parameter.sk, 2023. július 15.

SZÉKY JÁNOS

A magyar miniszterelnök, ez a sunyi, szőrét hullató rossz vidéki róka hétről hétre kitesz magáért, ellenzéke pedig, ha egyáltalán veszi a fáradságot, a) levegő után kapkod, b) védekezik, c) szellemi fölényét bizonygatja saját magának a legújabb, szigorúan lényegtelen közizgalmi téma kapcsán, amire három hét múlva már nem emlékszik senki.

Hogy mi lenne lényeges téma? Mindenekelőtt a kormány gazdaság- és külpolitikája.

A gazdaságpolitika azért, mert ahol az emberek úgynevezett pénzért vállalkoznak és dolgoznak (a primitív faluközösségek szintje fölött ez elég általános), ott az állampolgárok életének minőségét leginkább az határozza meg, hogy mire telik nekik, és mire nem.

A külpolitika pedig azért, mert ez határozza meg, hogy az állampolgároknak, személyes teljesítményüktől és érdemeiktől függetlenül, pusztán a nemzeti hovatartozásukból milyen hasznuk és káruk fakad.

Mármost a magyar kormány gazdaság- és külpolitikája nem egyszerűen rossz, hanem pocsék, és legalább egy (de lehet, hogy több) emberöltőre kihatóan kártékony.

A recesszió csak egy elvont újsághír önmagában, de a rossz gazdaságpolitikának van egy olyan bizonyítéka, amit mindenki a saját bőrén érezhet: hogy Magyarországon egy év alatt 15 százalékkal csökkent a reálbér, a legjobban az OECD-tagországok között. Az ilyenbe bele szoktak bukni a kormányok.

Ami pedig a nemzetre káros külpolitikát illeti, egyre több magyar állampolgár tapasztalja, hogy magyarnak lenni a nemzetközi színtéren, egyre több ágazatban: automatikusan hátrány.

Mondom, az ilyenbe belebuknak a kormányok. Demokráciában, ahol van váltócsapat, egészen könnyen megy a buktatás, vértelenül és viszonylag kevés zökkenővel.

Magyarországon viszont nincs demokrácia, és ennek egyik tünete, hogy sem olyan váltócsapat nincs, amelyik holnap vagy egy hónapon belül fennakadás nélkül és egyetemes mércék szerint jobban folytathatná a kormányzást; sem, egyáltalán, olyan csapat, amelyik tudna valami politikailag hatékonyat kezdeni a leváltás ezüsttányéron, tejszínhabosan felkínált indokával, a pocsék kormányzással.

Ami azt jelenti, hogy nem egyszerűen a kormányzás rossz, hanem a rendszerrel van alapvető baj, de ezt a témát az ellenzék (nagyon-nagyon kevés, befolyás nélküli kivétellel) még a kormány elemi alkalmatlanságánál is gondosabban kerüli. Hálásabb kommunikációs projekt egy darab pad oda-vissza festegetése.

Nem segítséget szeretnék adni (minek? víz lenne a lukas vödörbe), csak magam és a barátaim meg jóakaróim szórakoztatására megemlítem, hogy van egy pont, ahol a pocsék gazdaság- és külpolitika találkozik. A „háborús infláció” mítoszáról (kevésbé elegánsan: hazugságáról) van szó.

Sokáig biztos voltam benne, hogy a magyar kormány – pontosabban az Orbán vezette uralmi elit – Ukrajnával és háborúval kapcsolatos politikájának két fő mozgatóereje van. Az egyik valamilyen kényszer, hogy Putyin érdekeit képviseljék. Hogy ez pontosan hogyan működik, azt talán nem nekem és főleg nem ebben a cikkben kell kideríteni.

A másik a magyar politikai közösség legerősebb, mindent felülbíráló ideológiai szenvedélye, a Trianon-fókuszú sérelmi nacionalizmus. Az uralmi elit szempontjából az a hasznos, ha mindig van legalább egy szomszéd nép, amit kellő számú választópolgár lelkifurdalás nélkül gyűlölhet és lenézhet. Mivel más hagyományos célpontok erre most – a kormányzati propagandaipar szemszögéből – különféle okokból nem alkalmasak, maradnak az ukránok. A többi politikai felhasználás – „Márki-Zay Ukrajnába akarja küldeni a magyar katonákat”, „a baloldal háborúpárti” – ebből vezethető le. Gondoltam.

De az utóbbi időben egyre világosabb, hogy az Ukrajna elleni orosz háború egy harmadik okból is hasznos a kormánynak. Rákenheti a gazdaságpolitikája kudarcát.

Az ezerféle fórumon,de kevés változatban nyomott narratíva rém egyszerű: van ez az „iszonyú háború”, amit két egyformán beszámíthatatlan szláv nép vív egymással, amiért mindketten egyformán felelősek, s amit nem rövidítenek le az EU „elmebeteg szankciói”, csak Európában s így Magyarországon a gazdaság normális működését teszik lehetetlenné.

Mivel a lenézendő és csak kudarcállam létrehozására képes Ukrajna – így a kormányzati elbeszélés – egy pillanatig sem volna képes ellenállni amerikai fegyverek nélkül, a megoldás Amerika kezében van. Fegyverszállítás helyett védtelenül kellene hagynia Ukrajnát, és Washingtonnal magának kellene leülnie fegyverszüneti tárgyalásokra a közismerten korrekt és szavatartó Kremllel, bízván abban,, hogy az oroszok az ukrán kapitulációt nem használják fel emberiesség elleni bűntettek elkövetésére, mert ők nem olyanok (mondogatnak valamit a libsik, de mi nem hisszük el minden szíre-szóra).

Az amerikaiak azonban nem hallgatnak a józan ész szavára, és nem akarnak az Orbán által egyedül javasolt módon véget vetni a háborúnak (valamint Ukrajnának). Így ők a felelősek a magyar inflációért.(Hogy a magyar pénzromlás magasan Európa-rekorder, arról egy szót se. Mindennemű agytevékenység akadály lenne a teljhatalom tartósításának útjában.)

E magyarázó kitérő után nézzünk egy apró részletet a miniszterelnök két héttel ezelőtti rádió- „interjújából”, egy gazdasági-külpolitikai gondolatfutamot a fenti narratíva jegyében, s vessük össze a tényekkel:

„Én meg azt mondom, hogy eltelt másfél év, ezt csináltuk, amit csináltunk, az eredmény zéró, sőt negatív. Tehát Oroszországot nem győztük le, az orosz politikai vezetés a helyén van, az orosz gazdaság köszöni szépen, jól van. Ehhez képest mi szenvedünk a magas inflációtól, nincs már pénzünk arra, hogy az ukránokat támogassuk.”

Mindez június 30-án hangzott el. Nem sokkal korábban ingott meg az orosz politikai vezetés sérthetetlenségének legendája, azóta pedig megjelent egy-két adat az orosz gazdaság állapotáról, amit nem nekem kéne érvelésben fölhasználni, hanem hivatásos ellenzéki politikusoknak, ha érdekelné őket.

Az orosz gazdaság nem köszöni, nincs jól. Július 11-én az Amszterdamban szerkesztett The Moscow Times megírta, hogy az orosz maffiaállam fenntartásának fő üzemanyaga, a szénhidrogén-bevétel az első félévben 47 százalékkal csökkent (úgy, teszem hozzá, hogy minden óbégatással ellentétben a földgázexport nem is esik szankció alá, csak egyszerűen elvesztették a nyugat-európai piacot; ami a jelek szerint kevésbé viselte meg Európát, mint az Oroszországi Föderációt). A szövetségi állam adóbevételei 12 százalékkal csökkentek. Az ilyesmi nagyon meg szokta viselni az államháztartást.

Ami az inflációt és az ukránokat illeti: a Központi Statisztikai Hivatal szerint júniusban 20,1 százalék volt az infláció Magyarországon. Eközben Ukrajnában az inflációs ráta 12,8 százalék volt – jelentette a TradingEconomics oldal. Én megértem, hogy a békeszerető Magyarországot sújtó gyötrelmes infláció mellett, amikor az állam még monstre bevásárlásokkal is kénytelen segíteni a kegyeltjeit és erősíteni a belső kör gazdasági hatalmát, nem jut pénz Ukrajna megsegítésére, fogunkhoz kell vernünk az utolsó százmilliárdot is.

Viszont úgy látszik, a szomszéd ország, ahol az 1945 óta legszörnyűbb háború dúl, valami varázslatos gazdaságpolitikai képesség birtokában van, ezért talán inkább nekünk kéne tőlük segítséget kérnünk. Például az infláció letörésének („fülön vagy üstökön ragadásának, lebirkózásának, letaposásának” – O. V.) receptjét.

Persze lehet, hogy elég volna a köz érdekében kormányozni. De hagyjuk a fantasy műfaját.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.