Mindenkinek van egy könyve

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis zsidó fiú.

(Istennek hála, van ma is.)

Ez a kis zsidó fiú tótkomlósi volt.

Tótkomlós Békésben van, félúton Vásárhely és Csaba között, és — mint a neve is mutatja — elsősorban szlovákok lakták egykor. Mellettük magyarok és zsidók.

Nem is akármilyen zsidók — eredetükre nézve Szerbia irányából érkezett szefárdok, akiknek arcán még fölsejlett az ibériai táj barnás ragyogása és a pogromjárta lengyel-orosz vidékekről menekülő galiciánerek, vagyis askenázok, akik viszont a mesés hasszid rituálét hozták az Alföldre.

A szlovákság barátsággal fogadta mindkét „fajtát”: egyikkel könnyen szót értett, másiknál pedig mélyen átérezte az otthontalanság, a menekülés és az új hazában meggyökerezés százados keservét.

A kis zsidó fiú apja „askenáz”, anyja „szefárd” volt.

Közeli rokonok közül hívtak egyet Bródy Sándornak, másikat — persze már az Óperencián túl — Adolf Zukornak. (Zuckerből magyarosított a nagybácsika.)

Csuda világban cseperedett a gyerek, csuda figurákkal játszott a kertek alatt, mindenféle csuda öregek kínálták vasárnap délutánokon káposztás rétessel, flódnival vagy kvaszienkával, csuda történetek kerengtek a földig érő abrosszal leterített, finomságokkal megrakott péntek esti asztal körül, amelynek nem csupán a tetején égett az ünnepi gyertya, hanem alatta is — még élt a százados szefárd szokás, abból az időből, amikor kénytelen-kelletlen átigazoltak a spanyolországi zsidók a keresztény eklézsiához, de a szombat tartásáról bizony nem bírtak leszokni…

Szerencselovagok, szélhámosok, félnótások és jóravaló iparosok élték vidám-szomorú életüket Tótkomlóson sokáig, a kert végében zsidó ember diskurált tót asszonysággal angolul, a szomszédban fekete bőrű szlovák gyermeket nevelt föl zsidó család, a nagymama pedig spanyol szavakat kevert a tót beszédbe, ha már fáradt volt kicsinyt.

Viszonylagos jólét, béke, megértés és fantasztikus történetek, figurák szinte álombéli kavarogása — ez volt az a mesevilág, ami a kis zsidó fiú megíratlan, saját könyve volt, csak az övé, senki másé.

Aztán a könyv véget ért.

A kis zsidó fiút és családját egyszer csak vagonba rakták.

Anyja a Debrecenben szolgáló csendőrállomány brutális kegyetlenségétől olyannyira megiszonyodott, hogy úgy döntött: inkább a halál, és családjával együtt önként jelentkezett az első szerelvényre, míg a többség húzta az időt, vélvén, minden nap, ami még honi földön telik, tartogathat valami lehetőséget.

Az első szerelvény Ausztriába ment, a másik kettő Auschwitzig…

A Braun család megmaradt.

Az apa különféle helyeken dolgozott, Orosházán, Bábolnán, Kecskeméten, a kis zsidó fiú 1956-ban itt érettségizett le. Bátyja ebben az évben elhagyta Magyarországot, hogy mára egyik legtekintélyesebb újságírója legyen — Izraelnek. Lépése kellemetlen konzekvenciákkal járt az öccsre — nem vették föl semmilyen egyetemre.

Csak a rabbiképzőbe.

Onnan két év teltével kidobták: lányt csempészett a képzőbe, beleutazott a szombatba. Persze efféle tetézett múlttal jobb állást végképp nem remélhetett, liftesfiú lett, könyvelő, hordár, kirakatrendező. Végül egy volt osztálytárs keveredett elő, akinek családja az éppen Bábolnát alapozó Braunéktól kapott libamájat, amikor a papa börtönben ült. Így lett házitanító a mellesleg gimnazista kora óta lapoknak írogató fiatalemberből, aki aztán e család további segítsége révén laphoz került, kecskemétihez, majd szolnokihoz — kiszúrás gyanánt ipari rovatba. Itt beleszeret a gazdasági újságcsinálásba, de „Van szerencsémmel” emelte kalapját a városi másodtitkár beléptekor, így a Kirakat című lapnál találta magát, röpke tizenkét éven át, innen került aztán tovább, mindenféle más lapokhoz. Közben készített tucatnyi filmet, írt jó pár dokumentumregényt, még kínai operát is szerzett, de főként persze újságíró lett a komlósi gyerekből, impexeknek, indexeknek, exportoknak, importoknak értője, írója, később inkább szerkesztője. Tőzsdei ügyekbe dolgozta magát bele, mivelhogy tőzsde is támadt a végén, egyik lapjától kimenekült, a másiknál hatalmas botrányt varrtak nyakába, de talpon van a nyugdíjhoz közeledő, kopasz kis zsidó fiú. Szerkeszti a szaklapot, csinálja az újságot, hétről hétre fáradhatatlanul közli a befektetési alapok eszközértékét, a nyitóárat, a zárót, a kamatot, a futamidőt, a névértéket, az időarányos kamatos kamatot és más efféle fontos dolgokat.

És egyszer csak írt hét novellát.

Hét novellát Tótkomlósról.

Hét olyan novellát, amilyet magyar író még nem írt, és nem is fog írni már soha.

Van irodalma a pesti hitsorsosoknak, sejthet az olvasott olvasó valamit az északkeleti zsidóság életéből is, de az Alföldön, noch dazu szlovák közegben élő zsidóságnak hírmondója egy maradt csupán.

Benedek István Gábor.

Aki — ezzel a kis könyvvel — teljesítette legfőbb kötelességét.

Mindenkinek van egy könyve.

Mindenkinek egy könyve van.

Tízezerből, százezerből, millióból egy, ha a magáét megírja. A többi — egyéb bokros teendőit végezvén — nem tud időt szakítani rá.

Benedek István Gábor tudott.

(Benedek István Gábor: A komlósi tóra. Dán Könyvkiadó, 1994. 400 forint)

Bächer Iván