A harkály

Ötkor indultak az egyes belről.

Négyre ért föl Ló Tasziló, kezében a zacsival.

Felesége a másodikon feküdt éppen, Iván doktornál, jó nagy kórteremben, haltak is benne minden héten páran.

Belépett. Vera feküdt az ágyban, merev tekintettel nézte a plafont, és a kezét tördelte.

— Na — mondta, mikor meglátta Lót.

Ló köszönt, kitette az üdítőket, a doboz gyümölcsrizst, kivette a szennyest, amit anyós berakott reggel, kivette a szekrényke alsó rekeszéből, gondosan a zacskóba tette, helyére behajtogatta a tisztát.

— Megyünk fürödni?

— Előbb elszívunk egy cigit.

Ló a szekrényke fiókjának jobb sarkából egy Rejtő-regény cafatja mellől kivett egy dugót, kihúzta a katétercsövet az ágy szélére lógatott zacskóból, bedugaszolta a csövet.

Pedig megkérdezte Ló a harmadik agyműtét előtt, lesz-e valami konzekvencia — nem is lett. Csak a vizelet többé nem volt tartható.

Minden apróságra egy agysebész nem adhat.

Akkor még a katéterrel kínlódtak, csak később tértek át a sokkal praktikusabb pelenkázásra.

— Milyen színű?

— Micsoda?

— Hát a dugó?

— Kék.

— Akkor jó.

— Miért?

— Mert a sárga dugót utálom.

Kiültette az ágyra Ló a feleségét.

Kivette a cigarettát, kis lecsukható tetejű hamutartót és az öngyújtót, fölsegítette Verát, ráadta a köntöst, és kimentek a folyosó végére, az előtérbe, leültek a narancssárga műanyag székre, és elszívtak egy cigit.

Az utolsó slukkok alatt Ló beszaladt a kórterembe, magához vette a ruhát, a szappant, a törülközőt.

Lehetett menni fürödni.

A fürdőszobában lesegítette Ló a hálóinget, kihúzta a katéter dugóját, ráültette a vécére feleségét.

Amíg Vera ücsörgött, Ló kiment az erkélyre. Kis erkélye van a női fürdőnek itt, a parkra néz, hatalmas fákra, ezek tulajdonképpen a Major fái már, ellátni felettük a park haragoszöld végéig, ahová majd mennek a fürdő után.

Az erkélyen Ló böngészte a vörös téglába karcolt írásokat, neveket, sváb név volt a legtöbb, Mayer, Müller, Manninger, csupa kőműves, földműves, mindenféle műves Solymárról. Vörösvárról, Nagykovácsiból. A legrégebbi bevésés 1901-ből volt.

Visszament Ló a mosdóba.

Beállította feleségét a zuhany alá, megmosta a hátát, felöltöztette — civilbe: a katétert bedugaszolta, begyűrte a bugyiba, farmert húzott rá, lila trikót, lila pulóvert és a kényelmes fehér edzőcipőt.

Az éppen egy olyan időszak volt, amikor kimentek. Minden délután kimentek a kórházból. Felöltöztek és kimentek, hogy ne legyen annyit kórházban, hogy ne legyen annyit kórházban senki sem.

Sok helyre persze nem lehetett menni. Lementek a Majorba.

Sokféleképpen lehet egy utat megtenni.

Nyolc évvel azelőtt kezdett a Majorba járni Ló.

Akkor a másik oldalról, a Rózsadomb felől közelített, leereszkedett a Körszálló melletti töredezett lépcsőn, átsodródott a hullámzó gyereksereggel a zebrán, és a kis boltok, a Cherry, majd a fogasvégállomás kerítése mellett besétált a Major fái közé.

Itt már elfogytak a gyerekek, ők inkább a hegy felé vagy villamossal a Moszkva tér irányába vették útjukat.

A hatalmas fák alatt szellősen szóródtak nyugdíjasok, gyeses anyák, iskola után focizgató fiúk.

Beült a Majorba, a színpad tövében megbújó kis büfébe, amelynek hatalmas kerthelyisége volt, és ahol sokszor találkozott barátjával is.

De akkor már Ló nem a barátjára várt.

A sör már nem nyolc ötven volt, hanem tizenkét forint.

Itt ült, várt Ló a fák alatt. Közben a harkályt figyelte.

A kerítésnél levő hatalmas platán derekán, odafönn, egy kis odúban lakott a harkály. Mindig ott volt. Ha nem volt ott, akkor megjött hamarosan.

Kopogott szüntelen, amig várt Ló.

Akkor már biztosan tudta, hogy jön.

Nézte a harkályt, és várta, hogy jöjjön.

Pár hónapja söröztek itt először. Vera nem sok figyelemre méltatta Lót. Éppen elhagyta a férjét. A férj ekkor vett neki egy garzonlakást a Majakovszkij utcában. Sivítottak a trolik az ablak alatt. Megszereti Ló majd ezt a sivítást. Az első sörözések idején Vera egy orosz orvosba volt szerelmes, ki akart telepedni a Szovjetunióba. Lót kis piás linkócinak tartotta.

De azért elment vele és más kollégákkal is persze, sörözni néha.

Beszélgettek iskoláról, gyerekekről, igazgatókról, miegymásról.

Ló sem sok ügyet vetett Verára, ez volt az ingázós nyara, volt baja, dolga bőven. Majdnem szerelmes is lett ekkoriban — miközben együtt élt egy szerelmével —, de aztán mégsem: a hölgynek gyermeke volt, és Lónk szilárd elvek szerint élt: megfogadta, hogy gyermekes anyával nem kezd, nem kezd nagyon, ő nem teszi tönkre gyermek életét.

Lónak számos elve volt ekkor.

Meg gondja, baja, dolga. Nemigen figyelt Verára. De persze tetszett neki az apró termeten a hatalmas fekete haj, a csillogó éjszín szem, a mély hang, a féktelen temperamentum.

Egy őszi szombaton összejövetel volt a kollégákkal.

Ló foci után ment. Társalgás folyt, amit Ló nehezen viselt, különösen foci után nehezen. Az emelkedett diskurzushoz a maga részéről kizárólag zsidózással, svábozással, tótozással és — megneszelvén, hogy a társaság központja, a kolleginák anyaistennője, egy debreceni, Ravasz nevelte kiváló tanárnő e felekezethez kötődik — a kálomisták kimerítő pocskondiázásával járult hozzá.

Aztán fejét Vera fehér harisnyás lábára hajtva békésen elszenderedett.

Arra ébredt, hogy utálják.

Nem borogatta lelki nyugalmát ez — készült vissza a térre övéihez. Kollégája, a szelíd Janó szintén a téren lakott. Egy taxival mentek, s mivel volt még két hely, beült Vera és barátnője, Judit.

Együtt taxizott a négy derék tanerő a térig.

Itt Ló invitálta a téri lakásba a többit. Janó könnyeden, a két nő utálkozva bár, de ment.

A földszinti ajtó tárva-nyitva volt. A konyhában iszonyatos fölfordulás, az asztalon káposztamaradékkal lepett tányérok, csikkhegyek, üres üvegek ármádiája.

De lélek sehol.

Judit undorral végigment a lakáson.

— Kommuna — mondta megvetően. — Én is laktam ilyenben.

A „kommunárok” kinn voltak a sarkon, az akkor Opera névre hallgató sörözőben, amely Wágner volt egykor és az ezredvégre indiai resztoránná korcsosult.

Jöttek hamarosan féktelen kedvvel.

Barátjának, aki itt lakott éppen, mértéken felől kellett innia — barkácsolásból kifolyólag levágta a kisujját, kínok kínját állta ki. A viszonyok egyébként a téren az összekuszálódás végső stádiumába értek, pontosabban szélsebesen közeledtek afelé. Már nemigen tudta senki még maga-magáról se, hogy ő kinek a kicsodája éppen.

Viszont csomboros, igazi erdélyi káposzta volt, húsgombóccal.

Ezt barátja remekül tudta csinálni.

Ennek ellenére a két pedagógus — a lakók többsége kolléga volt — hamarosan és undorral távozott.

Ló kikísérte őket és a kapualjban búcsúzóul szájon csókolta Verát.

— Ezért csak jobban megvetlek — köszöntek tőle el.

Egy hónap múlva Vera bement Ló órájára.

Pár nappal később 11-kor végzett az iskolában Ló, aki tudta már, hogy aznap Verának is csak három órája van.

— Jössz? — kérdezte egy óvatlan pillanatban a tanári zugában, hogy ne tűnjön föl senkinek.

Egy órával később — pedig messzire mentek, és délelőtt volt — már bele is botlottak az első tanítványba.

Ezután — jó egy éven át — minden héten kétszer-háromszor várta Verát Ló a Majorban.

Közben leste, hallgatta a harkályt.

Nézte a harkályt, és várta, hogy jöjjön.

Végre feltűnt a fák között. Sietett. Mosolygott. A szem átragyogott a parkon. Leült, beszélt, beszélt, beszélt.

Írdogált is Ló már ekkoriban. Vera olvasta az újságban néha.

— Olvastalak — mondta a Majorban egyszer. — Rendben van. Tudsz írni. De aztán semmi különös. Zakson. Hülyeség. Nem érdekes. Hülyeségekről nem érdemes írni.

— Miről kell írni?

— A szerelemről és a halálról. A többi hülyeség. Aki másról ír, az hülye. Vagy tehetségtelen. A végén a pasi lemegy a metróba, hogy az Alkotás utcához menjen. Micsoda hülyeség, aki nem ismeri Budát, az ne írjon Budáról. Az írjon Pestről.

Majd kijavítom egyszer — szabadkozott Ló.

— Mindegy — legyintett Vera. — Írogass csak nyugodtan. Nem ártasz vele senkinek. Jót még nem írhatsz úgysem. Még nincsen sorsod. Na mi van? Nézegetjük az órát?

Nyolc év telt el azóta. Fél hatra értek a kocsma közelébe. Előkelő vendéglővé alakították át. Nem nyolc ötven volt egy korsó, száznyolcvan inkább.

— Na, mit szólsz — nézett Ló Verára.

— Pisilnem kell.

— Bírd ki, harminc méter van csak.

— Nem bírom ki.

— Ne hülyéskedj…

De már gombolta is ki a nadrágot.

— Azt te csak úgy érzed…

Hiába.

Gyorsan körbenézett Ló, beállította egy vaskos fa mögé feleségét, letolta a farmert kicsit, a búgjából kivette a katétert, eltartotta a föld felé, kihúzta a dugót.

— Milyen színű.

— Micsoda.

— A dugó.

— Kék.

— Akkor jó.

— Miért?

— Mert a sárga dugót utálom.

— De ez kék. Megnyugodhatsz.

— Meg vagyok nyugodva.

Visszadugta a dugót Ló, felhúzta a nadrágot.

Mentek tovább a kocsma, azaz vendéglő felé. Leültek a fehér műanyag fotelbe. Kértek sört és tonicot. Ültek és hallgattak. Ló felnézett a hatalmas platánra.

Felesége háttal ült a fának.

Orosz ikonokról kerekedő, hatalmas, fekete szemével közönyösen nézett el Ló felett.

Aztán megszólalt.

— Mi van? Mit bámulsz? Keresed a harkályt? Ne keresd! Nincs harkály! Megdöglött a harkály. Nincs harkály.

Bächer Iván