Loó-út

4. Prasači mor

Útközben Loó figyelte a táblákat. Hogy ugyanis van-e kettő, ahol kettőnek kell lennie, fölül nagyobb, fehér, állam-, alul kisebb, kék, kisebbségi nyelven íródott. Általában volt tábla, fehér is, kék is, ahol kellett, ahol illett. Kéklettek a kisebb táblák, akadt persze, ahol letépték, letörték, leszaggatták a kéket, de hát ilyesmi előfordul, mindig akad ember, aki olyan, hogy letépi azt, ami letéphető.

De tízből kilenc tábla szépen ott kéklett a helyén.

Aztán egyszer csak furcsa, egynyelvű fehér tábla szökött Loó Tasziló hírlapíró szemébe:

Prasači mor.

Egészen délen, lenn a határnál Skodáztak éppen, a kocsmában nem is igen értették a „jedno pivót”, de még csak megvonta vállát Loó, hisz mindenütt kerülhet bősz tót népnemzeti, akit a magyar szó feszélyez.

A következő, szintén meglehetősen színkisebbségi település határában újra csak egy darab tábla várta a vándort, mégpedig a következő felirattal:

Prasači mor.

Ejnye, gondolta Loó.

De még inkább ezt gondolta, amikor úti céljuk, a harmadik falucska határán is csak ugyanez a tábla fogadta:

Prasači mor.

Kérdezte persze a rokonokat azonnal, amint a kapu elé épített meszesládikón áttocsogott. Kérdezte azonnal, hogy lehet az, hogy többségiül egyként nevezik meg Méhit, Fügét és Runyát.

— Sártéspestis van, fiám — adta meg a felvilágosítást Viktor bátyja. — Itt, a hármadik szomszédban már tizenkilánc hízót kellett levágni. A túloldalán is mind megbetegedett, le kellett ölni kutyát, macskát, mindenkit, akinek négy lába van… Ha látjuk, hogy feketedik a bőre, nem tud fölállni vagy habosat szarik, hát le kell vágni mindenkit azonnal… Ez az Prasači mor, fiam. Szerencsére nálunk még nem volt, csak egy koca kezdett el viselkedni furcsán, gyorsan le is böktük a múlt héten, nem vártuk meg, hogy valami baja legyen. Na, kóstold meg ezt a kolbászt, ilyet otthon biztos nem ehetel, de van még egy kis hurka is…

5. Slovenská kuchárka

De ekkor már egy falatot sem bírt megenni Loó.

Legföljebb kis sztrapacskát, mert azt mindig bír.

Gasztronómiai szaknapot tartott ugyanis.

Reggel kezdődött, a breznói piacon.

A piac — csütörtök reggel! — állt húsz üres pultból és egyetlenegy toporgó parasztból, de az bizony sajtot árult. És az a sajt sajt volt legalább. Hegyekből aláereszkedett, gömböccé formált, ízes, háznál füstölt, negyven koronáért. Loó vett is gyorsan hármat, a kocsiban elnyammogott egy felet, de már komolyabb stációkra spekulált. Nem is csalódott, mert hamarosan egy szintén egykori bányavároska, szép, szabályos kvadrátfőterére ért, ahol összetalálkozott régi kedves ismerősével, a költői nevű Drzková Polienkával, aki a pacalleves nevet viselné a magyar anyakönyvezésben.

Ez a sűrű, szürkés, savanykás lé — egy pohárka sörrel lazítva — minden más szernél jobb ír a meggyötört gyomorra.

Kellő élvezetéhez szorosan hozzátartozik annak a sajátos, hal-, füstölt hús-, állott sör-, füst- és moslékszagú intézménynek a hangulata is, amelyben reggelente mérik, és amely a legutóbbi időkig megtalálható volt minden szóra érdemesebb északi baráti település főterén.

Sajnos itt is megkezdődött a vendéglátás irtóztató, barbár balkanizálása: mint valami csúnya kór kiütései, sorra tűnnek föl a McDonald’sok.

De azért még érdemes portyázni.

Újabb főtéri helyre tért be Loó, minek kapcsán kell kitérni e régi tengerésznép talán legjellegzetesebb táplálékára: a halra, amit itt ryba néven fogyasztanak, és ami itt nagyon jó. Jó az — még oly lerobbant — boltban, közértben megvéve is, de még jobb a szintén főként főtereken föllelhető speciális haltalponállókban, ahol már maga az illatár, amely arcul csapja a betévedőt és aztán beleivódik ruhájába, bőrébe, hajába, már az a csodálatos tenger-, fenyő-, majonéz- és hagymaszagkavalkád megéri a sorban állást.

De hát a halat is a cseheknek köszönhetik a testvéri tótok — szegényeknek már annyira sincsen tengerük, mint amazoknak, pedig az se sok.

Közben Loóék megtekinthették a csetneki gót templomot.

Csetnek is német bányásztelepülés volt. Mára egyetlen öregasszony maradt, ki beszéli még az őslakosok nyelvét. A többieket, a cipszerek leszármazottait, 45 ezer, uszkve 150 ezer lelket, akkurátusan eldeportáltatta a benesi demokrácia annak idején.

Persze csináltak csúnya dolgokat, csináltak ők is, a Karpatin Deutschinbe tömörültek, németségükre olyannyira rábuzdultak hirtelen IV. Béla jámbor bányászainak leszármazottai, hogy mészégető kemencékben elevenen elégettek több ezer embert.

Nézte Loó a hatalmas egyház körül kushadó gyökereszaggatott települést, a szegényes, kopott, romos, zömmel lakatlan egykori polgárházakat, kúriákat, a munka nélkül lézengő, bávatag fiatalokat, az épphogy megélő csöndes öregeket, a kocsmában naphosszat borovicskázó meglett embereket, és arra gondolt: Na, most jobb?

Bánatában és mert hiába volt a templomnak gyönyörű reneszánsz bútora, borzalmas hideg volt odabenn — Loó is kóstolt az erdőillatú italból egy stampedlivel, aztán a knédlit kívánta meg nagyon.

Bizony Loó kedves köretje, a knédli is nyugatról szervült ide. Bár a megszaporodott privát pékségekben és a nagyobb áruházakban lehetett kapni cipóját 17 koronáért, viszont ritkán tűnt föl a helyi vendéglők étlapjain — úgy látszik, mégiscsak van nemzeti büszkeség a világon.

Azért két porcióval, már csak a halszagot enyhítendő, bekapott Loó a délután folyamán valami kőkorszaki önkiszolgáló kombinátban, amely a Gasztrodrom nevet viselte, és ahol a hófehér, omlós, lyukacsos tésztakarikákhoz párolt hús és még pároltabb káposzta került, igen helyesen, és persze jedno pivo, kettő.

E tájat járva persze nem hagyhatta ki Loó a parky spisskét, vagyis a szepesi virslit, amit akkor is tud egy párral enni az ember, amikor egyebet már nagyon nem.

Ebből a hosszúkás, vékony hústermékből a csomagtartóba is betárazott a hírlapíró ötkilónyit (kilója 100 korona) a két kiló bélszín (160 korun) és három kiló gyönyörű felsál (140) mellé, szorongott is a határon kicsit, de az őrizeti szervnek egy kérdése volt csupán.

— Zemiaky?

És ezzel el is jutottunk az igazi és alighanem egyetlen hamisítatlan tótkoszt tárgyalásához, ami kétséget kizáróan a sztrapacska.

Ezzel vendéglőben Bryndzové halusky néven szokás kísérletezni, de az igazi — csakis háznál készül.

Csakhogy ahhoz krumpli kell, zemiaky.

Annak árát még egy előző kormány bölcsen maximálta 12 koronában, úgyhogy olcsó lenne — ha lenne.

De nincs.

Se boltban, se piacon, se sehol.

Ha van, akkor pedig csak zacskóval együtt adják. És bizony egy zacskó ára 10 korona éppen. És bizony egy zacskóba nem tud több férni egy kilónál.

De a rokoni gazdaságban, ahová Loóék befutottak, valahogy akadt krumpli mégis.

Úgy harmincmázsányi.

Hogyan, hogyan nem, ne firtassuk, de nyolc forintért került át Miskolcról kilója még az ősszel. Mert ilyen a világ: vagy törvényesség van benne, de akkor krumpli nincsen, vagy van krumpli, de akkor maradjon köztünk, hogyan, mi módon.

A fontos az, hogy a napot koronázandó Loó Tasziló hírlapíró bevacsorálhatott egy szép adag bolti juhtúróval elkevert sztrapacskát, friss tepertővel, majd megkóstolta a lisztes krumpliból szaggatott, lobogó vízben kifőzött, össze nem tapadó, kemény, de mégis omlós, egyszóval nagyszerű állagú nokedlit, a frissiben készült házi tehéntúróval megmorzsolva is. Aztán barnára sült, fűszeres káposzta is került a sparheltszélről, és ez köztudomásúan nagyon megy a krumpligaluskához, de legalább olyan jó az savanyított káposztával, óriási szerencsére az is megérett már a kamra sarkában álló hatalmas kőcsuporban, így négyféle sztrapacskát tapasztalhatott meg Loó Tasziló ezen az estén, amelyet végül — desszertként — szilvalekváros haluska zárt.

Aztán, még mintha lett volna pár eltávozás a helyi Hostinec felé, fogyott volna némi Gemer sör a barátságos földmíves néppel való ismerkedés hevében, aztán mintha még valami házi szilva meg borovicska is keveredett volna el a házbéliek híg, fanyar salátadresszingre emlékeztető, de ellenállhatatlan szeretettel kínált bornak nevezett specialitásával, és aztán legvégül még mintha valami olyasmit mondtak volna Loónak, hogy többé nem viszik sehova.

Bächer Iván