Kinek a nyelvtana?

Oktatási Hivatalunk szakértői megalkották a gimnáziumok 9–12. osztálya számára a magyar nyelvtan új tankönyveit (Magyar nyelv, NAT 2020). Mostanra már, úgy tűnik, hivatalos konszenzus az, hogy nincs ezekkel a könyvekkel semmi baj, bár a balliberálisok persze most is csak tüszkölnek és fintorognak.

A nyelvtan nemzeti egyentankönyvei természetesen lehetnének remekművek is, de nem azok. A szerzők tévedéseinél súlyosabb probléma az, hogy a sorozat köteteibe irdatlan mennyiségű tananyagot, adatot zsúfoltak bele. Nem gondolták át azt sem, hogy mi a Magyar nyelv című tankönyv célja. Magától értetődne, hogy első helyen a készségfejlesztés, továbbá a „modern nyelvi ismeretek” átadása áll, és persze az is, hogy a könyvek használói olyan kompetenciákat sajátíthassanak el, amelyeket elvár tőlük a társadalom.

Az utóbbihoz tartozik például a helyesírás, amelyről egy kolléga egykor megjegyezte:

„A helyesírás nemzeti önazonosságunk része, látható, őrizhető jele, a nemzet összetartó kapcsa, olyan, mint a magyar zászló vagy a himnusz” (Magyar Nyelvőr, 1999). Kétségtelen, hogy a magyar ember piacképességét csökkenti, ha úniót ír (unió helyett), túristát (turista helyett), szöllőt (szőlő helyett), presztizst (presztízs helyett), ha overált (overall helyett), viszont pull­overt (pulóver helyett), sőt még azt sem tudja, hogy a fridzsider „helyes” írásmódja mindmáig frizsider. Az anyanyelvi oktatásnak ezért visszatérő és örök témája a helyesírás.

A tankönyvsorozat első kötete külön fejezetben tárgyalja a helyesírás elveit (25 oldalon a 9. osztály kötetében). Ha ezt a tömény fejezetet a tudást szomjúhozó, tizennégy (!) éves diák netán meg akarja tanulni, úgy érezheti magát, mintha magas cukortartalmú, hígítás nélküli málnaszörpöt fogyasztana. Nekem sem könnyű olvasmány ez a szöveg, bár ötször annyi idős vagyok, mint a nebulók, és ötven éve foglalkozom nyelvészettel. Helyesírási szabályzatunkat egyébként eddig háromszor alakították át, és olykor apró műtéteket is hajtottak végre rajta, pl. már jogosultak vagyunk az árboc szót árbócnak, Vietnamot pedig Vietnámnak írni.

Tudom, más nemzeteknél is vannak kiadói normák, sőt szerepelnek a médiában hivatásos nyelvi guruk. Azonban például az angolszász nyelvi kultúrában a normát alapvetően a spontán konszenzus alakítja: nincs olyan bizottság, amely a művelt közösségi norma szakértő, hivatalos ítészeként lépne fel, vagy guru, aki megmondaná: most akkor például different from, vagy lehet esetleg different than? Azonban egy tekintélyelvű kelet-európai társadalom tagjainak a torkán képtelenség lenyomni azt az egyszerű tényt, hogy a nyelvi normát elsődlegesen a beszélők közösségének a használata határozza meg, nem pedig a nyelvművelés felkent tudósai. Ezért a magyar ember nem sokat ad az ismert liberál-anarchista római költő magánvéleményére: „Feltámad sok már feledett szó, és feledésbe / hull sok most kedvelt, ha talán így dönt a gyakorlat / mely legfőbb mérték, törvény, bíró a beszédben” (Horatius: Ars Poetica, Muraközy Gyula fordítása).

A tankönyvek a tananyagban megtartanak egyes ósdi előítéleteket. Ilyen például a „szükséges” és „szükségtelen” idegen szavakról szóló, együgyű doktrína (11. osztály, 23. oldal): „A túlzó, egyoldalú nyelvi divat fő veszélye, hogy rövid idő alatt nagy mennyiségű fölösleges idegen szó áramolhat a nyelvbe. Ez az adott (anya)nyelv presztízsének csökkenéséhez, a kommunikáció minőségének romlásához vezethet. Utóbbira számos példát idézhetnénk mára eltűnt, vagy erősen keveredett, pidzsinizálódott nyelvekből.”

Ez az állítás ellentmond annak a tapasztalatnak, amellyel az egyes nyelvek kutatói a napi munkájuk során ténylegesen szembesülnek. A kutatói tapasztalat az, hogy ami kell a beszélőknek, az megmarad, ami meg nem kell, az kihullik. A magyarban is az szokott előfordulni, hogy a jövevényszavak és az „őshonos” magyar szavak között új munkamegosztás alakul ki. Például ősi szavunk, a kéz nem enyészett el, amikor betolakodott nyelvünkbe egy pimasz, ótörök parazita: a kar. Továbbá tudjuk, hogy például a türelmes szavunk nem pont ugyanazt jelenti, mint a toleráns; a kihívás nagyon más, mint a provokáció stb. A használatban a szavak mintegy újraosztják a jelentésárnyalatok spektrumát. Vannak persze szavak, amelyek eltűnnek a nyelvből. A magyarban létezett például a jonh, egy ősi szó, amely többek közt gyomor jelentésben volt használatos. Aztán megjelent a nyelvünkben egy „szükségtelen” jövevényszó, az ótörök yumur, amely kiszorította a jonh szavunkat.

Nem célom az, hogy a tankönyv minden mondatába belekössek, bár elég sok a pontatlanság és a félreérthető fogalmazás. Két példa elég lesz ennek a bemutatására. Az utak mentén elhelyezett helynévtáblákról mindenki által ismert rovásírásról szóló mondat azt sugallja, hogy az írásbeliség netán az ősmagyar kultúra sajátossága lenne (9. osztály, 133. oldal): „A magyarok egészen a 15. századig használtak egy nem latin betűs írásformát is, a rovásírást.” Én úgy tudom, hogy a magyar rovásírásnak nincsenek a 13. századnál korábbi emlékei, és hogy a székelységen kívül a magyarság egyéb ágaiban nem terjedt el a rovásírás.

Nem értem az ugyanis szó használatát a tankönyv következő passzusában (11. osztály, 23. oldal): „Ha anyanyelvünket választékosan és igényesen használjuk, azzal nemcsak a kommunikáció hatékonyságán és eredményességén javítunk, hanem a tanult idegen nyelveinkben is gyorsabban haladunk előre. Tény ugyanis, hogy egyetlen idegen nyelvet sem tudunk jobban megtanulni, mint ahogyan az anyanyelvünket beszéljük.” Tehát: igazán csak az anyanyelvünkön tudunk tökéletesen, ha tehát igyekszünk szép választékosan beszélni magyarul, akkor gyorsabban… Miről is van itt szó?

Mint már fent utaltam erre, a tévedéseknél súlyosabb probléma az, hogy iszonyú mennyiségű anyagot próbáltak a szerzők a leckékbe foglalni, ezt így lehetetlen megtanítani. Például a 9. osztály tankönyvének az első leckéjében az esszé fogalmát és négy (?) típusát (kritikai, leíró, reflektáló, érvelő) tárgyalja a tankönyv, majd az esszékérdés értelmezésének az elemeit mutatja be (13. oldal). A következő rész (20–70) a médiakommunikáció témáját tárgyalja. Majd egy hangtani, szófajtani és morfológia fejezet (71–121) után egy mondattani rész következik (122–131). Ezt követi a helyesírásról szóló szekció (132–157). Nagyot markol a 10. osztály kötete (szövegtan és stilisztika), majd a 11. osztályé is (a nyelv keletkezése, nyelv és gondolkodás, a magyar nyelv története, változatai). Vajon értelmes-e összezsúfolni sok száz, az egyetemi tananyagból importált fogalmat (pl. intertextualitás, utalva Jacques Derridára, Gérard Genette-re), amelyek kifejtésére, megtárgyalására esély sincs?

Egy barátom szerint a felületességet menti az, ha a felület maga kellőképpen széles. Következik-e ebből valami, nem tudom.