Manók tánca

Ültünk, hevertünk a tévé előtt a hallban. Még nem voltak betegségek, de már rossz idők kezdődtek, munka, koncert nemigen akadt.

Nyomkodott, mint majd mindig, teniszt keresett, de éppen nem talált. Visszakapcsolt az egyesre.

Vasárnap délután lehetett.

Ideges volt, délelőtt telefont szerelt, felhívott és megkért valakit, hívogassa vissza őt, kontrollálandó a csengő működését. Ezt csinálta majd egy órán keresztül, szétszedte és összerakta a készüléket, és közben bele-beleordított, míg egyszer a füléhez nem emelte a kagylót, a jó füléhez természetesen, és az önálló életre kelt telefon iszonyatos hangerővel belevijjogott a fülébe, a jóba, úgyhogy akkor arra sem hallott valami túlságosan.

Fölkászálódott a fotelből, átment a konyhába, megkeverte a krumplipaprikást, grenadírmarsot készült készíteni, föltett vizet is a tésztának, aztán visszaült és kezdte keresni tovább, de megint csak nem lelt teniszre, maradt az egyes.

Valami útifilm ment Kínáról.

Kínát nagyon szerette.

Kétszer is járt ott, ötvenhatban és ötvennyolcban, remekül érezte magát, vagyis remekül érezték magukat, mindkétszer népes küldöttséggel, de mindenekelőtt barátjával és szonátapartnerével volt odakinn, Pekingben történt, hogy kínjukban megitták a hegedűtokban tartogatott vonószeszt, kép is lapul itt mellettem valamelyik dobozban, amint Csou En-lajjal röhögve koccintanak, meg van rengeteg dia és porcelán kismacskák és festett kacsa fából. Ez maradt rám Kínából.

Mindig mondogatta: meglátjátok marhák, pár év és csoda történik Kínával, Amerika elbújhat a francba mögötte, olyan hatalmas dolgok történnek majd ott.

Szerette Kínát, de akkor unottan és dühösen nézte az útifilmet.

Tarka piacot mutattak, miniszterhelyettesi riportot, majd valami zeneiskolát. Nemigen figyeltünk, bambultunk inkább.

Ősz hajú, finom arcú, szemüveges kínai tűnt föl a képernyőn. Liu Shi-kun, mondta a szpíker, ötvenhatban második lett a Liszt-versenyen.

Az ő versenyén.

Felugrott a fotelből. Meredt a képernyőre.

— Nem igaz! Ez nem ő! Nem ő. Megismerném! Ez nem ő! Nem vagyok hülye! Ez egy vén buzi! Barmok! Milliárd kínai közül is megismerném. Állatok!

Sokat hallottam már addig is a kínairól, olvasgattam is a korabeli cikkeket, most pedig már, hogy minden itt van mellettem a dobozokban, tudok talán írni is a muzsikusról, akit csak egyszer láttam, televízióban, három percre, akkor.

Liu Shi-kun 1956 őszén 17 éves volt. Vékony, nyakigláb kamasz. Még soha életében nem járt külföldön addig. Tiencsinben járt, máshol sehol. Lisztet egyáltalán nem ismerte, verseny előtt négy hónappal kezdte megtanulni az irdatlan anyagot. Betegen érkezett a versenyre, a háromnapos repülőút után egyenesen a kórházba vitték Ferihegyről. Végül nem operálták, de az első válogatóról lemaradt, külön engedéllyel játszott a második fordulóban kétszer.

Elképesztő hatást gyakorolt a zsűrire és később a közönségre is. Nem ismert nehézséget, technikai akadályt, lehetetlen tempót, határozott volt, virtuóz és — minden emlékező szerint — csodálatos öröm áradt zenéléséből.

Egyszerűen: szeretett zongorázni — mifelénk az ilyen zongorista mindig is ritka volt.

Mikor a VI. rapszódia csárdásának végére ért, a teremben egyedül ő kapott levegőt.

Mégis csak harmadik lett a versenyen, az akkor még szovjet és akkor még Lazarij Bermannal megosztva, aki szintén rapszódiával, a kilencedikkel őrjítette a publikumot.

Itt van most, a tévézés után tíz évvel, Ungár Imre korabeli cikke: „Igazságtalanság történt? Nem hiszem. Liu Shi-kun még nem értheti meg a Dante-szonáta vagy a h-moll szonáta tartalmát. Baj volna, ha értené. Tizenhat éves múlt. Olyan ez, mintha ebben a korban azt kívánnánk valakitől, hogy, mondjuk, Goethe Faustjának minden mélységét, magasságát felfogja és interpretálja…”

Az útifilm kommentátora elmondta, hogy a kínai tíz évet töltött Mao táboraiban, és a vörösgárdisták gondosan összetörték valamennyi ujját.

Hazugság! — hördült — Hazugság!

Haragosan ment a pulthoz, gyors mozdulattal töltött deci bort, ledobta.

Nem szeretett ilyesmit hallani. Azt hiszem, élete végéig reménykedett abban, hogy egyszer csak kiderül, mégsem úgy volt, de legalább, mégsem annyi, de legalább sokkal kevesebb…

— Nem igaz, de ha igaz lenne, akkor nem tudna zongorázni, különben is: ez nem ő!

Liu Shin-kun ma megint játszik, tanít, járja a világot, mondta a kommentátor.

És akkor a kínai a tévében zongorázni kezdett. Lisztet játszott, a Manók táncát.

Virtuóz etűd is lehetne ez, de hát nem az. Ez is csak olyan tánc.

Nem egyszerűen jól, nagyon jól zongorázott a kínai, de úgy, mint aki nem csupán olvasta Dantét, de maga is megjárta az inkriminált színtereket. Lehet, hogy nem törték össze az ujját, mind a tízet, de hogy történt vele már valami, az bizonyos volt.

Ő állt a hall közepén. Lábán lefegett a barna szandál, ami most már itt van a lábamon. Ócska, fehér csíkos tréningruhája, amit most már én hordok, ha mosásban van a zöld. lecsúszott a pocakjáról. Fehér haja égnek állt, szemüvege haragosan villogott.

Amikor a képen csak a kínai keze látszott, akkor mordult:

— Az istenit! Ez ő. Ez tényleg ő. A rohadt életbe, ez tényleg ő!

Lekaptam a szemem róla, de már ment is gyorsan a konyhába, felforrt a víz, kellett tenni a tésztát bele.

Bächer Iván