A dédpapának vége van

Akkor már harmadik hónapja laktak — dédpapa, Gojszi és a négy gyerek — a Szemlő-hegyen, a Pusztaszeri utca 18.-ban, egy hatalmas, elvadult kert közepén álló rozoga villa két szobájában.

A ház ma is áll és rozogának tűnik ma is.

Jobb lett volna a Sváb-hegy, Zugliget, de arra még baráti, rokoni segítséggel se tellett.

Egy évvel előbb kezdődött a dolog, 1905 augusztusának elején, Balatonlellén. Egy korsó hideg sör után köhögési roham kapta el dédpapát. Jöttek a kivizsgálások, majd Budakeszi, Abbázia. Merán, Acro és végül újra Budapest.

Persze azt mondták neki, hogy egy makacs ér pattant meg a tüdőben, ami nem akar begyógyulni sehogy sem.

Aztán dédpapa 1905 októberében elküldte a Rák című tárcáját Az Újságnak. A kedves kis írás egy szánalmas és tehetetlen orvos — dédpapa nemigen becsülte e szakma képviselőit — és egy menthetetlen beteg párbeszéde, amelyben az orvos habozás nélkül adja becsületszavát arra, hogy nem komoly a baj.

„…Hát velem felsült doktorkám, engem nem kísér ki azzal a boldog tudattal. hogy kegyes hazugságokban sikerült elaltatnia…” — mondja a beteg, aki véletlenül fültanúja volt a cinikus konzíliumnak.

A négy gyerek tombolt az akkor még falusias vidéken.

A háziúr, a sváb tájon egy buta tót, már elnézést, majd megőrült, de egy haldoklót azért mégsem lehet kirúgni.

— Capinszky, takarodsz ki! — üvöltötték a bevert ablakok alatt a gyerekek, Pubi. a leendő Szabad Európás, Dezső, akit hét év múlva elvisz a láz, Mama, aki nagymama lesz és Zsuzsa, aki író.

Aztán az út felől sváb parasztgyerekek tünedeztek föl, és a négy lipóciáner kölyök megverekedett azonnal.

A nyár elején dédpapa még le-lejárt a városba, de amikor délután jött fölfelé az Ürömi úton — akkor még nem volt 29-es, ugyanis még nem volt az autóbusz kitalálva —, hamar kiverte a víz, fulladás fogta el, köhögési roham, arca kipirult, és bizony köpnie kellett, már mindig véreset.

Aztán már nem járt le, csak ült az ablaknál, aztán már nem is ült, csak feküdt az ágyban.

Két hét volt hátra még.

Odabenn a házban, ha jött valaki, Gojszi mama — az előszobában — azonnal elsírta magát:

— Jajj-jaj istenem… Nem eszik már, semmit sem eszik már… félrebeszél, írni akar, hány csak szüntelen… mit kell még nekem megérnem? Miért? Miért? Miért mérte ránk ezt a csapást az isten!

A dédpapa a nagyobbik, a hátsó kertre nyíló szobában feküdt. Arca vékony volt, homlokáról csörgött a verejték.

— Bort — hörögte —, bort adjatok! Bort!

— Jaj, istenem — tördelte kezét Gojszi.

Gojszit nemcsak a halál nyomasztotta. Nem volt pénz, nem volt szinte semmi. A Nap havi száz koronát fizetett, és dédpapa már nem tudta hozzáírni a legalább háromszorosát, amit még megtett a szanatóriumi hónapok alatt is.

Ráadásul a jómódú rokonokra sem lehetett számítani éppen, augusztus volt, és a tengerre, a hegyekbe vonult az egész Lipótváros testületileg.

— Adjon egy kortyot neki — sóhajtott a család régi doktora, Kassai Jenő, az Izraelita Kórház orvosa.

Gojszi intett Púpos Rózának, a cselédnek.

A dédpapa összevissza-félrebeszélt már.

Legnagyobb, legkedvesebb fiának szorongatta a kezét.

— Tudod Pubikám… én ez ideig nem tudtam tülekedni… Nem, nem, nem… Ezután még kevésbé tudok majd… De nem baj… Felhagyok… fel kell hagynom a redakciók kegyének kergetésével… ahhoz nem ez a munka kell… Sem az az undok környezet, amiben eddig éltem… Én most már gyorsan és sokat szeretnék megírni magamból. Megcsinálom. Pubi, megcsinálom, ne félj! Rendbe jövök, érzem, meggyógyulok, sokkal jobban vagyok máris… aztán nyugodalmasabban, csendesebben élhetünk, mint eddig, mint a múltban, nem kényszerülve rá a folytonos produkcióra, amibe belefárad, belefásul és kiég az ember hamar. Megcsinálom. Pubikám, megcsinálom, ne félj! Nem halok meg, nem halhatok meg, mert még rengeteg a dolgom… Ne félj, Pubikám… Leszek én még igazi író is!

A dédpapa felült az ágyban, tágra nyílt szemei csillogtak, hangja megbicsaklott. Cserepes szájához emelte reszkető, vékony szép kezével a fehérborral félig telt poharat, kortyolt egyet.

Aztán köhögés, harákolás, hörgés fogta el, aztán szépen sugárban kezdte hányni a vért.

Gojszi felsikoltott, a nagyobbik lány, a leendő Mama kapott a lavórért, a doktor tanácstalanul téblábolt.

— Nagyságom asszony, itt a boltos — lépett be ekkor a cseled.

Gojszi kirohant a szobából.

Az előszobában Braunnak a segédje állt.

Messzi volt a bolt, lenn a Lipót körúton, de a segéd feljött mégis hetente kétszer.

— Akkor mi lesz a hétre, nagyságos asszony?

Gojszi kihúzta magát.

— Nem volt szép a hús!

— Braunnál csak szép hús van, nagyságos asszonyom.

— És a bab is zsizsikes volt.

— Az létezhetetlen, nagyságos asszonyom. És az nem is a mienk…

— Velem maga ne pöröljön, maga proli, maga cseléd! — sikkantotta el magát Gojszi. — Beáztattam, és egy fél óra múlva egész légió zsizsik úszott a tetején. Muszáj vagyunk húslevest adni ma!

— Elnézést, nagyságos asszonyom…

— Hozzon föl krumplit tíz kilóval, hat kiló tehénhúst, de nem olyat, mint a múlt héten, kávét, lisztet, tojást, csokoládét…

A fiú mindent gondosan fölírt és távozott.

Még el sem ért a magas kerítésig. Gojszi már sikoltozott újra.

Mikor elfáradt, lehanyatlott egy fotelbe.

Dédpapánál benn volt az orvos és a cseléd.

Gojszihoz odasomfordált a kisebbik fiú, akinek hét éve volt hátra épp:

— Anya? Apa azért hal meg, mert sokat ivott?

— Nem! Ő nem ivott soha! Ő többé nem ivott soha! Jegyezd meg, amíg csak mi élünk, ő nekünk nem ivott soha! És senkinek sem! Soha többé, érted! Soha! Ő mostantól kezdve nekünk nem ivott! És senkinek se!

Nyomatékul még lekevert a gyereknek egy irdatlan pofont.

Bächer Iván