Kurblis telefon

— Mit tekeri annyit, itt vagyok!

— Bocsánat, de nem vette föl…

— Óriási a forgalom ma.

— Nyár van.

— Nyár. Na, mondja…

— Kérek egy R-beszélgetést…

— Ne is mondja, tudom már kívülről… De egy kicsit várni kell, mindkét vonalam foglalt.

— Letegyem?

— Ne tegye le, már régóta beszélnek…

— Tudok várni, van idő, most már nincsen annyira meleg sem…

— Itt még mindig nagyon meleg van…

— Fáradtnak is tűnik most a hangja…

— Fáradt vagyok, ma nagyon sokat dolgoztunk…

— Beszélgetnek az emberek…

— Beszélgetnek…

— No, de már nem tart sokáig.

— Hogy érti?

— Pár nap és bekapcsolják a falut. Itt van már mellettem a fülke, és otthon már a kisasztalon a telefon… Alig várjuk…

Hát, igen.

— Magának is könnyebb lesz akkor…

— Hát nekünk könnyebb lesz, mert azon a napon kirúgnak…

— Ajjaj… Ne haragudjon…

— Nem haragszom, miért haragudnék…

— Majd csak adódik valami…

— Mi adódna? Ezt csinálom tizenhét éve. Nem is értek máshoz. Van otthon egy kis kertem, két malacom, de hát a kisebbik fiam csak tizenöt éves, ráadásul a férjem is munkanélkülin van, pontosabban lenne, ha nem hagyott volna ott tavaly… Anyám cukorbeteg, én veszem a gyógyszereket neki… nem tudom, mi lesz velünk… tizenhét éve…

— Ne tessék sírni…

— És tudja, az a legszörnyűbb, hogy szeretem csinálni, hogy szeretek beszélgetni, szeretek telefonálni, örülök, amikor az emberek megtalálják egymást, és valamit én is segítek nekik, kicsit olyan ez, mintha én érinteném össze a kezüket az éjszakában, ismerem is már a legtöbb telefonálót, pedig nem szoktam belehallgatni, higgye el, legföljebb, amikor megnézem, hogy beszélnek-e még, akkor üti meg pár szó a fülemet, de hát valahogy kiderülnek a dolgok, maga is már harmadik éve telefonál, néha úgy érzem, mintha régtől ismernénk egymást, mintha összetartoznánk kicsit, és a kedves feleségét is szeretem, igazán nem panaszkodhat, szerencséje van és a gyerekek is végtelenül kedvesek… Boldog ember lehet maga, és anyagilag sem állhatnak olyan rosszul, már bocsásson meg, ha megengedheti magának, hogy naponta telefonáljon, minden este tíz, tizenöt, harminc percen át, ráadásul olyan dolgokról, hogy rántani vagy habarni kell a zöldbablevest, a magam részéről egyébként meg szoktam dinsztelni a petrezselymet előbb, azt staubolom… hoppá, itt a vonal! Lehet beszélni!

Bächer Iván