Hólapátolás

Trahoma Dezső nevelőtanár elhatározza, hogy mégiscsak kimegy havat lapátolni.

Nehezen szánja el magát, hisz dermesztő hideg van odakinn, és ömlik, egyre csak ömlik a hó, és fú a szél is, sivítva és szüntelen.

Fölhúzza a trikóra, flanellingre, munkáskabátra — ezek a fűtött szobában is óvják fázó testét ilyenkor —, fölhúzza a pulóvert, kardigánt, bekecset, rá a pufajkát, kapcát teker vastag zoknijára, úgy bújik a három számmal nagyobb hótaposóba, veszi verejtékes munkával lopott munkáskesztyűjét, fejére húzza a füles usankát, nyitja az ajtót, nyitná inkább, de ráfújta a szél a verandára is a havat, rengeteg havat, végül csak kiszuszakolja magát Trahoma valahogy, gázol a térdig érő friss, puha hóban, képébe belecsap, belemar az ordas hideg azonnal, lehelete, taknya odafagy bajszához, szakálla szétrobbanthatatlan sziklatömbbé válik, mire hátraverekedi magát a fészerig, persze az ajtót nem tudja nyitni, kézzel-lábbal kotorja, nyomja, dúrja a rengeteg havat, ami persze vállát, fejét belepi közben, mert ömlik, mind sűrűbben ömlik, hatalmas pelyhekben megállíthatatlanul a hó, végre bejut a fészerbe Trahoma, megleli a lapátot és kezdi hányni a havat odakinn és hányja csak és hányja, háromlábnyi utat vág a kapu felé, derékig ér a hófal a kínkeservvel, fagyott verejtékes munkával készülő ösvény két oldalán, de hiába hány a nevelőtanár, hiába, mögötte már lepi újra a csapást a hó, és közben egyre csak, egyre hidegebb lesz, süvít, szirénázik a szél is, előbb vörösre, aztán lilára, végül csontfehérre fagyasztja a nevelőtanár pofáját, de Trahoma csak lapátol, csak lapátol egyre, bár érzi, hogy ereje fogytán, egyre lassabban emeli a súlyos lapátot, egyre nehezebben dúrja a rengeteg havat, mert rengeteg a hó, ellepi a kertet, a házat, a világot, és hideg, iszonyú hideg a hó, és messze még a kapu, egyre messzebb, egyre nő a hó és egyre fogy az erő, egyre tétovábban mozog a lapát, egyre gyakrabban botlik a fagyott láb, és a hó csak hull, csak özönöl a szürke égből, és a hideg már nem is elviselhető, már éget, már iszonyúan éget, és a kapu már mindig csak messzebbre kerül, egyre messzebb a kapu, alig látni már, és akkor Trahoma Dezső nevelőtanár szilánkossá fagyott kezéből kihull a lapát, megbillen a nevelőtanár kopogó teste, aztán belezuhan a hóba, eltűnik Trahoma Dezső egy pillanat alatt, mintha nem is lapátolt volna soha sehol, felolvad az izzón hideg, hatalmas, hófehér tömegben, belefúródik arca a hóba, és szinte azonnal belepi nyomát is a frissen szakadó fehérség, és senki sem látja már, hogy odalenn, odabenn áttetsző gyémántszilánkká fagynak a könnyek.

Csönd lesz hirtelen, végtelen, tompa csönd.

És akkor ebbe hasít bele egy éles női hang:

— Mondtam, hogy ne hozzuk ki ezt a barmot a strandra, hát nem berúgott itt nekem megint és elaludt a napon!

Bächer Iván