Népszabadság, 1995. március 23.
BÄCHER IVÁN
Loó Tasziló hírlapíró tüntetésre ment ki szerda délután.
Loó régi, öreg tüntetésre járó. Nem tüntető — tüntetésre járó. Pontosabban: nagy ritkán tüntető, gyakran oda járó. Fura dolog: ha tüntetésre jár Loó, éppúgy ott masíroz a tüntetők között a tömegben vagy a tömeg szélén — mert azért a peremen szeret lenni Loó —, mint amikor tüntet.
De hát mi nem furcsa ebben az életben.
Régen járt kinn tüntetésen Loó.
Utoljára vagy másfél éve, a televízió épülete előtt. De akkor nem járt. Akkor tüntetett. Tüntetett egy tévévezetés és egy kurzus ellen, amely alpárinak bizonyult és amely politikai ellenlábasainak gyarlóságait és egyáltalán: majd minden megnyilvánulását nagymamák vallási hovatartozásával okadatolta.
Ezt pedig Loó gyűlöli.
Akkor, utoljára, együtt tüntetett egy nálánál tíz évvel ifjabb, magas, szőke, mosolygós fiatalemberrel, aki frissen lépett ki pártjából akkor, mert pártja úgy döntött, hogy minden mindegy.
Most, tegnap, szerda délután a diákok, pontosabban a főiskolai és egyetemi hallgatók a magas, szőke, mosolygós fiatalember ellen tüntettek.
Ő ellene is. Meg az újonc pénzügyminiszter, meg a kormány ellen.
Meg a tandíj ellen.
Azt mondták a diákok, hogy a fiatalember hazug, mert megígérte, hogy nem csinál tandíjat idén, azt mondták a diákok, hogy a fiatalember nem gondolta át a dolgokat, a fiatalember kapkod, a fiatalember amatőr nagyon.
A kormánya meg fiatalember a köbön.
Észérv a diákok mondandójával szemben meg nem állhat.
Tegnap délután Loó Tasziló hírlapíró mégis — a tüntetést megnézni ment ki. Nem tüntetni. Egyrészt azért, mert már régen nem diák.
Bóklászott a tízezernyi jóarcú, vidám s igen kulturált tüntető között — erőt sugárzó demonstráció volt, bizony — s szülei jutottak eszébe Loónak.
Egyetemi tanárok voltak mindketten, halálig.
A tandíjmentesség nekik olyan volt, mint a tejnek fehérje, az égnek kékje, gyöngyöző kisfröccsnek világ bíbora.
Loó apja kollégával szóba nem állt, aki pénzért magántanított.
Loó anyja éveken át fizetése feléből színházjegyeket vett szakérettségiseinek.
Nézte Loó a tüntetőket csöndesen. Szakérettségis nem volt köztük, olyan sem igen, aki tudta volna: egy szakérettségis ki fia borja volt.
De tudtak sok minden egyebet.
Szervezni, viselkedni, világosan érvelni.
Tüntettek azért, amit Loó szülei vívmánynak véltek megingathatatlanul.
Tüntettek az ellen, aminek elkerülhetetlenségét bölcs közgazdák plántálják évek óta már.
A Vörösmarty téren fölnézett egy ablakra Loó. Öreg közgazdász — reform! — könyökölt bölcsen odafönn. Loó apjának muszos bajtársa.
Fölköszönt a hírlapíró.
„Marhák” — mondta a minden ciklusok tudója. És nem a fölvonuló gyerekekre értette.
Odalenn a pénzügyminiszter úr kimerészkedett a placcra. Még.
Közvetlen volt a miniszter úr, aztán ideges kicsit, végül arrogáns, nyegle és pimasz.
Hücpe, mondhatná Loó, de nincsen oka mondani ezt.
A pénzügyminiszter szavaiból egyértelműen kitűnt, hogy erre a dologra — így és most — az égvilágon semmi szükség nincsen. A kapitalizmus egy darabig még tandíjmentesen is építgethető.
Aztán elhangzott egy magas, szőke, mosolygós fiatalember neve.
És a fiatal, vidám, elszánt ifjak serege éktelen pfujozásba, füttyögésbe zuhant.
Madách villant Loó eszébe: „Minő zaj az kint? Nézzük meg, fiam. / Egy árulót ítélnek el anyám.”
Ez már volt, ezt már megírták, gondolta Loó, és kedvetlenül indult a szerkesztőségbe leadni az anyagot.
B. I.