A tökéletes magyar

Autózunk a Mecsekben. A helységnévtáblákon a falu vagy város magyar neve, valamint ugyanez rovásírással, és ha az adott helyen számottevő a német kisebbség, a nyelvjárási német név. Utóbbi kettő egymás mellett kissé röhejesen hat, de lehet, hogy csak nekem. Az önkormányzatok szándéka szerint nyilván arról tájékoztatják az utazót, hogy itt igaz mélymagyarok és németek élnek, a többiek nem számítanak. Ami feltehetően nincs így. Semmi szokatlan, az országban mindenfelé így van. (Különben egyetlen lovári vagy beás nyelvű táblát sem látok, holott errefelé köztudomásúlag sok roma él. Állítólag az egész országban egyetlen roma helységnévfelirat sincs, tehát ez sem szokatlan.)

A kisebbségi helynevek megállapításáról jogszabályok szólnak, egy az 1970-es évekből, egy 2007-ből, ezek azonban kaotikusak és lazák, nincs például meghatározva, hogy minimum hány százalékos kisebbség esetén kell vagy illik kitenni a jelzést. A jó szándék tehát megvan, ám az erély hiányzik, ahogy nálunk elég gyakori (bár mostanában a fordítottja gyakoribb). A rovásírásos – pontos terminussal: székely írásos – táblák kihelyezése viszont teljesen spontán mozgalom, nem volt elrendelve, nincs jutalmazva, mégis általános. Mondja csak valaki, hogy Magyarországon nem győzhet alulról induló kezdeményezés. A népakarat.

De pont ebben? Rá lehetne vágni, hogy fölelevenítettek egy nemes hagyományt. Csakhogy ilyen hagyomány nincs.

Ez az ábécé sohasem volt eleven, mondjuk, a Dél-Dunántúlon vagy Közép-Magyarországon, és máshol sem használták sem a hétköznapi kommunikációban, sem hivatalos szövegekben. Benkő Elek – Sándor Klára – Vásáry István majdnem ezeroldalas szöveggyűjteménye, A székely írás emlékei szerint (Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2021) a legkésőbbi székely írásos felirat Fogarasból való, s 1759–1769 közé datálható. A valószínű forgatókönyv az, hogy valamikor 1989 után, a délibábos nemzeti buzgalomban valaki fölfedezte magának ezt a titkos ősi magyar tudást, amit a kommunisták és az idegenek elfojtottak (akárcsak a hun–magyar kontinuitás bizonyosságát, a szkíta, türk, sumer stb. rokonságot), s a rovásírás ismeretét mint az igazi magyarság tanújelét határozta meg. Aztán megtetszett valakinek valamelyik helyi önkormányzatban, és onnan már megállíthatatlanul terjedt a Kárpát-medencében.

Most meg már félhivatalos pecsét van rajta, bár tudtommal idevágó jogszabály még nincs. Majd lesz. Addig is hadd osszam meg egyik latin betűs olvasmányélményemet. Még 1996-ban jelent meg angolul és spanyolul Plinio Apuleyo Mendoza kolumbiai, Carlos Alberto Montaner emigráns kubai és Álvaro Vargas Llosa (a majdani Nobel-díjas fia) perui szerző esszéje, A tökéletes latin-amerikai idióta kézikönyve. Azt vizsgálják, miért lett uralkodóvá a latin-amerikai kontinensen a baloldali, de legalábbis a „széles néptömegekre támaszkodó” populizmus, nacionalizmus, antiliberalizmus, globális Észak-ellenesség. Teszem hozzá: mindaz, ami napjainkban az orosz vagy a magyar nemdemokrácia ideológiájára jellemző, bár ezt a bő negyedszázaddal ezelőtti sikerkönyv szerzői persze nem tudhatták.

Abból indulnak ki, hogy a latin-amerikai idióta jellemzően se nem gazdag, se nem egészen szegény, hanem küszködő alsó középosztálybeli családból származik, ahol hó végére elfogy a pénz, és a rokonok rettegnek, hogy kormányváltás esetén elveszítik az állásukat. Fiatal korukban szinte mind átesnek a marxizmuson, „mint a kanyarón”, az van a levegőben, és a hatása akkor is megmarad, amikor már nem radikális baloldaliak. Ha Castro Kubájában éheznek, az a kegyetlen amerikai embargó miatt van; ha sokan emigrálnak, akkor nem értik a forradalmi folyamatot; a prostitúció nem a szegénységből ered, hanem abból, hogy a kubaiak végre szabadon használhatják a testüket arra, amire akarják. Bármire van kész és szenvedélytől fűtött magyarázat, amelynek birtokosáról lepereg minden tény és érvelés.

Milyen ismerős. Csak mivel Magyarországon a marxizmus egy történelmi korszakon át többé vagy kevésbé kötelező volt, hiányzott belőle a lázadás, az ellenállás csábereje. Ezt a szerepet – fogalmazzunk pontosan – a Trianon-fókuszú sérelmi-áldozati etnonacionalizmus töltötte be. Sajnálom, ha szárazon hangzik, de nagyon is heves érzelmet takar, amivel szinte lehetetlen vitatkozni, racionálisan meg végképp nem. Azt a szenvedélyes hitet jelöli, hogy van egy ősi, titkos magyar tudás és magyar mivolt, ami csak a miénk, amit az idegenek – egy korábbi szakaszban a Habsburgok, az oroszok, a zsidók, újabban a nemzetközi libsik, Soros, Brüsszel és migráns hadaik – el akarnak fojtani, de most végre magunk vagyunk, felszabadultunk, megvallhatjuk igaz magyarságunkat.

Az ország nagy része a „globális Észak” viszonylatában szegény. Mondhatnám, szégyenletesen. És a lemaradás lassanként fokozódik. Azok a csoportok, amelyek a nemzetközi tankönyvek szerint a középosztályba lennének sorolhatók, félnek, megalázkodnak a fennmaradásért, és küszködnek. Másban nem bízhatnak, mint az erős emberben (Vargas Llosáék is használják a szót: caudillóban) és az erős ember erőfitogtató államában. Önérzetüket Magyarországon nem táplálhatja más, mint hogy egy üldözött, csakis magyar tudás birtokosai. Ez egyszersmind pótlék a szabadságvágyra, hiszen e sajátos nacionalizmus megszállottjának az a képzete, hogy egy roppant hatalmú ellenségtől védelmezi, ami az övé. Itt akar győzni az ellenzék? Az erős ember mindezzel tisztában van, és akár hisz benne, akár nem, kihasználja. A távlatok beláthatatlanok: Castrónak a kontinens átlagánál jobban élő és a szabadság felé törekvő országát sikerült Latin-Amerika szegényházává és örökös zsarnoksággá tennie. Juan Perónnak a világ egyik leggazdagabb országát máig hatóan a fejlett szint alá süllyesztenie, hogy az utódai kezéhez tapadó vérről ne is beszéljünk. Semmi sem lehetetlen. Amikor ezt írom, Esterházy Péter halálának évfordulójára emlékezünk. Eszem ágában sincs hozzá mérni magam, de azt megjegyeztem, hogy Így gondozd a magyarodat című magyarhang-játékából parlamenti ügy lett. Kitaláltam egy jó kis címet ennek a cikknek, de inkább nem írom le teljes egészében. Az olvasó kiegészítheti.