királyi, fejedelmi és főúri reprezentatív nyilvánosság hatóköréből, hogy a nagyvárosok tágabb kulturális nyilvános terében foglaljon helyet. Kivételek persze itt is akadtak. A műpártolásáról is nevezetes gr. Esterházy Miklós József (1839–1897) Tatán kőszínházat létesített (Várszínház) a helyi operakultúra meghonosítása érdekében. A színház német nyelvű volt, és osztrák előadóművészek léptek fel benne. A hitbizományt később unokatestvére, gr. Esterházy Ferenc (1896–1939) örökölte, aki többek közt New Yorkban zenei tanulmányokat folytatott, ahol doktori fokozatot is szerzett. Hazatérése után Ausztria zene- és színészetügyi kormánybiztosa lett (1935–1936), de már 1933-ban elindította a Tatai Ünnepi Játékokat. A kastélya előtt felépített szabadtéri színpadon – a budapesti Operaház művészeinek és igazgatójának a közreműködésével – nyári operafesztivált rendezett: elképzelései szerint ez lett volna a „magyar Salzburg”. A gróf zeneszerzőként is aktívnak bizonyult, számos vígoperát, zenekari művet és dalt szerzett; egyes operáit a budapesti Operaházban is bemutatták. Szót érdemel végül a változatos diplomáciai pályát befutó autodidakta zeneszerző, a „keringőkirály” gr. Széchényi Imre (1825–1898) is; szerzeményeit az utóbbi években kezdik újra felfedezni.

Arisztokrata szépírók. Úgyszintén kevés főnemes tűnt ki szépírói tehetségével a reformkor és a XX. század közepe közötti bő évszázadban. Öt erdélyi (származású) alkotót emelhetünk ki közülük, báró Jósika Miklóst (1794–1865), báró Kemény Zsigmondot (1814–1875), gr. Teleki Sándornét (Kende Juliskát) (1864–1937), gr. Bánffy Miklóst (1873–1950) és gr. Wass Albertet (1908–1998). S nem feledkezhetünk meg a roppant sokoldalú, egyszerre politikus, filozófus és regényíró báró Eötvös Józsefről (1813–1871) sem.

 Jósika Miklós a romantikus történelmi regény hazai megteremtőjeként (Abafi) és népszerű szerzőjeként írta be nevét az irodalomtörténetbe. Élete utolsó munkái nyomán „az egyik utolsó főúri műkedvelő történésznek” is nevezték őt. Kemény Zsigmond, a regényíró és politikai publicista a magyar regényirodalom megkerülhetetlen alkotója, akinek kivételes szerep jutott a politikai eszmetörténet formálásában is, kivált a Forradalom után című nagy hatású politikai esszéje révén. Bánffy Miklós elődeinél is sokrétűbb szellemi ember volt: egyszerre jelentős regényíró, politikus, színház- és jelmeztervező, valamint színházi vezető, aki fiatalon még szobrászkodott is, élete későbbi szakaszában pedig a transzilvanista programmal fellépő Erdélyi Helikon írói csoportosulás szellemi vezetőjeként vált ismertté. Bánffy fő irodalmi alkotása, az Erdélyi történet regénytrilógia, a magyar (erdélyi) arisztokrácia nagyszabású fikcionális narratívája,

Teleki Sándorné egy ma már alig számontartott újságíró és író a századforduló évtizedeiből, aki a feminista mozgalom aktivistájaként is tevékenykedett: A Nő és a Társadalom, valamint A Nő című folyóiratok szerkesztője, a Magyar Írónők Körének alapító elnöke és a Magyar Pen Klub alelnöke volt egy időben.

Wass Albert, aki 1945 után amerikai emigrációba vonult, és akinek az irodalmi életművét halála után „fedezte” fel az irodalmi és főként a jobboldali politikai élet, ellentmondásos megítélést kelt: a politikai jobboldal valóságos Wass Albert-kultuszt űz a személyéből és művészetéből, a mainstream irodalomtörténet-írás és kritika azonban nem tekinti őt valóban jelentős írónak. Mindenesetre a két háború között megjelent Farkasverem című, az erdélyi arisztokráciáról szóló regénye annak idején (1940-ben) Baumgarten-díjat nyert.

Szükségtelen hosszabban szólni a XIX. századi köz- és szellemi élet óriásáról, az egyébként vagyontalan báró Eötvös Józsefről, akinek mind politikai, mind a szellemi teljesítménye a legnagyobbak közé emeli őt. Költőként és regényíróként (A karthausi, A falu jegyzője, Magyarország 1514-ben), valamint liberális államelméleti bölcselőként (A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra) Eötvös a kor legjelentősebb alkotó értelmiségijei közé tartozott.

Identitásdilemma. Milyen valós lehetőségei voltak egy arisztokratának arra, hogy igazi művész váljon belőle, amellett hogy nem magából a szellemi tevékenységből kívánt és tudott megélni. Ezt azért fontos tisztázni, mert a hivatásos művész identitását egyébként a piaci egzisztenciális feltételek szabják meg. Minek tekintette magát egy főnemes, amikor efféle alkotómunkát végzett, és miként tekintett rá az értelmiségi szakma maga? Azok, akik nem puszta kedvtelésből festegettek, szobrászkodtak, zenéltek vagy írogattak, hanem a művészidentitás mellett tették (volna le) a voksukat, szükségképpen vállalták a szakmai szocializáció gyötrelmeit, valamint művészi teljesítményük megítélésének a kockázatát. Ennek során nem lehettek teljesen bizonyosak abban, hogy nem tartják-e őket csupán úri dilettánsoknak; ha látszólag elismerték a teljesítményüket, akkor pedig nem tudhatták, hogy vajon tényleg az általuk létrehozott művészi értéket, és nem a társadalmi rangjukat becsülik-e meg ezzel.

Ez a felemás helyzet szülte az itt érintett arisztokrata alkotók gyakori kettős identitását és fura életvezetését: művészként és arisztokrataként egyaránt igény tartottak (volna) az elismerésre, mert mindkettő fontos volt számukra a lelki egyensúlyuk szempontjából. Mednyánszky László esete különösen példaértékű volt e tekintetben. A szakmai közvélemény egyértelműen művészként tekintett rá, ő azonban ennek ellenére sem volt, nem lehetett egészen bizonyos benne, hogy az elismerés valóban a művészetének, és nem a vagyonának vagy (örökölt) társadalmi státuszának szól inkább. Ezzel a belső bizonytalanságával magyarázható a szegény emberek iránti feltétlen rajongása, feltűnő adakozókedve, valamint az is, hogy igyekezett hozzájuk hasonlóvá válni (gyakorta rongyos ruhákban mutatkozott a nyilvánosság előtt). Miután nem volt dúsgazdag arisztokrata, ezért rászorult alkotásai pénzzé tételére; a feltűnően bohém életvitel iránti hajlama pedig legalább annyira arisztokrata neveltetéséből és habitusából, mint a művészélet szabadosságából fakadt. Ráadásul nem is szakított a társadalmi hátterével, a családjától kapott alkalmankénti pénzbeli támogatást mindig elfogadta. A társadalmi kétértelműség ezen dilemmája feloldhatatlan volt tehát számára. Feltehető, hogy gr. Batthyány Gyulára és a többi arisztokrata művészre is jellemző ez a fajta lelki kettősség.

Az amatőr szintű, valamint az elismert (kanonizált) tudományos és művészi alkotómunka dilemmája, a vele összefüggő ambivalencia az arisztokrácia, ezen történelmi rend lehetséges polgárosodását érintő kérdés. A művész (tudós) egzisztenciája tisztán polgári entitás, amely semmilyen öröklötten rendi beállítottságot sem tűr meg: az önkifejezés művészi és a tudományos igazmondás gondolati szabadsága az alkotásban megtestesülő teljesítmény mérésén és megítélésén áll vagy bukik, ezt nem korlátozhatja vagy szabályozhatja a történelmi konvenciókhoz szabott értékelési rend. Az alkotóművész és a tudós saját individuális önértékén kapja az elismerést vagy talál elutasításra, függetlenül származásától és örökölt társadalmi presztízsétől. „Szabadon lebegő értelmiségi”-ként (Karl Mannheim) autonóm módon végzi a maga dolgát, munkája gyümölcsét pedig az értelmező (befogadó) közösség értékeli.  Ez így teljességgel a tudományos és művészeti professzionalizáció azon követelményének felel meg, melyet az alkotói autonómiáról szóló diskurzus hivatott igazolni.

Az arisztokrata életforma szabadossága, amely azonban belsőleg szigorúan kötött volt, jellegében ütött el a művészi szabadság világától. A premodern és a modern autonómia fogalma került szembe egymással, amikor a főnemes tudóskodásra és művészkedésre adta a fejét.  A hamisítatlan művészi és tudományos praxishoz az arisztokratának identitást kellett volna változtatnia, amely azonban nem feltétlenül tűnt számára vonzó opciónak. Már ezért sem tolakodtak túl sokan a művelt, olykor kétségtelen tehetséggel is megáldott arisztokrata műkedvelők közül, hogy valódi művészekké (tudósokká) lépjenek elő. Ezzel egyúttal ki is tették (volna) magukat a teljesítmény státusztól és rangtól független megítélésének, feladva a feltétlen megbecsültség, a belőle fakadó magabiztosság biztos fedezékét. Egy ilyen elhatározásnak ráadásul számukra inkább hátrányosak lettek volna az egzisztenciális következményei, ha egyszersmind kizárólag ebből, és nem az öröklött vagyonukból kívántak volna megélni.

Ehhez jön még, hogy a családi eredetét tekintve született arisztokrata alkotóművész és tudós szakmai megítélése felettébb ellentmondásos volt, minduntalan az amatörizmus és a professzionalizmus dilemmája körül forgott, ahogy azt gr. Bánffy Miklós művészetének az értékelése is jól példázza. Mindez együttesen magyarázza, hogy miért oly kevés ekkoriban az intézményesen elismert (befogadott) arisztokrata származású tudós és művész.