Új karácsony

Tél Pál okleveles hőkezelő otthon karácsonyozik idén. Csak úgy. Elmegy persze délután húghoz, Hilda nénihez, barátokhoz, ehhez-ahhoz, de lényegében otthon karácsonyozik idén. Nagy dolog ez. Nem vidám dolog, nemcsak vidám, nem tisztán vidám, mert olyan nincsen, tisztán vidám dolog nincsen a világon, de mégis: nagy dolog ez Télnek.

Sokféle karácsonya volt a hőkezelőnek hosszú élete során.

A legutóbbi karácsonyainak zöme ingakarácsony volt.

Nemigen érdemes ecsetelni mi az — aki átélte, tudja, aki nem élte át, azt minek szomorítani vele.

Sok öröm nincsen abban: itt odagondolni, ott ideidegelni, telefont szorongva lesni, kagylóval sarokba búni, néptelen Körúton loholni át, bájglit, töltött káposztát, halat kétszer enni, hallgatva fecsegni, inni, inni, inni.

Azelőtt viszont először-nélküle-karácsonyai voltak a kezelőnek.

Minden egyes karácsonyra egy-egy fővel kevesebben gyűltek össze a családból a fa alatt. Minden évben először kellett karácsonyoznia Télnek nagymama nélkül, nagynéni nélkül, anya nélkül, apa nélkül, feleség nélkül.

Az először-nélküle-karácsonyok hangulatát még sajátosabbá tette az a tény, hogy ezek a karácsonyok általában utolsó karácsonyok is voltak egyben.

Az utolsó karácsony rosszabb kicsit, mint az először-nélküle.

Átadni a termoszt anyának, akiről tudjuk, hogy több karácsonya nem lesz, és akiről akarjuk gondolni, hogy mit se tud, átadni piros termoszt, mire ő lágy mosollyal bólint: „Jó lesz a kórházba majd, köszönöm…”

De semmi sem tart örökké, még a legnagyobb család is elfogy egyszer.

Télnek idén egyszerűen csak karácsonya lesz.

— Gyere le velem fáért! — mondja majd gyereknek.

— Most nem megyek — mondja majd gyerek.

Lemegy fáért hát Tél, egyedül, vagy valakivel mégis azért, a Hunyadira megy, vagy mennek azért, próbál alkudni, ravaszkodni, válogatni, végül egy a közepesnél egy kicsit gyöngébb, de ügyesen a sarokba forgatva, girlandokkal hibáit leplezve a célnak csak-csak megfelelő, sőt tulajdonképpen igen szép karácsonyfát vesz Tél, ezerötszázért sajnos, de hát nagy a fa, két és fél méteres, bár megbeszélték, hogy jó lesz kicsi fa is, de csak nem volt szíve kicsit venni Télnek.

Megvan a fa. Na.

Beállítják a sarokba, forgatják, nézik, kikötik, hogy kutya, macska le ne rántsa. Aztán Tél szedi az égőket elő.

— Mit csinálsz?

— Fölrakom a füzért.

— Milyen füzért?

— Hát a villanyégőfüzért. Azt kell fölrakni legelébb, meg kell a fát emelni kicsit, hogy belebújtathassuk a körbe. Kipróbáltam már, minden égő jó, na emeljétek…

— Utálom.

— Micsodát?

— A villanyégőt.

— De…

— Mi soha, de soha nem szoktunk villanyégőt tenni föl a fára. Utálom a színét! Anya is utálta, mesterséges, hideg, ronda, barátságtalan.

— Ne hülyéskedj…

— Nem hülyéskedek.

— De mi mindig ezt szoktuk.

— Mi meg mindig gyertyát szoktunk.

— Attól fölgyullad a fa.

— Mi gyullad föl?

— A fa. Aztán a szoba, a ház, az utca és a város.

— Fölgyullad?

— Föl.

— Hát nálunk még nem gyulladt föl soha.

— Hát nálunk meg marhára fölgyulladt.

— Mikor?

— 1927-ben.

— Az anyád…

— Igen, az ő családjánál gyulladt föl, Sztaramaty lökte meg a fát, a Baross utca hatban, a Lonci néni utána kapott, attól feldőlt az egész, begyulladt, kiégett mind a két szoba. Azóta van villanyfüzér minálunk. Nézd meg ezeket a nagy, rücskös égőket. Ezek még Baross utcai égők. Nem égnek ki soha.

— Hát nem is fognak.

— Ne tedd tönkre a karácsonyomat, kérlek.

— Te ne tedd tönkre az enyémet!

— Ne veszekedjetek már, könyörgöm, ne veszekedjetek már megint.

— Nem veszekszünk, beszélgetünk… Te meg miért félsz egy kis veszekedéstől…

— Oka van rá!

— És a másik miért nézi azt a rohadt televíziót? Kértem, hogy mosogasson el legalább.

— Tudod, hogy nem mosogat.

— De mi az, hogy nem mosogat!? Micsoda dolog ez? Miért? Miért? És miért nézi a tévét megint! Azt a szemetet, azt a szemét reklámot. Reklámagyú lesz.

— Ne kezdd már megint.

— Olyan lesz, mint a többi. Én ezt nem bírom elnézni! Tehetséges, szép, értelmes gyerek és hülye lesz, üres, műveletlen, érzéketlen ezektől az átkozott reklámoktól, olyan lesz, mint a többi, mert olyan akar lenni már, nem más akar lenni, nem maga akar lenni, hanem olyan, én megörülök ezt nézni, nekem csak ők vannak, értitek, csak ti vagytok, nekem ez nagyon rossz… Legalább elmosogatna néha…

— Mindent elrontasz.

— Na, most már hárman sírtok, nagyszerű…

— Tedd föl a rohadt égőidet. Tedd föl a fára, a falra, a plafonra, ahová akarod…

— Nem teszem!

— Megőrülök.

Aztán roskad Tél egy csupasz fenyőfa alatt, roskad magában három síró nő között boldogan.

— A hús! — kiált föl.

Kimegy a konyhába, kiveszi a sütőből a húst. Nem ég oda. Épp jó. Kolbászhússal töltött, hálóba tekert szűzpecsenye. A teteje gyönyörű aranybarnára, ropogósra, kopogósra sül. De ki nem szárad, hisz rajta, akár a fehér márványerezet, csillog a háló. Fölszelik óvatosan. Szépen átsült a fokhagymás, fűszeres, finomra darált töltelék is odabenn, nem esnek szét a karikák. Tálra teszik, szép sötétkék tálra. Megszórják petrezselyemmel. Melléhalmoznak finom, tejes, vajas szép fehér pürét. Azt szeretik a gyerekek, a rósejbnit is szeretik, de a sütés szagát nem szenvedhetik, kinyitják utána az összes ablakot, kihűtik teljesen a lakást, átállt hát Tél már régen a pürére, nem is gondol rósejbnire soha, fölteszik a rántott húst is, a salátát, a bejglit és…

— Látod, milyen hülye vagy.

— Látom-mondja Tél és szégyelli magát.

A nagy hallban békés, meleg félhomály honol. Csak a telirakott kerek asztalt vonja fénykörébe a fölötte a kályhalégtől lassan lengő sárga lámpa, csak a sarokban megy a tévében valami bugyuta reklámfilm csöndesen, és a gondosan díszített karácsonyfán ragyog a tarkabarka, sárga, kék, zöld villanyfüzér csupán.

Bächer Iván