Nagy Lajos

Mindig tisztelték, mindig emlegették, de különösebben nem törődtek aztán vele.

Amikor annak volt szezonja, lekávéházizták, máskor baloldalisága volt zavaró, a népieseknek túlságosan nyugatos volt, a szocdemeknek túl falusi, a kommunistáknak körúti, és így tovább — pedig csak egy nagy magyar író volt szegény.

Igaz, hogy törvénytelen.

Születésétől kezdve csak a maga törvényei szerint élt. Előbb, mert erre kényszerült, utóbb, mert ezt választotta.

És ami még fontosabb: a maga törvényei szerint is írt.

Mindenekelőtt: pontos író volt. A legpontosabbak közül való.

Már megismerkedésünk története árulkodik erről.

A harmincas évek elején jártunk.

Én, a fiatal író, a Bucsinszkyban — ott volt szokása reggelizni, barátaival, akik közé tartozott akkoriban a féktelenül baloldali Erdélyi Jóska és Kodolányi János is — asztalához járultam.

Aznap fél négyre találkozót beszéltünk meg a Japánban, ahol a nap második szakát töltötte.

Ennek a nagyszerű intézménynek külön növelte vonzerejét, hogy tulajdonosa, Kraszner Menyhért délután négy óráig ingyen szállított egy kis pohárka likőrt és szódát a feketéhez.

Késtem kicsit.

— Késett — szögezte le köszönés helyett azonnal.

— Az történt — mondtam habozás nélkül —, hogy az Akácfa és a Dob utca sarkán egy ló elcsúszott a jeges úttesten, és a kocsis rettenetesen verni kezdte a szerencsétlen állatot, hogy állna fel, mire egy úr rászólt, hogy egy lovat nem így kell fölállítani, mire a kocsis azt mondta, hogy majd pont egy büdös zsidó fogja neki megmondani, mit kell egy lóval csinálni, mire az úr azonnal le büdösparasztozta a kocsist, mire egy hölgy rárivallt az úrra, hogy egy becsületes zsidó nem büdösparasztozik, mire az úr azt mondta a hölgynek, hogy már bocsásson meg a világ, de őneki nem fogja megmondani egy kiöregedett kasszírnő, hogy mit kell egy büdös parasztnak mondani, mire…

— Hogy hívták a lovat? — szakított félbe akkor Nagy Lajos, aki érdeklődéssel figyelt eddig, de úgy látszik, gyanút fogott.

— Bélának — feleltem habozás nélkül.

— Na, mondjon néhány lónevet!

— Ráró, Ráró, Ráró, Béla… — hebegtem. Pesti gyerek voltam, aki a lovat lónak hívja, ha hívja egyáltalán.

A fene se gondolta volna, hogy az én lovam volt az első, aki magyar nyelvterületen ezt a zengzetes, szép nevet viselte. Le is buktatott ez a ló, aki nem is létezett.

Pár hónappal később, amikor már rendszeresen találkoztunk, jobban feladtam neki a leckét.

Közismert, hogy remekül sakkozott. Mondta, játsszunk egy partit. Azonnal leültem. Gyerekkoromból emlékeztem a lépésekre, a figurák nevére, de játékot, azt hiszem, nem játszottam soha életemben.

Legalább húsz lépésváltás kellett ahhoz, hogy ezt észrevegye. Mélyen elgondolkodott az eseten, de végül örült, mert úgy vélte, az élet és irodalom egyik nagy igazsága tükröződött ebben a partiban.

— A dilettánst egyáltalán nem olyan könnyű fölismerni, mint azt gondolná az ember. A dilettáns az egy bonyolult képződmény. A dilettánsról ugyanis, sokáig hihetni, hogy eredeti, csupán hogy nem értjük, nem látjuk át. De a legprofesszionalistább dilettáns is lebukik egyszer. Vagy nem. — Egészítette ki a fejtegetést.

Pontos író volt tehát.

Ha egy elbeszélésében három ember ül, akkor ő pontosan leírja, hogy az egyik fölfordított dézsa tetején, a másik gyalogszéken, a harmadik a földre letett, összehajtogatott hamvason teszi ezt.

Mert nem mindegy, hogy hol ül az ember.

Ő kávéházban ült.

Ott is írt persze, mint mindannyian abban az időben.

Gépelőirodák működtek mindenfelé a városban, ők gépelték le aztán a nyomdába, kiadóba, szerkesztőségbe küldendő kéziratokat.

Ma is előttem van, ahogy ez a magas, erős, kopaszodó, komor író ül a Japán sarkában, ott, ahol a mai könyvesboltba újra betettek pár széket, ül és báván néz ki az ablakon. Ezen a kávéházi üvegen keresztül többet látott, mint sok kortársa, aki megvetette a kávéházakat. Látta a várost, a falut, a munkást, a parasztot, a zsellért, a cselédet, a bérlőt, keresztényt és zsidót, prolit és grófot, polgárt, vicét, dzsentrit, csendőrt és katonát.

Tulajdonképpen elképesztő dolog az, hogy őt „kávéházi” írónak becsmérelték — nem mintha ez sértés lenne, de akkor is —, pont őt, akinek írásai nélkül már soha nem tanulmányozhatók igazán teljességgel a két háború közti Magyarország falusi viszonyai, a cselédsors, a magyar falusi és kisvárosi élet.

Az ő félezer novellája, kisregényei, önéletrajzi kötetei nélkül nem érdemes Horthy-Magyarország iránt érdeklődni sem ma már.

De kávéházban azért is élt, mert nem volt egyéb otthona, ötvenéves korában még soha nem bírt saját főbérlettel. Az új rendszer adott neki előbb házat Soroksáron, később villalakást a Hűvösvölgyben.

Némi javulást hoztak már korábban a Baumgartner-díjak is, aztán a feleség, Szegedi Boriska, akit a rossz nyelvek szerint első férje magándetektívvel figyeltetett és buktatott le, de aki polgári feltételeket teremtett az író körül, gondoskodott róla, pénzét beosztotta, segítette munkáját, ötletekkel, tanácsokkal látta el, tette mindezt annak ellenére, hogy ennenmagát sokkal nagyobb írónak tartotta uránál.

Istenem: az életben mindennek ára van, pont egy feleségnek ne lenne.

Okos ember volt Nagy Lajos.

Ez nem jelenti azt, hogy ne tévedett volna.

Közismert például, hogy ki nem állhatta Móriczot. Különösen az Erdély miatt haragudott. Az volt az elve ugyanis, hogy mindenkinek csak azt szabad leírnia, amit maga is átélt, amit maga is megszenvedett, amit maga is látott, érzett, tapasztalt. Honnan tudja azt Móricz, hogy a „fejedelemasszony összehúzott szemmel nézett Bethlenre”, amikor ott se volt.

Hasonló okok miatt Shakespeare-t sem tartotta valami sokra, Tolsztojt meg azért fitymálta, mert a Háború és béke túl hosszúra sikerült meglátása szerint.

Mégis okos ember volt.

Ne magyarázzuk, hogy mit jelent ez. Az okos emberek tudják úgyis, a butáknak meg kár magyarázni.

Mindent végiggondolt. Életet, halált és a legapróbb dolgokat egyaránt. Nem jó az ilyen embernek.

Rengeteget spekulált a közmondásokon például.

Nagyon bosszantotta a tétel, miszerint „nem látja a fától az erdőt”. Mert őszerinte néha tényleg nem látszik az erdő, mert a sok fa tényleg eltakarja azt. Az volt a véleménye, hogy a közmondások osztálytartalommal is bírnak. Például az „aki korán kel, aranyat lel” tipikusan kapitalista közmondás, mert a szegény ember hiába kel korán, nem lel semmiféle aranyat. Viszont az a mondás, miszerint „aki másnak vermet ás, maga esik bele” legfeljebb az esetek öt százalékára igaz. A többi esetben bizony azzal történik az esés, akinek a vermet ásták.

Okos ember volt, tehát sokat félt. Mindig félt, annyira okos volt.

1949 nyarán egy késő este felhívott, és könyörgött zokogva, mert gyakran sírt már akkoriban, hogy azonnal keressem föl. Mikor megérkeztem, kétségbeesve mutatta a lakáskiutalási végzést.

— Mi a baj ezzel? — kérdeztem hökkentem — Hát ennek örülni kell.

— De nézd meg, ki írta alá! — mondta zokogva, és rámutatott az előző nap letartóztatott Rajk László szignójára.

Azt tartotta, hogy rossz történelmi helyzetekben a normális ember fél.

De azért Nagy Lajos volt az — Sándor Kálmán mellett egyébként —, aki az ütemes tapsok alatt rendszeresen ülve maradt…

Ez a bátor író mindentől félt, de legjobban a haláltól.

Rengeteg betegségét tartotta számon, mindenki hipochondernek gondolta.

Kosztolányi temetéséről jöttünk hazafelé, lemaradtunk a többiektől, lassan csalinkáztunk a sírok erdejében, amikor megállt, és körbemutatott.

— Nézd! Csupa hipochonder.

Utolsó éveit egyébként valóban minden létező betegség birtokában kínlódta végig.

Stílusosan csinálta a meghalást is.

Alig tudott járni, de budai otthonából valahogy levergődött az akkor Hungária névre hallgató New Yorkba, amelynek inkább csak romjai voltak meg, de a cipőbolt már kiköltözött, és volt benne pár szék, adtak feketét, és ott volt mindenki, aki a társaságból még megmaradt.

Lement, betámolygott és közölte:

— Ma meghalok.

Azzal hazament, és az este meg is halt.

De persze nem ért véget írói élete.

Azóta is föl-fölfedezgetik, aztán el-elejtik újra. Nem baj.

De azt azért szeretném még megérni, hogy több mint húszezer oldalas naplóját kiadják. Páratlan dokumentum az, amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeum őriz, attól tartok, egy kicsit jobban a kelleténél…

Persze alighanem akad benne néhány passzus, ami kellemetlen lehet sok élőre, halóra.

De hát ő ilyen volt. Nem ölelte magához a világot, csak szemlélte és dokumentálta azt.

De a világ, ez a világ már ettől is nagyon meg lehet tisztelve.

Lejegyezte: B. I.