Népszabadság, 1995. április 24.
BÄCHER IVÁN
A Hideg és a Légy között vagyunk.
Van pár napunk. Van pár jó napunk. Amikor nincsen már hideg és nincsen légy se még.
Csúnya tél volt, még csúnyább tavasz. A kémények április derekáig okádták a füstöt, konvektorok fújták folyton a fojtó gázokat, gázkályhák szippantották el az oxigént szájunk elől, olajkályhák savanykás szaga áradt, nyeltük a gázt, a kormot, a piszkot, száradtak a falak, a hörgők, a tüdők, koszlott minden, és lehetett a drága fát venni, szerezni, csinálni, fűrészelni, hasogatni mázsaszám, lehetett a szénnel, koksszal, brikettel bajmolódni, lángot őrizni, gyújtani újra és újra, volt gond, baj, piszok, mocsok, füst, gáz, korom, munka, minden, ami rossz.
De nem volt légy.
Lehetett aludni nyugodtan.
Nem riadt az ember hajnali zümmre, nem ébredt föl arra, hogy másznak a képén, nem gomolygott kasnyi rusnya rovar a lámpagolyók körül, nem kellett küzdeni egyre, csattogni leffenő csapóval, kapkodni ügyes marokkal, nem kellett légypapírral dekorálni lakunkat, nem kellett kemotoxot harapnunk napestig, nem kellett uszítani macskát, kutyát, teknősbékát, lehetett kinn hagyni a kolbászt, a húst, lehetett ajtót, ablakot a tágas égre tárni – lehetett volna persze, ha nem lett volna rohadt hideg, és nem lett volna átkozottul drága a szén, a fa, a víz, a gáz, a tűz.
De most ki lehet feszegetni a beszögelt ablakot, ki lehet támasztani az ajtó szárnyait, ki lehet ülni a verandára, teraszra, gangra, nappal már nem kell fűteni, nem kell fűteni, nem kell fát vágni, szenet dobálni, pénzt költeni.
És nincsen légy se még.
Örvendezzünk barátaim, úgysem tart soká…
Bächer Iván