Rejtő Jenő

A hírlapíró lakásán megszólalt a telefon.

Péntek volt, délután. Megijedt, mint mindig, ha keresik. Különösen, ha a laptól keresik. Sose tudni, mit akarnak. Lebaltázzák, fizetését csökkentik, felfüggesztik, kirúgják, horribile dictu szólnak, hogy valamit írni kéne.

Most is ez történt, a legrosszabb tehát.

Kilencven éve születik szerdán Rejtő Jenő. Két flekk, hétfő délután háromra. Legkésőbb.

A hírlapíró hétvégén összeszedett valami anyagot. Elolvasgatta Hámori Tibor kis könyvét, Hegedűs Géza, Dallos József előszavát, de persze a hírlapírás az hírlapírás, valami túlzott elmélyedésről szó sem lehetett, vagy inkább nem is kellett, hogy ilyesmiről szó legyen.

Egyrészt, mert nem illett volna az ünnepelthez, akinek két hét alatt volt szokása egy regényt megírni.

Másrészt a figura, a miliő, a sors annyira ismerős volt már neki, hogy igazán nem kellett sok erőfeszítés az egyik legpestibb magyar író megidézéséhez.

Hisz’ hol is születhetett volna másutt a Szahara és az idegenlégió avatott tollú ábrázolója, mint a kies Izabella utcában, és ki is lehetett volna apja más, mint Reich Lipót nyomdai tisztviselő, és hová is járhatott volna iskolába a kis Jenő, ha nem a Kertész utcába, és mi másért vághatták volna ki a polgáriból, ha nem azért, mert szájon verte zsidózó tanárát.

A világ legtermészetesebb dolga az, hogy miután elvégezte a színiiskolát, a bivalyerős sportoló Reich mint néma sebesülthordozó a nyílt színen elejtse Törzs Jenőt, ezért aztán Berlinbe kerüljön Reinhardt mellé tanulni, és lovak mellé csutakolni és kis pénzt keresni, hogy aztán hamisított illatszereket kereskedhessen Párizsban, heringet halásszon Svédországban, napszámos legyen egy vándorcirkuszban, potyautas Oranban — de ez nem biztos! —, építőmunkás Genovában, gobelinkereskedő Zürichben.

Azon sem csodálkozhat senki olvasója, hogy amikor Karinthy csak úgy karinthyságból a Pesti Hírlapban levelet tesz közzé egy úrhoz, aki aznap öngyilkos lesz, a hazatért Rejtőnek rejtélyesen nyoma vész, csak egy búcsúlevél-töredék marad utána. A megszeppent Karinthy gyorsan új levelet publikál: „Kedves Jenő! — aki öngyilkos lesz, túlbecsülte az életet. Reménytelenül szerelmes belé, nem bírja látni, elfut előle. Ön jól látja az életet, olyannak, amilyen… Szerintem Ön él. Tegye meg azt a szívességet, hogy éljen csakugyan. Jelentkezzék! … Jenő, gyere haza, minden meg van bocsátva!”

Mi sem természetesebb, hogy Jenő azon nyomban hazatért, leült a Japán sarokasztalához, és nekilátott írni. Előbb operettet — 150-szer játszotta Honthy Hanna a felgyógyult Törzs Jenővel az Aki mer, az nyer-t —, aztán kabaréjeleneteket — százhúsz maradt fönn, a többi elveszett végül detektív- és légiós regényeket inkább, mert azért jobban fizetett Müller úr.

Éveken át megkereste a havi 2000 pengőt, de nincsen olvasója, ki gondolná, hogy vett magának villát Budán. Pedig azt már kevesen tudják, hogy a Japán karzatán volt kártyaasztal és a Bucsinszkyban rulett…

Igaz viszont, hogy az ünnepelt Budán lakott: az elmegyógyintézetben tartottak fönn neki kis szobát. Normális, ugye?

Mint ahogy az is, hogy mikor annak jött ideje, az Egyedül vagyunk című korabeli népnemzeti orgánum kolumnás cikkben követelte a már napi tízórás munkától, cigarettától, alkoholtól, kávétól, gyógyszertől és mindenekelőtt a kortól tépett idegzetű 38 éves író kiirtását, amit aztán a pedáns Horthy-adminisztráció végre is hajtott hamarost.

Nem lesz nehéz ezt megírni, gondolta a hírlapíró, és átment egy gyerekszobába, ahol az ágyon vagy tíz Rejtő-kötet gyűlt össze éppen. Két kötet rongyos volt, hiányos, tépett teljesen.

Megakadt itt kicsit.

Áthozta a könyveket magához. Piszkos Fred, a kapitány és Az elátkozott part. Felesége olvasta ezeket a halálos ágyán több mint másfél éven át. Másfél éven át csak Rejtőt olvasott. Ha bevégzett egyet, kezdte elölről. Tucatszor, százszor olvasta el ugyanazt a pár kötetet. Ez maradt: kis séta, a macskák és ez. A lapok szétfoszlottak, begyűrődtek a párna, a lepedő alá, tea, kávé, tonik és pisi áztatta a lapokat. A szétszabdalt agynak tetsző mondatokat gondosan aláhúzgálta a remegő kéz. „— Az apja mibe halt meg? — Búcsúba…”.

„Kiszaladt a lába alól a dolgok közötti okszerű összefüggés bizonyossága, és egy feneketlen mélységű szakadék szélén állt meg tántorogva. Nincs tér és idő!”

„Miért ütik ott egymást az emberek? Hogy fájjon. Ha valakinek annyira fáj, hogy nem bírja ki, arra azt mondják, hogy agyonverték. Szabatos!”

Sok mindenre jó egy író, gondolta, és nekiült, mert már szorította az idő.

Bächer Iván