Erdélyi képek

A VÁRADI PIAC — Május vége van. Az uborka és a paradicsom egyeduralkodik. Az előbbi szép, vaskos, húsos és haragoszöld, a másik öklömnyi, kemény, világospiros. Mindkettő — átszámítva — fél áron, mint pár kilométerrel nyugatra. Amúgy van minden: paprika, karfiol, zöldség, krumpli, káposzta, retek.

Minden van.

Fő látványosság — mint mindenütt erre — a tejesplacc: a hegyekből naponta aláhordott túróhegyek, tejfeltengerek, malomkeréknyi sajtok, mellettük fura képződmény, műanyag szörpös palackban zavaros, savanykás, sárgás folyadék, a csorba savanyításra alkalmas savó, de van fenyőfakéregben pácolt juhtúró, különleges barna héjú füstölt sajt, elsőrangú omlós brinza, minden.

A sajtok kedvelőinek a helyi ízek miatt érdemes kirándulni erre, de említhető, hogy a nagyobb boltoknak bőséges a francia Camembert-, Boursin- és Roquefort-választéka is.

Minden van.

Banán is, természetesen.

De mindenekelőtt: gomba. A hosszú pultokon hatalmas halmokban áll a fehér erdei csiperke, a két tenyérnyi őzláb, a levesnek, pörköltnek elsőrangú vöröses rókagomba és minden erdőknek varázslatos kincse, az itt különösen gusztusosra fejlődő, kemény, friss, semmihez nem fogható illatú tinóru.

Megjelent az az intézmény is, amely évtizedeken át ismeretlen volt e tájon: a hentes. Még nem olyan, mint Párizsban vagy mint a pesti Nagycsarnokban, de van. És annak dacára, hogy húsbolt, húst árulnak benne: marhát, disznót, kecskét, nyulat. (Biztos medvét is, csak azt pult alól.)

A nagy vívmány: teli vannak a boltok magyar, magyarországi áruval: Dreher sör, kecskeméti ketchup, Globus májkonzerv, Otthon nescafé, Rama margarin köszön a vándorra.

Azelőtt — ezt úgy mondják itt, december előtt — ez elképzelhetetlen volt. Kereskedni, üzletelni, árut cserélni.

A piac nagyobb úr minden tábornál, eszménél, szisztémánál és deklarált testvériségnél.

„MICCS” — „Miccs” az obligát útikoszt errefelé.

Így ejtik, pontosabban így becézik, polgári neve mititei.

Minden balkáni konyha alapvető oszlopa, a szerbek scsevabciciként tisztelik, mifelénk kenyérrel dúsítva szelídül fasírttá. (A fasírt tulajdonképpen az osztrák-cseh zsemlegombóc és a balkáni mititei kereszteződéséből született: ebből is látszik, hogy kompország vagyunk, a hasak keresztútjára vetett, sokat szenvedett-evett nép.)

A mititei darált marha, birka, bárány, annak híjával disznó, kecske, ló vagy jó ég tudja miféle kolbászhúsból, fűszerekből készült hosszúkás, kicsiny fasírozottat, kizárólag faszén parazsán pirítva. Itt is érvényes — különösen nyáron — az ősi szabály: ott kell enni, ahol nagy a forgalom, nagy a sor, ahol félóránként érkezik a friss alapanyag. Itt biztosan csak épp annyi stichje lesz a miccsnek, amennyi kell, mert valamennyi kell, úgy jó, kenyérrel, mustárral, stichhel.

GÁLL ERNŐ — Az irodalmi cerkl első állomása.

Húszas, harmincas években épült, szép, kertvárosi társasházban világos lakás. Falakon szép, zömmel helyi művészek festette képek, az ágy felett a nagyváradi zsidó templom — egykoron.

Sok könyv, a nappaliban kerek asztal, körbeülni, dolgozószobában íróasztal, öreg írógép.

Bölcs író. Nemcsak mesél, kérdez is.

És puliszkával szolgál mindenekelőtt. Szerdán e házban puliszka van.

Faluról érkezik minden szerdán a friss juhtúró, tehéntúró, keréknyi sajt, tej, tejfel, író és a savó és mimás.

Asszony készíti világos, tágas konyhában: vizet tesz főni föl nagy fazékban, sózza, mikor forr, akkor — ahány főre számít, annyi marékkal — kukoricalisztet vet bele. Közepébe lukat fúr az erre a célra rendszeresített fácskával, és keveri, keveri szüntelen, körülbelül 20 perc után, mikor már elválik a kondér falától a massza, leveszi, tálra szedi és tehén- és juhtúróval, tejfellel körítve az éhenkórász nép elé veti.

Jól teszi.

BALOGH EDGÁR — A nagy öreg.

Malomárok mentén, szerényebb, fáradtabb, de azért szép, zöldbe ágyazott társasházi — állami tulajdonban ragadó — lak.

Dossziék, csodaszépen stószolt dossziék a díványon, ágyon, asztalokon, padon, polcokon, elegyesen kézikönyvvel, lexikonnal, szedettel, vedettel, zakota van, zakota, de mégiscsak a munkának szép zakotája.

Készül a negyedik kötet.

A falon a kortársak, barátok — halottak — rámázott képei: Kurkó Gyárfás, Dsida Jenő, Szilágyi Domokos, Gaál Gábor és a többiek.

A nagy öreg fáradhatatlan: nem törte meg sem kormányzói, sem királyi, sem conducátori börtön. Órányi tökéletes, eleje-vége előadással szolgál az erdélyi magyarság történetéről és helyzetéről, a negyvennyolcas polgárháborútól kezdve a békediktátumon, királyi átmeneten, döntéseken, népi szövetségen át egészen Szűrös Mátyásig, akibe most éppen töretlen hitét vetette.

Neki szabad.

ERDÉLYJÁRÓK — Itt annak az anyaországinak van hitele, aki eljön ide, és körbenéz és diskurál és kérdez és hallgat figyelmesen. Jönnek is sokan. Egyszerű emberek, egyházfiak, írók, költők és politikusok.

Szinte minden magyar iskola aulájában, művelődési házban, templom előterében ott a tábla: kedden, pénteken, vagy szombaton vendégünk X. Y.

Ami érdekes, hogy valamennyi X. Y. szinte kivétel nélkül a most éppen ellenzékben lévő, magát kereszténynek, nemzetinek — és újabban — polgárinak deklaráló politikai áramlatokhoz tartozik.

Pillanatnyilag kormányon kínlódó magyarországi elvétve téved erre.

A MEGŐRZÖTT HÁZ — A ház holdas kert szélén fekszik, kicsiny faluban, mely persze cakli-pakli a ház lakóié volt egykoron.

Kúria ez, nyári lak, nemességét az első fejedelmektől elnyerő família egykor nyári, ma egész évi szállása.

A földszintes, magas, kontyos tetejű épület egyik szárnya a XVII. században már állt, pár szobát a múlt században húztak a régi épülethez. Negyvennyolcban földúlták, égették Jancu harcosai, a századvégen pofozta rendbe a megye- és Erdély-szerte tiszteletnek örvendő család, amely szolgabírótól kezdve orvost, ügyvédet, katonát és papot adott a honnak.

Külön kell szólni a nagypapáról, a megye főispánjáról, aki 1944 nyarán lemondott mandátumáról, mert nem tartotta úri dolognak, hogy kedves, megszokott kártyapartnereinek gázkamrába küldéséhez asszisztáljon.

A régi-új impérium és az abszolút új rend megpróbált berendezkedni az apró, színmagyar falu mélyén búvó házban: volt itt katonai parancsnokság, rendőrség, óvoda — de a család egy-két szobát mindig meg tudott tartani és aztán, így-úgy — jó szóval, kapcsolattal, flekkenhússal és készpénzzel, ki tudja, hogyan — megőrizte a házat, mai szemnek döbbenetes épségben, bútorral fejedelemségkori árnyékszékkel, Werbőczi dedikálta Tripartitummal.

Ez volt az élet értelme, ez teljesedett be most.

A ma már nyugdíjas ifiúr most szerzi vissza az ősi javak még visszaszerezhető hányadát: földet, erdőt, miegymást. Napi program a hivataljárás, kérvényezés, levelezés, ügyvédek, tanácsadók megkeresése.

Megvan a ház.

Nincsen már meg a nyári konyha, nincsen az istálló, nincsen a teniszpálya sem, persze — de megvan a ház. Hófehér, kontyos, erőt sugárzó. Belül érintetlen a berendezés: szecessziós tálalók, hintaszék, öntöttvas ágyak, zongora, mellette sárgult kották hevernek, mintha csak az imént ért volna véget a délutáni muzsika.

De nincs már, aki muzsikáljon. Hogy meglegyen, megmaradjon a ház, el kellett parasztosodni ahhoz. A hetven felé közeledő ifiúr a kecskéket hajtja ki, a birkákat nyírja, és odébb köti a Palkó szamarat, ha fölharsan annak velőtrázó ordítása.

Megvan a ház, de oda világ végérvényesen, amely honos volt a házban.

Még nagyobb baj, hogy megfogyatkozott az erő.

A házigazda mind gyakrabban ül be a kocsiba, hogy bevigye magát egy-egy infarktussal. (Telefon nincsen a faluban.) Az asszony aludni nem bír, már délután kezdi a külön kikotyvasztott altatófolyadékból a nyugtató poharazgatást…

A gyerekek messzire mentek, talán egy unoka majd, talán, esetleg.

De azért jöhetett volna ez a december húsz évvel előbb is…

CSORBA — Ciorbá. Ez itt az alaplé. Mint olaszoknak a minestone, marseille-ieknek a bouillabaisse. prágaiaknak a tüdőlé, magyarnak a húsleves metélt tésztával. Húsleves egyébként ez is, készítik is mindenféle húsból, ami-van-zöldséggel, de besavanyítják a végén, eredetileg az erjesztett búza korpa levével, manapság a jó ég tudja, mivel. Aztán vagy sikerül, vagy nem.

A SEPRŐS — A falu leggazdagabb polgára. Seprős.

Cirokseprűket készít és cirokseprőket ad el.

Kész. Ebből él, ebből lett tehetős és ebben marad már.

A ház mögött hatalmas színben áll a nyersanyag, a fa, a zsineg, a cirok.

Az infláció előtt, még 1990-ben beesett egy kis örökség, és a papa azt mondta: nem szabad pénzt tartani. Seprőgyár, szép ház, autó lett a pénzből — és bejött.

Volt megrendelése — ahogy mondják — Európából is. Nem érte meg. Sok volt a babra vele, oda a seprőt kénezni kell, különleges madzaggal kötözni, viasszal kezelni.

Egyszerűbb meggyőzni valami hazai hadseregbeszerzőt, tanügyi gazdaságist, kórházi seftest: rendeljen pár száz ezret tőle — kénezetlent, viasztalant, egyszerűt, szakadós madzaggal kötözöttet. Jó az. Nem akar a seprős tovább lépni.

Kész a háza, kétszintes, tágas, központi fűtéssel, udvarában Ford autóval, asszonnyal, gyerekkel…

Nem akar menni tovább, nem vágyik partvisra, prakkerra, mosómasinára… Minek? Jó neki a seprő.

EGY ISKOLA — Székelyföld-széli gimnázium. A nyugodt, halk szavú direktor, Gergely György 30 éve tanít kémiát, fizikát itt, ahol maga is tanult.

A kétszázhárom éves, unitáriusok alapította intézmény most 12 osztályos, 880 tanulóval, 60 tanárral. Az oktatás nyelve — valamennyi tárgyból, abból is, amelyből nem lenne szabad — magyar. Van azért egy 20 fős román tagozat. Volt igény rá, hát indítottak.

Az elmúlt években mind kevesebb gyerek jelentkezik ide — féltucat magyar tannyelvű középiskola is nyílt a tájon december óta.

Az Orbán Balázs szobrával ékesített, Ferenc József alatt készült épület magabiztos, rendíthetetlen, erőt sugárzó.

— Ezt már nem lehet visszacsinálni — mondja az igazgató, és mosolyogva nyújtja a kezét.

FÉLELEM — Itt mindent vissza lehet csinálni. Itt mindent vissza lehet venni, adott szót, önkormányzatot, egyetemet, iskolát.

Ez az itteni magyarság alapélménye: Ha valamit sikerült is megtartani, ha valamit sikerült is visszaszerezni, ha valami meg is van éppen, az elvehető bármikor. Ha valami jó is, az bármikor fordulhat újra rosszra. Ha éppen nem kell félni, akkor is kellhet bármikor.

A félelem pedig itt mindig fizikai.

Az ősi, megtépázott, gyökerepusztított erdélyi városok magyar maradékát a túlnan sereglett harcosokkal megrakott blokkházerődök veszik körül.

Századokon át a hegyekből zúdult a magyar polgárnépre vélt-valós sérelmet torolni a móc paraszt.

Most csak lejön a tizedikről. Talán szerencse, hogy ritkán jó a lift.

A LEGIFJABB SZÁSZ — A hatalmas kettős fallal övezett erődtemplom kapunyitásához öreg szászt kell kirángatni pincéjéből, ahol a krumplit csírázta le éppen.

Húszan vannak még Homoródon. Ő a legifjabb: hetvenéves. Mire ezt elmondja, faragott faarcán csorognak a könnyek. Lehet, hogy rossz ember volt az öreg. Lehet, hogy gonosz, kevély, lehet könnyen, hogy náci is.

Lehet. De akkor is: pár értized és lehet kezdeni a bocsánatkéréseket itt is.

A román nemzet örök szégyene marad a szászság — és persze a maradt zsidóság — kiárusítása. És szégyene ez Európának, amely tűrte a vásárt és külön szégyene a németségnek, a vevőnek.

Európa soha többé nem lehet az, ami volt, ami lehetett volna.

Ha be is hegednek e sebek, a var már ott marad örökre.

Európa még összeszedheti magát, még ölthet elegáns ruhát, lehet jól táplált, elhízott, megnyugodott, békés és elégedett is lehet — de szép már soha.

A BIVALY — itt még van belőle jócskán.

Csoda egy állat. Óriási, ijedt, koromfekete, kerek szemek merednek a bámész pofába. Ezt az állatot nemigen tudta az ember domesztikálni. Ez egy vadállat, amely megtűri az embert maga mellett. Gyönyörűszép, éjfekete vadállat.

Egy szabad állat.

Ki is fog pusztulni.

TILOS — A csíkszeredai Tilos az Á kávéházban rengeteg honi — anyaországi — lap van kitéve.

Leemel egyet a polcról vándor. Cikk akadt szembe rögtön. Nem oly rég még államtitkár, úgynevezett történész írta. A címe sallangmentes: Nem. nem, soha! Az utolsó bekezdés így szólt: „Hetvenöt év elég volt türelmi időnek. Éppen ezért a magyarság célja elvett szállásterületének visszaszerzése, a határok megváltoztatása kell legyen.”

Ez a lap jár Szeredára.

Bächer Iván