Népszabadság, 1995. augusztus 5.

HÉTVÉGE

BÄCHER IVÁN

Annak, aki hosszabb időre vidéken felejti magát, számolnia kell azzal, hogy néha meglátogatják.

Mondhatatlan, mennyi kellemetlenséggel — munkával, költséggel, beszélgetési kötelezettséggel — jár az ilyesmi.

Egyetlen ellentételezése a bajnak, hogy a vendéglátó nemcsak láthat vendéget, hanem nézhet is.

Sokféle a vendég.

Van villámvendég, aki váratlan csak beugrik, iszik egy kávét, és már rohan tovább beugrani máshová. Ennek sok értelme nincsen.

Veszélyes alfaja viszont az álvillám, aki csak mondja, hogy rögtön indul, csak még ezt a cigarettát elszívja, de persze — miután mindent felfalt, és mindenkit gondosan lestrapált — éjfél után kettőkor is frissen ücsörög a társaság romjai felett.

Elsőrangú vendég viszont a tervezgető vendég, aki heteken, hónapokon át beszéli, telefonozza, levelezi, hogy mi lesz, ha majd érkezik, mit hoz majd, vadkacsát, szarvasmájpástétomot, fokozottan fokhagymás abált szalonnát, de az is lehet, hogy elugrik horgászni addig csukára, mi lesz a koszt, a villásreggelihez ad-e narancsszín sárgájú tojást majd Lizi néni, maradt-e húsos sonka a ham and eggshez, de hegyes erőspaprikát ő hoz majd, mert csak ő tudja, hol lehet olyat szerezni, és mit kell majd venni, ha eljön a vendégség ideje, hol lesz a főzés, nem szelel-e a sparhelt, van-e állványa a bográcsnak, található-e a közelben fűzfa, mert csak abból jó a nyárs.

Jó vendég az ilyen, praktikus alfaja a látens vendég, aki ugyanezt teszi, csak éppen nem jön el soha.

A hozott anyag szerint háromféle a vendég: sörvendég, borvendég és viszonylag tehetősebb vagy már viszonylag magasabb társadalmi pozícióra fölkapaszkodott vendég, aki whiskyt hoz. Mind a három lehet jó vendég, kivéve, ha az első Ászok sörre lelt.

Az igazán jó vendég semmit se hoz. Legyen ő elég. Legföljebb ki kell küldeni sörért.

Van, aki egy üveg vodkát ölelve érkezik, megissza, lefekszik, alszik, fölkel, azt mondja, marha jó volt itt, és elmegy. Ez is jó.

Mit fogyaszt a vendég?

Általában — amit kap.

A legtöbb vendég mindenevő, vagy azzá válik a helyzet kényszerének nyomása alatt.

Persze, nem mindegy, hogyan eszi a mindent. A jó vendég rituális evő, aki megadja a módját, tulajdonképpen vendégségbe is csak azért jön, hogy föltehesse az otthonról hozott partedlit a nyakába, a házi készítésű, már küllemre is gyönyörű disznósajtot kockára vágja, megborsozza, paprikázza, egy csöpetnyi ecettel megsegíti, fölmetélt friss lila hagymával, azonmód szedett paradicsommal, húsos zöldpaprikával köríti, rozskenyeret — az áll el sokáig — vágat, kapros, uborkás, tejfeles túrót kutyultat, leül, leültet, csöndet parancsol és azt mondja: na, ugye.

Sajnos, akad — különösen elnevelt gyerekvendégek között — elevő is. Az ilyen — akárcsak a beleevő, aki a fazékba kotor folyton — a konyhai munkálatokba soha nem folyik bele, viszont amikor a tál asztalra kerül, elhatalmasodik rajta a birtoklási láz, szeme furcsán kezd csillogni, különös hangokat hallat, és úgy kell pofán verni, hogy másnak is jusson.

Itt kell említést tenni az önevőről.

Az ilyen nem piszkol bele a közösbe. Kis neszeszerben hozza magával a hazait, és a legváratlanabb időben és helyen nekilát: két pingpongszett között vagy kacsakopasztásnál vagy amikor éppen indulunk egy vérző vendéggel az ügyeletre, ő sütőtök krémlevest önt ki magának, majd elnyammog egy pár kaviárral megkent prágai sonka katonát. Ezután enkézzel facsart narancslével öblít.

Az önevő közeli rokona, altípusa a zugevő vendég.

Az ilyen — olvasván valahol, hogy az önevés nem elegáns — megpróbálja szenvedélyét titokban tartani: rajta bukik át az ember a sötét szobába lépve, ahol ő kucorogva tömi magába a téliszalámit.

Ha pedig látod, hogy valaki egy bögre forró vízzel tűnik el a szobazugban, rögtön lehet tudni, hogy nem konveniál őneki a Franck és az Otthon — valódi neszt iszik. (A vendéglátó részéről megfelelő tartalékok képzése egészen más megítélés alá esik: az a lehető legjogosabb önvédelem.)

Érdekes és nem túlságosan ártalmas vendég az alvóvendég.

Az ilyen, amint belép, az ágyát keresi, jelöli, stipistopizza. napközben is csak arról értekezik, mily nehéz egy új nyughelyét megszokni, milyen fontos, hogy az ágy jó legyen, milyen ritka az, hogy sem túl puha az ágy, mert akkor beizzad az ember és biztosan lumbágóra ébred, sem túl kemény, mert akkor nem tud aludni, sem túl hosszú, mert akkor fázik a láb, sem túl rövid, mert akkor sréhen kell aludni, és az megzavarja az embert.

Közben kijelölt és gondosan megvetett ágyát egyik sarokból a másikba taszajtja, próbálgatja, hol nincsen cúg, de azért kellemes légmozgás mégis érezhető, leszedi a pókhálókat, kislámpát kerít.

Estefelé — miután a vizesblokkban órácskát időzött — csöndet parancsol, majd megnézi, hogy jól be van-é csukva a frizsider, ledől, kézbe veszi a könyvet — krimi angol nyelven —, fölkel, kimegy, megnézi, hogy nem nyitódott-é ki a frizsider, visszafekszik, elszunnyad, fölriad, ugrik a többin át, mert úgy érzi, nincsen a frizsider jól becsukva…

Az alvóvendég álmában iszonyúan üvölt, viszont a frizsider reggelre biztosan leolvad.

Persze a vendégek zöme mindenalvó.

Elalszik akárhol.

Elalszik akárkivel.

El sem alszik.

Van aztán a turbóvendég.

Az ilyen megérkezik, egy pillanat alatt fölássa a kertet, átfesti a bútorzatot, falaz, kerít, fúr és farag, meg nem áll és munkába állítja a többit is egy perc alatt, mindenben, fociban, pingpongban, sakkban első, valami szende ifjú hölgyet — ha akad kéznél — gyorsan eltántorít jámbor vőlegénye mellől, aztán távozik.

Érdekes színfolt a vendégpár.

Beléptekor már turbékolás zöreje veri föl a kertet. Kéz a kézben, szó a szóban, hosszas értekezés mindenféle jegygyűrűről, az ember szinte látja, ha ránéz a párra, egy falusi padláson a fölhalmozott edény- és ágyneműhegyet és a kicsomagolatlan mosógépet. Jaj. A vendégpár csak a turbóvendéggel összeeresztve élvezhető.

Vannak aztán a vendégvezérek — szép ifivezetői múlttal —, akik azonnal megszervezik a társaságot, csapatokra osztják, ágyrendet csinálnak, kijelölik a hadtápot, feladatot lelnek minden heverőnek.

Külön kell szólni a vendégextremitásokról.

Ilyen például a nemvendég — polgári szakmájára nézve legtöbbször esztéta vagy más művészettörténész.

A nemvendéget az ember fogadja nyájasan. — Szervusz. — Szervusz. — Foglalj helyet. — Nem foglalok. — Mivel kínálhatlak? — Semmivel. — Egy pohár; sör? — Mondtam, hogy nem kérek semmit. — Hát, akkor esetleg nézd meg a házat… — Nem nézem. — Miért nem? — Mert kurvára nem érdekel. Minden ilyen ház egyforma.

Jópofa a messziről hazaszakadt tudós vendég.

Belép, meglátja a légypapírt, és sírva fakad, mert ilyen volt Sára mamánál is Abádszalókon.

Ezután közli, hogy most ő lefekszik, de huszonhárom perc múlva költessék föl, mert neki épp huszonhárom percet kell aludnia.

Délután leül és olvas egy Molnár Ferenc-darabot.

Ezután háromnegyed órát beszélget az állatorvossal, aki megtudván, hogy nagy rákkutatóval van dolga, megkérdi óvatosan, hogy van-e remény… mert ugye az édesanyja rákos, és hát ugye mikor lesz ez a dolog gyógyítható, mire a Tudós angyali mosollyal közli, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli, ő ugyanis kutatja a rákot, nem gyógyítja, de vigasztalásul azért el tudja mondani, hogy a hererák gyógyítása már szinte teljesen megoldottnak tűnik…

Ezután a Tudós vendég kimegy a kocsmába, és kér egy kis üveg kristályvizet.

Mikor megtudja, hogy a falu ezeréves fönnállása alatt még egyetlenegy üveg kristályvíz sem került kereskedelmi forgalomba itt, olyan elnéző mosollyal néz a messzeségbe el, mintha ártalmatlan zulukafferek közé keveredett volna.

Ezután onnan, a kocsmából zsebtelefonján beszél egy kicsit New Yorkkal, majd bediktál egy cikket a Párizsbán lévő titkárnőnek, majd miután betette a füldugót — mert zavarja a kakas — elolvassa néhány svéd és holland tudományos publikáció rezüméjét.

Végezetül említést kell tenni a vendéggyerekekről.

A csecsemő elemzése elválaszthatatlan a vendéganyától. Ha a vendéganya mint a gömbvillám cikázik föl s alá, a felületeket roskadásig borítja cuclisüvegekkel, kislábasokkal, forralómasinákkal, turmixgépekkel, hosszas keresgélés után a vendéglátó ágyát veti meg a mindig mindent azonnal felböfögő dednek, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ez a vendéggyerek vendégeskedése alatt folyamatosan hangot hallat. Hát az bizony kemény tud lenni.

Cseperedettebb — de csöppet sem csöndesebb — változat a kishappy, aki egyik kezében Magyar Naranccsal, másikban irdatlan hangfalakkal érkezik, rágógumiját a villanykapcsolóra keni azonnal, majd bekapcsolja alkalmatosságait, vagyis hát bekapcsolná szegény…

Ennek durvább változata a felnőtt felügyelet nélkül felejtett kishappy. Ő Magyar Narancs nélkül jön, a kocsmában ájultra issza magát, úgy, hogy az őslakosság kénytelen házhoz szállítani, eszmélvén nagymama pokrócát fölcipeli a padlásra, a százados szemétben meghempergeti, végül hazafelé indulván előző napi segítőit még lebüdösparasztozza a kocsiból…

De a legtöbb vendég jó vendég.

Milyen az?

A jó vendég mindig sörre, disznósajtra kész.

Lehetőleg nő. De inkább férfi. Fiatal. Vagy öreg.

Általában: az öreg vendég jó vendég. Kár, hogy öreg szegény.

A jó vendégnek gyermeke csöndes, és a homokozót csak ritkán hagyja el.

A jó vendég nem iszik szódát csak úgy.

A jó vendég nem használ minden kortyhoz újabb poharat, ellenkezőleg, az első percben kiválaszt magának egy megfelelőt, és azt a búcsúkortyig hűséges ragaszkodásával tünteti ki.

A jó vendég jól pingpongozik. De nem jobban.

A jó vendég nem dob csikket, a jó vendég nem megy el időnek előtte, a jó vendég nem késik, a jó vendég nem marad sokáig, a jó vendég nem fecseg, nem hallgat, nem kér, nem kap, nem kérdez, nem szól, nem megy, nem…

Nem. Nem adjuk el a jó vendéget egy gyönge poénért:

A jó vendég jön.

Bächer Iván