Népszabadság, 1995. augusztus 11.
BÄCHER IVÁN
Ilyenkor nyáron, amikor — úgy látszik — falura hurcolkodok, mindennap kapok levelet, naponta többet, gyakran két-három tucatnyit is.
No nem Pestről, az ottaniakkal telefonon érintkezem leginkább, hanem a múltból.
Lehoztam ide, falura ugyanis azt a pár tízezer levelet, amit dédszüleim, nagyszüleim, nagynénéim, szüleim és a többiek voltak olyan szívesek szépen szortírozva, vékony cukorspárgával összekötve hátrahagyni maguk után.
Nincsen rendszer — hol az egyik kupacba, hol a másikba kapok bele.
Az elmúlt napon például Borcsa néni leveleit néztem át.
Borcsa több is volt a családban — most a csángó Borcsáról van szó, a csángó dédpapa testvéréről, aki a kaposvári cukorgyár valami igazgatójához ment férjhez a századelőn. Ura meghalt még a háború — Borcsa néni szavaival: felfordulás — előtt, fiai elestek az első háborúban, egy unokája a másodikban — szegény Borcsa ott maradt élete végéig, az ötvenes évek derekáig Kaposvárott, előbb egy kis lakásban, majd egy albérleti szobában, sorsát mindvégig méltósággal viselve, egyedül.
Csak fiához ment el néha Bonyhádra, és Zsuzsa nagy-nagynénémhez, az íróhoz, Borcsa testvérének író leányához rándult föl egy-két napra Pestre. (A levelekből az is kiviláglik: Zsuzsa nem véletlenül és nem önzetlenül karolta föl az akkor nyolcvanas éveiben járó és addig évtizedeken át hanyagolt rokont — az apukáról szóló írásokhoz gyűjtötte az anyagot…)
Egy — róla szóló — tárcára reflektálva Borcsa néni ezeket a sorokat vetette papírra: „Azt akarom Neked, édes Zsuzsám, megírni, hogy én azt nem mondhattam a beszélgetésünk alatt, hogy az én uram veszekedő, nagy hangú ember volt, mert Ő szegény soha nem veszekedett, soha nem kiabált, ő másképp fejezte ki a nemtetszését valami miatt, tudniillik egy rosszul sikerült dolog miatt hetekig is rágódott rajta. Mondjak egy példát, például nem sikerült a kenyér sütése úgy, mint mindig sikerülni szokott. Persze ezt a mindennapi fogyasztásnál minden étkezésnél érezte az ember. Ő szegény nem veszekedett érte, de ahányszor a kenyeret a kezébe vette, mindig tett megjegyzést. Ilyenformán: bár már elfogyna ez a kenyér, ugye, drágám, máskor te is utánanézel a kenyérsütésnek, na és ez így ment az egész héten naponta háromszor.
A régi asszonyok élete más volt, mint a mai asszonyoké, mi függtünk az urunktól, kedvükbe jártunk, s nagyon fájt, ha nem sikerült a jóakaratunk. Azért volt idő, mikor nagyon boldog voltam, amíg nem jöttek a nagy gyermekgondok, amiből nekünk erősen kijutott, ott sokszor ellenkeztek a véleményeink. Nekem olyan kevés kellett, hogy boldog legyek, éreztem mindig a nagy szeretetét, ami nem szűnt meg irántam haláláig, s amit én vele szemben szintén haláláig és most a síron túl is érzek.”
Elképzelem ezt a drága, jóságos, szelíd Jóska bácsit, amint egy héten át mindennap háromszor melléhez szorítja a veknit, kezébe veszi a kést, és összeszorított száját halk szóra nyitja…
Kívánok kedves mindnyájunknak ilyen feleséget!
Bächer Iván