Egérhús

Ló Tasziló hírlapíró valamikor réges-régen följegyezte még a dolgokat.

Csak, hogy el ne felejtse: mi volt. Mert szörnyen bosszantotta, amikor visszalapozva határidőnaplójába — mert az is volt neki, csak ritkán írt bele — visszalapozva pár hetet, csak bámulni tudta az üres rubrikákat, de nem tudta: mi volt.

Fölírta hát egy kis füzetbe, fölírta majd minden reggel, fölírta pár szóval, hogy mi volt az előző napon. Föltéve persze, ha emlékezett rá. Ha nem emlékezett, akkor körülnézett, hogy mi van, ki van éppen, hátha abból ki lehet indulni. Ha senki nem volt, akkor abból indult ki.

Aztán az egyik napról a másikra fölhagyott ezzel a szokással.

És nem azért, mert már tudta, hogy a fontos dolgokat úgysem felejti el az ember.

Nem, ezt Ló nem tudhatta még.

Más történt.

El kell mondani, hogy amikor ez történt, ez a jegyezgetéssel való fölhagyás, akkor Ló Tasziló még nem volt hírlapíró, tanár volt, kezdő középiskolai tanár, és amúgy meg egy lánnyal élt együtt, végzős egyetemistával, szép lánnyal, kedvessel, rendessel. Magdival. Meg persze a Ló szülőkkel, annak tartozékaival meg a jó ég tudja még kivel.

El kell mondani azt is, hogy akkoriban hétvégeken Ló Tasziló focizott. Focizott hétközben is, benn az iskolában a tanárcsapat tagjaként szenvedett el kellemetlen meccseket a diadalmas ifjúságtól minden hétfő délután, de az igazi foci, a nagy foci az szombaton volt.

Első egyetemista korában formálódott ki a foci intézménye. A Kari Olvasóból indultak eleinte hárman-négyen ki a Ligetbe — a Liget mellett laktak akkoriban Lóék.

Az első pár alkalommal csak tengóztak a felvonulási tér fölkockázott betonján, aztán — kicsit megszaporodván — leszoktak a Liget szélén lévő, három lépcsővel süllyesztett pályára.

Nyaranta viszont kiszoktak a csillaghegyi strandra, ahol hátul elég jó pálya volt, kicsi kapuval ugyan, de ide jöhettek és jöttek is a lányok, asszonyok és az a pár gyerek, aki már volt akkor is. Nem mintha a Ligetbe nem jöttek volna, de ez más volt, a csillaghegyi focik mégiscsak mások voltak. Nem nagyon, de kicsit mások.

Szóval szombaton foci lett, szigorúan, kihagyás nélkül, minden szombaton, másodév végére kialakult, megszilárdult, kikristályozódott a Foci.

És tovább is fejlődött folyamatosan.

A szombat délelőtt megejtett mozgást az első alkalmakkor is gyors sörözés követte, amely azonban később kinőtte magát, bele-belenyúlt a délutánba is, sőt estébe, mi több, az éjszakába, hajnalba, másnap reggelbe, délbe, estébe. Negyedévre, ötödévre többnapos, folytatólagos programmá nemesedett a baráti tengó.

Fárasztóak lettek a hétvégék, de szépek. Sűrű volt az élet akkoriban. De hát mikor legyen sűrű az élet? Ha nem akkor, amikor még sokat bír az ember?

És Ló még sókat bírt.

Pedig a munka, amibe belekezdett, a tanítás sem volt valami könnyed időtöltés.

A gyerekekről most itt ne is szóljunk, akik természetesen taníthatatlanok, nevelhetetlenek, gonoszak és nem hagyják tanítani az embert, a gyerekekről most nem beszélve, rengeteget kell olvasnia, tanulnia Lónak, hogy taníthasson legalább valamit, vég nélkül kellett dolgozatokat kitalálnia és javítgatnia, nyakló nélkül látogathatott mindenféle értekezleteket és mindennek tetejébe meg kelnie is kellett.

Ló akkor jött rá: kétféle ember él a világban. Az egyiknek kell kelnie, a másiknak nem kell. Az egyik kel, a másik ébred.

Lónak akkor kelnie kellett.

Hetente kétszer ötkor, más napokon hatkor elég volt.

Viszont kettő előtt ritkán feküdt le. Aludni. Ha lefeküdt egyáltalán. Aludni.

De Ló bírta még.

Feje még nem fájt, szíve még nem szorult, a halál is csak kerülgette még.

Hétvégeken néha lement barátnőjével annak kedves szüleihez egy barátságos kisvárosba, ahol jól érezte magát, pince is volt a kert végében, oda ereszkedtek alá politizálni a papával, vasárnap ebédre a mama egérhúst csinált, hússzeleteket — lehet comb, karaj, tarja — kiveregetett, besózott, borsozott kicsit, bedörzsölt fokhagymával, nem nagyon, de azért bedörzsölte rendesen, kicsit hagyta így érni pár órát a jégben, aztán egy fél tubus piros aranyat kinyomott kis tálkába, összekutyulta kevés tejfellel, sóval, apróra vágott, friss petrezselyemmel, egy tojással, szépen megkente ezzel a trutyival a hússzeleteket, összegöngyölte hurkába, megtűzte két-három fogpiszkálóval, forró zsiradékban kicsit megkapatta, aztán kevés vizet öntött alája, esetleg, ha volt valami lecsómaradék, azt melléborította, aztán párolta, amíg csak zsírjára nem sült.

Jól érezte magát tehát Ló a kisvárosban, ha ott volt.

De nem volt mindig ott. Adódtak hétvégék, amikor barátnője, Magdi egyedül utazott el, mert Lónak, mondjuk, valami dolga adódott.

Ilyenkor Pesten maradt, ahol szintén jól érezte magát.

Azon a bizonyos hétvégén, amelyről most beszámolunk, az utóbbi eset állt fönn: Ló reggel kikísérte barátnőjét a pályaudvarra, elbúcsúzott tőle szeretettel, majd elballagott iskolájába, ahol ballagás volt éppen.

Ló nemigen volt érdekelve, nem tanított még negyedikben, szórakozottan ácsorgott az összevirágozott folyosó szegletében, különösebb meghatottság nélkül később milyen könnyen tudta elbőgni magát — nézte a fölvonuló fiúkat, matrózblúzos lányokat, és örült nekik, örült a tavasznak, örült az életnek, örült mindennek.

Derűsen szemlélte Fehér Virág tanárnőt is, aki nem csupán a földrajzot tanította a 4. D-ben és nem csupán az osztályfőnöki teendőket látta ott el négy éven át, de ráadásul ezt a hangzatos nevet viselte, képzelhetni, mennyi virágot kapott ezzel a névvel, mennyi fehér virágot, ez a kedves, nem éppen húszéves, de még a negyvenen jócskán innen ballagó kollegina, aki igen jól mutatott a hófehér ruhában, szép vörös haján hófehér kalapban, hófehér karján kazalnyi hófehér virággal, jácinttal, margarétával, orgonával, mind-mind fehérrel, akár a felhő, a tej, a hó, a mész és más effélék.

Aztán a ballagás után a tanáriban Fehér Virág lerogyott Ló mellé.

Fáradt volt Virág, olyan fáradt, amilyen fáradtnak csak tanárnők tudnak lenni május derekán.

Olyan volt Fehér Virág, akár egy hatalmas, meleg, megfáradt anya.

Égő vörös haja alól kicsiny patakokban folyt a víz. Megtört, szép kék szemét Lóra vetette:

— Segíts hazavinni ezt a sok virágot.

Taxival mentek ki Békásmegyerre, ahol Fehér Virág lakott.

Valami furcsa ösztönből Ló magához vette az iskolai focipakkot is.

És aztán megfeszített munkával telipakolták a fehér lakást fehér virággal, vázák regimentjébe került fehér virág, fehér virág fehérlett a bankákban, ibrikekben, csészékben, dunsztosüvegekben, fehér virág fehérlett fehér asztalon, székeken, szekrény tetején, fehér virág hevert a szőnyegen, amely persze teljesen fehér volt, fehér virág volt a kádban, fehér virág a konyhában, a szép fehér kisasztalon, a fehér kredencen, fehér volt minden, az egész kis fehér lakás, minden bódítón fehér, csak az a haj, az volt tűzvörös.

Aztán amikor másnap reggel Ló fölkerekedett, mert indult focizni, és igyekezett, nehogy késsen, nehogy akkor érjen ki csak, amikor már fölálltak a csapatok, persze bevették volna akkor is, de azért a későn érkező tizenharmadik könnyen úgy érezhette magát egész nap, mint aki otthon is maradhatott volna akár.

Szóval igyekezett Ló és kiért időben és focizott egy jót, még gólt is rúgott, igaz, hogy csak egyet.

Aztán a foci után, gondolta Ló, visszamegy majd Békásmegyerre, ahogy ígérte.

A focipályánál, a domboldalon szedett is három szál, isten tudja, milyen, de fehér virágot, hogy majd azzal megy ki, persze miután megitta a többiekkel a fröccsöt.

Meg is itta, meg ivott többet is, aztán gondolta, ráér később is kimenni, még időzik a társasággal egy kicsinyt, mert szeretett időzni a szokott társasággal.

Aztán csak történtek már a dolgok, szokás szerint, mert akkoriban ez volt a dolgok szokása: a történés.

Történtek a dolgok tehát, elvonult a társaság előbb a kocsmába, aztán a Jókai térre, ahol volt egy lakás, amelyben akkoriban történtek a dolgok.

Minden valamire való ifjúságban van egy ilyen lakás, ahol történnek a dolgok.

Ló apjának ifjúságában ez volt a Panzió. Ló ifjúságában ez volt a Jókai tér.

A Jókai téren azon az estén és éjjelen is történtek dolgok, a számos történés közepette Ló elajándékozott egy fehér virágot is, és aztán haza is kísérte a megajándékozottat Budára.

Hajnalban még visszatért a Jókai térre, hátha még történnek ott a dolgok, és mit tesz isten: történtek még a dolgok, pedig reggel Ló ki akart még menni Békásmegyerre is, de oda már nem jutott ki, annyira történtek ezek a dolgok, hogy haza sem igen került, csak reggel valamikor.

Vasárnap délben aztán, mikor fölébredt, leült íróasztalához, és fejét tenyerébe szorítva, görcsös igyekezettel próbálta rekonstruálni az előző két nap eseményeit.

Mikor ezzel — főbb vonalakban — végzett, kihúzta íróasztalának jobb oldali fiókját.

Jó kis íróasztal volt, saját történettel.

Legmélyéből előhalászta a füzetet és lejegyzett pár mondatot, inkább csak pár szót, hangulatot, szint, épp csak annyit, amennyiről úgy gondolta, hogy egyszer még jó lehet, egyszer, amikor majd hozzá kell fognia az emlékezéshez, amikor majd megöregszik, és nem mászkálhat annyit el, és esetleg írni lesz kénytelen.

Aztán betolta a fiókot és kiment a hallba.

— Iszom egy gyógysört — mondta és egy óra múlva kinn is volt Békáson, pontosabban kinn lett volna, ha nem esett volna útba Csillaghegy.

De az útba esett.

Ló, gondolta, ha már ott hévezik el, beugrik, és be is ugrott, a strand büféjében, kedves ismerős társaságában költötte el gyógysörét és valahogy nem ért Békásra ki, viszont Csillaghegyen is ott hagyott egy fehér virágot, sőt hazafelé — bár sietett, hisz tudta, hogy társa érkezik — beugrott délután a Jókai térre is, sőt még aztán máshová is talán, de ez már nem biztos.,

Csak az biztos, hogy haza kissé megkésve és megfáradva ért.

— Jézusom, hogy nézel ki! — üdvözölte anyja Lót.

— Magdi már itt van — nézett föl apja a teniszből. — Vért hányt. Egyébként ennek a Connorsnak százhússzal megy a szervája — tette hozzá és nézte tovább a tévét.

— Mikor jött?

— Délután — mondták. — Még elment valahova, aztán visszajött és lefeküdt. Valami baj van?

— Semmi — mondta Ló és bement.

— Az — hallatszott még gúnyosan a teniszlabda-pattogás alól.

Sötét volt a szobában, csak az íróasztalon égett a lámpa. Alatta egy szál virág feküdt. Fehér.

— „Ó, én barom”, gondolta Ló. Odament az ágyhoz és letérdelt.

— Nem elegáns dolog beleolv…

— Nem érdekel! Nem érdekel! Semmi nem érdekel már!

— Ne üvölts…

— Nem érdekel semmi! Hogy lehetsz ilyen? Holnap elmegyek… Csak most nem tudok járni… Vért hánytam… Hogy tehetsz ilyet… — aztán csak rázta a zokogás az ágyat.

Ló úgy érezte, az álmosságtól elájul azonnal.

Levetkőzött, lefeküdt, megfogta Magdi kezét és hallgatott.

— Miért vagy ilyen, Ló? Miért nem vagy hű, miért nem vagy jó? Élhetnénk békében, szeretetben, lehetne gyerekünk, egy lány és egy fiú, tőlem a fiú lehetne fekete és szőrös is akár, élhetnénk boldogan, élhetnénk nyugodtan, vasárnaponként csinálhatnánk jó ebédeket…

— Mit — horkant föl Ló, aki már majdnem aludt.

— Hát… egérhúst például… Egérhúst, jó fokhagymás egérhúst, rizzsel, salátával ehetnénk, ha te is akarnád, Ló, ha megnyugodnál végre, ha akarnád te is, miért nem akarod, mondd meg legalább, Tasziló, miért nem akarod, miért nem akarod a nyugalmat, szeretetet, boldogságot, miért nem. mondd meg: miért?

De Ló nem felelt.

Mélyen aludt már.

Hétfőn nulladik órája volt.

Bächer Iván