Ingázás

Nyár volt, persze, akkor is.

Mindig nyáron történtek a dolgok.

Egyszerű oka volt ennek: Ló és társai, sőt szülei is vagy tanultak, vagy — ebből kinőve — tanítottak. Tanár-diák egyben egy: mindkettőnek nyara van. Szabad.

Amikor nyugodtan történhetnek a dolgok.

És történtek is.

Akkor, amikor ez történt, egyébként nem történt semmi, mondjuk úgy: amikor ez a nap megesett — egy nap története, pfuj!, mondaná apja Lónak —, akkor még nem volt nyár, de már majdnem.

Június vége volt. Ló Tasziló első tanári tanévének utolsó napjait kínlódta éppen.

Reggel kelt, jó korán, kikászálódott ágyából azonnal.

Fölkelt, és konstatálta, hogy fáj kicsit a feje.

Körbenézett a szobában, és konstatálta azt is, hogy nincsen egyedül: odalenn nyomta a laticelt barátja, Kovács, annak felesége, Enikő és még valaki, akinek kilétét nem tudta megállapítani Ló.

Kovács felemelte fejét és kinyögött:

— Kettő, Major…

Megmosakodott Ló, elkészült, fölkerekedett, és keresztülvágott a városon.

Első órája fakultáció volt, amelyet két tanítványa tisztelt meg jelenlétével — hiába, ilyenkor, nyár elején a tanítványok is nehezebben keltek. De azért örült Ló ennek a kettőnek is, nem a mennyiség számít.

Az egyik tanítvány szeretettel szögezte rá szép, acélkék szemét, bármilyen ökörséget csinált, mondott is Ló — lány volt ez a tanítvány, szép, bölcsész lett később, feleség és anya Amerikában, a másik tanítvány, aki fiú volt és mérnök lett, majd vegyes vállalatban aligazgató, azon az órán föltette lábát a padra, és rágyújtott egy cigarettára.

Szabadott neki, mindent szabadott neki — nővére, aki éppúgy 26 éves volt, mint Ló — otthon haldoklott éppen.

Azt azért egy iskolában mindenki tudja: ilyenkor nem számít egy cigi.

Második óráján az 1905-ös forradalmat tanította Ló, jó sok pogrommal fűszerezve, hogy figyeljenek a gyerekek.

A harmadik órája viszont lyukas óra volt.

Azt egy diák elképzelni sem tudja, mi mindent tud egy tanár egy lyukas órában csinálni. A többség ugyan ül, és dolgozatot javít vagy diskurál, de jobb helyeken zajlanak komoly sakk- és pöcefoci-bajnokságok is, aki közel lakik, az gyakran haza-hazaugrik, és megfőz például, és van persze, aki veszi kalapját, aktatáskáját, húsz darab röpdolgozatot, és komoly képpel elrohan bedobni a Vakegérben egy pofa sört. Vagy kettőt. Végtére is szájszárító szakma a tanáré.

De Ló ebben a lyukas órában egyebet gondolt csinálni.

Kicsöngetéskor fölkerekedve azonnal nem a Vakegérbe indult, nem is a Móriba, hanem átvágva a Rózsadombot a Sváb-hegytől elválasztó fasoron — ebből kiderül, hogy — Budán tanított —, fölkaptatott a fogas és a kórház mentén kicsinyt, és egy társasház második emeletének lakásának ajtaján csöngetett be becsöngetésre.

Ló első, gimnáziumi szerelmeinek egyike lakott itt.

Évek óta nem találkoztak, a lány férjhez ment, gyermeke lett, el is vált, amikor összefutottak újra, és Ló ennek megörült, mert úgy érezte, valamit elfelejtettek elintézni annak idején, meg különben is, könnyen örülős típus volt.

De annak nem örült most, hogy ajtót senki nem nyitott.

Meg volt sértve, hogyhogy nincsenek itthon, amikor neki lyukas órája van!

Dühösen sétált a dombról lefelé, „No, nem baj. Legalább beköszönök Nagymamához”, gondolta, és szinte automatikusan besétált a szomszédos kórház vörös téglás kapuján, melyen pár év múlva sok százszor, sok ezerszer sétál be majd.

Nem kellett volna most mennie, reggel mindig Ló anyja járt be, délben apja, este mehetett be Ló, ha akart, de nem muszájból, nem tettek rá terhet, hadd éljen a gyerek.

Az egyes belre ment. Itt szoktak meghalni a Ló család tagjai. Meggyógyulni is itt szoktak volt, de ez mindig csak ideiglenes dolognak bizonyult. A meghalás nem.

Addig a napig azonban még csak három nagyszülőnyi reklámszatyrot kellett elvinni innen szemüveggel, személyivel, kevés apróval.

Nagymama, Ló anyai nagyanyja, a Sárgaszemű ekkor készülődött lenni negyediknek.

A 13. szobában feküdt, ahol majd Ló anyja és felesége is feküdni fog.

Jó szoba ez, folyosó végén, szép kilátással a Rózsadombra. Az ablakból láthatta Ló az iskolát, ahol a lyukas órája volt éppen.

Nagymama arca földerült, amikor meglátta Lót.

— Ebusz — mondta, mert fogát már egy hete kivették. Megfogta Ló kezét, és nem engedte el addig, amíg csak Ló maradt.

Szép keze volt, tiszta, körme gondosan levágva, Ló anyja vágta Nagymama körmét. Olyan keze volt Nagymamának, mint Ló anyjának, vagy mint Lónak. Hosszú ujjak, körmök, porcokon ráncok. Ezek a kezek ilyenek.

De furcsa, csípős szaga volt Nagymamának, olyan szaga, mint az egész lakásnak az utolsó fél évben, hónapokban. Pedig Nagymama rend- és tisztaságmániás volt. De nem bírt már úrrá lenni sebén. Folyva, vérezve rendezgetett el mindent: leveleket, fényképeket, papírokat, jegyzékbe vette az ékszereket, csinált még kronológiát is életéről, magának, hogy még egyszer végiggondolhassa: mi volt ez az egész, és talán Lónak is, hogy egyszer végiggondolhassa ő is: mi volt ez az egész.

Nemigen beszélgettek, mit beszélgettek volna.

Aztán Ló mondta, hogy este még beugrik. aztán igyekezett vissza az iskolába, mert volt még órája kettő.

Megtartotta azokat valahogy.

Aztán — gyönyörű időben — ment le a Majorba. Már szerette a Majort, pedig még nem lakta be annyira, amennyire a következő évekbe belakja majd.

A színpad tövébe épített büfé kerthelyiségében már várta barátja, Kovács.

Kovács előtt egy félliteres sörkancsó állt az asztalon, félig telve áttetsző, vízszínű, buborékos folyadékkal.

— Mit iszol? — kérdezte döbbenten Ló.

— Szódát.

— Szódát?

— Szódát. Mától nem iszom. Megpróbálom megmenteni a házasságomat.

— Jó — mondta, és a maga részéről kikérte a sörét, ami akkor még nyolc forint ötven fillérbe került. Megivott még egyet, megbeszélték az életet, majd így szólt Ló:

Várjál meg itt! — s azzal fölrohant a dombra. De megint csak nem nyitottak ajtót.

Mire visszatért a kerthelyiséghez, barátját teljesen elázva találta.

— Holnap mentem meg…

Aztán Ló a Moszkva térre sietett, ahol találkozott Angelus Ágnessel, akiről itt most legyen elég annyi — mennyi történet van egy történetben! —, hogy fekete haja volt, hosszú combja, és olyan jól beszélt angolul, hogy később, jóval később szerzett is magának egy angol vagy amerikai férjet, és ki is ment azzal Angliába vagy Amerikába.

De akkor még ott volt a Moszkva téren.

Hóna alatt egy paksamétával. A paksaméta egy regény kézirata volt. A regényt Pubi bácsi írta nyolcvanéves korában New Yorkban Bertoldról, aki föltalálta a puskaport.

Sajnos a regény ennek ellenére sem sikerült. Pubi bácsi négyszobás New York-i lakásában hegyben álltak a kötetek.

De Pubi bácsi nem adta föl. Kilencvenéves korában elhatározta, hogy kiadatja a könyvet angol nyelven is. Angelus Ágnes tiszte volt, hogy száz dollár fejében legépelje és tisztába tegye a kéziratot, amelyet aztán Pubi bácsi magával visz vissza az Újvilágba.

Pubi bácsi Ló csángó dédpapájának és Gojszi mamának legnagyobbik fia, akkoriban testvérénél időzött Pesten.

Ló és Ágnes leszálltak tehát a villamosról a Jászai Mari téren, és békésen bandukoltak a kézirattal a ház felé, amelynek kapualja és lépcsőháza immáron örökké őrzi a hasonlíthatatlan sajtszagot.

Fölmentek a másodikra a város legkényelmesebb lépcsein — hiába, a Haggenmacherek még tudtak építkezni! becsöngettek, bementek a szobába — Ló útba ejtette közben a frizsidert persze, magához véve egy üveg sört — és leültek a kerek asztalhoz a bordó fotelekbe.

Kevés helyen érezte magát Ló annyira otthon, mint ezekben a fotelekben, melyek azóta persze már az ő lakásában állnak.

Ültek, söröztek, beszélgettek a két öreggel, akik együtt voltak vagy százhetven évesek, és akikre még mindig várt pár kaland.

Aztán odalenn a megállóban megcsókolta Angelus Ágnest Ló búcsúzóul, se jobbról, se balról, hisz nem szeretett volna megbántani senkit ő, és igyekezett vissza a Major felé.

És akkor váratlanul nem egyenesen a társasházi öröklakásba csöngetett be, hanem benézett a kórházba.

Ki tudja, miért, de benézett.

Apja volt benn Nagymamánál. Éppen jött kifele. Ló mondta nagymamának is, apának is, hogy itt mozog a környéken, hát benézett.

— Este, ha bejössz, próbáld etetni — mondta Lóapa.

— Meglesz — mondta Ló, és beült apja mellé a kocsiba, és hazament, pontosabban majdnem haza — a Dózsa teraszára ültek ki Lóapával.

— Na. Most már mi jövünk — mondta Lóapa egy Hubertus és egy sör után, és igaza lett.

Aztán fölment Lóapával, segített kicsit krumplit pucolni, aztán mondta, hogy még találkozik valakivel, de utána megy be Nagymamához.

Ajtót nyitottak.

Aztán sírtak. Már megint sírtak. Ló majd megőrült ettől. Hát hiába magyarázta el, hogy ez ennyi, egy kis ajándék az élettől, bepótolás, kiegészítés, baráti együttlét szinte — mégis sirt. Többet vártak, többet akartak. Pedig milyen szép kis óra volt. Mért nem lehet örülni egy szép kis órának? Miért kell mindig minden?

Nem értette akkor még ezt Ló.

Most már érti. Sokra ugyan nem megy vele, de érti legalább.

De akkor annyira törte a fejét, hogy elfeledkezett Nagymamáról. Este fél kilenckor pattant, és rohant át.

A kórteremben már csak pár olvasólámpa égett.

Nagymamát persze a nővérek már rég megetették. Megfogta Ló kezét.

— Ho foltál?

Nem tudhatni, hogy jutott Ló eszébe, de azt mondta:

— Fürdőben, Nagymama. A Királyban.

És Nagymama sápadt arca elpirult, nem is elpirult, de lángvörös lett, alig élő sárga szeme fölragyogott egy pillanatra, szája boldog mosolyra merevült, szép, ápolt keze megszorította Ló kezét. Sárga tekintete elhomályosult, és beleveszett a kádfürdő kénszagú, titokzatos, varázslatos gőzgomolyába.

Ló még elrohant aztán egy üveg bort meginni.

Mikorra hazaért, szobájában éppen terítgették le a laticeleket.

Másnap elutaztak egy hétre Balatonra Kováccsal, Ló telefonált mindennap, mondták, nincs semmi különös — hadd mulasson gondtalan a gyerek — mondták, megvan Nagymama is, aki persze meghalt a harmadik napon.

Bächer Iván