Véres kardot hoztam

Hála a messze földön híres magyar médiaegyensúlynak, bármelyik este bekapcsolhatjuk a tévét, és miután a csipketerítőt elhessegettük a képernyőről, megnézhetjük, ahogy öreg futóbolondok, illetve cinikus amatőr színészek, jellemzően belügyes háttérrel, motyognak a háttérhatalomról. Amely annyira ki akarja készíteni az emberiséget, hogy nyilván nem is emberekből áll. Hozzák direkte a migránsokat meg az iszlámot, de közben buzítják be a gyerekeket és lenyúlják a vízvagyont, álnokul csibészeltetik a békés orosz mackót, meg üldözik a kereszténységet.

Ennek ellenére ezrek kerekednek fel minden évben megnézni Tusnádfürdőn ugyanezt. Koncertélmény ez nekik, és az sem mindennapos, hogy ezeket a sötét konteókat most nem a fideszes rádióban kukorékolja el idősb Varangyos Péter betelefonáló, hanem magától a miniszterelnöktől hallhatják.

Emlékszem én egy másik miniszterelnöki beszédre. Innen visszanézve meglepő, micsoda botrányt okozott, hiszen csupa olyasmiről szólt, ami egy kormányfőnek a feladatkörébe vág. Költségvetésről, egészségügyről, oktatásról; ezek javításáról, meg arról, hogy sokat hazudtak, de most már ideje abbahagyni. Ehhez képes ez meg kiül hazudni a napfényre, egy kukkot se szól a jelen bajairól, és vastapsot kap.

Ugyanazt hazudja több mint tíz éve: hanyatló Nyugatot, emelkedő Magyarországot, és a fenyegető jövőt, amitől csak ő menthet meg. Senki sem kérdez rá, hogy áll a hanyatlás, és mikor jön már az emelkedés. Fel sem merül, hogy esetleg beszélhetne költségvetésről, egészségügyről, oktatásról; netán arról, hogy sokat hazudott, és ideje lenne abbahagyni.

2006-ban a közönség azt kiabálta Gyurcsány Ferencnek: elkúrtad. A felháborodás annak szólt, hogy csak most kezdene bele a reformokba, másfél éven (!) át halogatta, és ez kiderült. Ez meg ül az asztalnál, magyaráz arról, hogy 2040-ben megütközünk a démonsereggel. Rohad mögötte iskola, kórház és vasút másfél évtizede, az egyetlent, ami érdekli: a focit is reménytelenül és tragikusan elkúrta, százmilliárdokból. Skandináv kistérségi villanyszerelők verik agyon a bajnokát, szabadidejükben. És a népe azt kiabálja neki: még, még, ne hagyd abba!

Ha ezt Gyurcsány tudta volna!

Micsoda naivitás volt! Hogy neki az a dolga, hogy az embereknek jobb legyen, hogy ezt fogják végül számonkérni. Ahogy aggódik azon, hogy az oktatási és egészségügyi reformja nem lesz tökéletes – ahelyett, hogy az eljövendő pomogácsok rémképén dolgozna, amivel megúszható mindenféle reform, sőt szét lehet lopni büntetlenül azt is, ami maradt. Daliás idők, fényes szelek!

Annyi viszont biztos, hogy az őszödi beszéd mindenkit érdekelt. Ki az elkúráson kapta fel a vizet, ki meg a tervezett reformokat várta, de az közös ügy volt, az egész ország reagált – esszékkel, kockakővel, tankkal. Ma a miniszterelnök mondandója szigorúan azoknak szól, akik ezt amúgy is megeszik minden este, miután a csipketerítőt felhajtották. Nem szánja másnak, meg is sértődik, ha kívülről belekérdez bárki. Unott érdektelenség kíséri, a propaganda ­nekifeszülve bizonygatja, hogy ez megint történelmi volt.

Ő maga is tudta előre, hogy sovány a menü, hogy a távoli jövőbe vetített kataklizma vonzereje csekély. Ezért nekilátott felélni a tartalékokat: összeveszni a szomszédokkal. A pillanatnyi tapsért.

Az Orbán-korszak egyik elvitathatatlan erénye, hogy a nacionalista retorika ellenére nagyjából nyugiban éltünk együtt a környező országokkal. Románia, Szlovákia, Szerbia magyar lakossága különösebb sérelmek nélkül keresheti boldogulását, nyilván fokozatosan asszimilálódva, de békében. A trianonozás a szélsőjobb jelmeztárába került, a „nemzetegyesítés” a kettős állampolgársággal lezárult, a szükséges ellenséget megtaláltuk a tengerentúlon és Brüsszelben. De ez már nem elég. A figyelemkurva igényli az ovációt a kánikulában is, és ha muszáj durrantani, hát kimondja, hogy Erdély nem román terület, a Felvidék meg szakadár. Százezrek békéjét teszi kockára, annyira szereti őket. Neki siker, hogy bekéretik a nagyköveteket, hogy tiltakoznak a szomszédok – ahogy a gyújtogató is örömmel nézi a híradót, ahol mutatják, mit égetett fel. Utána a vízözön.

Mellesleg akiket most cukkol, azok világméretű szövetségek megbecsült tagjai: uniós és NATO-tagállamok, mármint tényleg azok, és nem beépített oroszcsicskák, akinek már meghívót se küldenek, mert annyira megbízhatatlanok.

„Orbán Viktor a magyar politikai mezőny egyik legtehetségesebb alakja, a jövőben is ő lehet a jobboldal kovásza. De táltosnak sokkalta alkalmasabb, mint operatív irányítónak.” Ezt Kósa Lajos nyilatkozta 2006-ban, Orbán veresége után. A kupakok és svájci örökösnők nagy kutatója pontosan látta a helyzetet. Orbán Viktor ebben nagy: delirálni a kenderfüstben démonokról, látomásokról, távoli jövőről. Ha nem is olyan színvonalon, mint a tudományos fantasztikum nagymesterei, de egy varázslós-kardozós fantasy szintjén.

A véres kardot elhozta hozzá. A tudományt otthon felejtette, de hát táltos ő, nem tudós. Ideje keresni egy operatív irányítót. Szükség lesz rá. Táltosunk már van, de folyamatosan részeg.