Levágva

Kóczián Pál hírlapíró a vágóhídra ment ki.

Van így. Aki hírlapíró, az egyszer mind kimegy.

Bejelentkezett előre, várták is tehát, kapott teát, japán, ehető műanyagba burkolt, finom virslipárat, aztán fehér csizmát, fehér pantallót, fehér köpenyt, fehér, ujjatlan, jó meleg bekecset, átöl­tözött, elindult.

Megkerülte a hatalmas épülettöm­böt, út közben gusztálta a „menedzs­ment” irodák előtt parkoló autócsodá­kat, privatizálták az üzemet, 81 száza­lékban osztrák kéz vág itt, tulajdon­képpen ezért is jött Kóczián, megnézni, mi újság.

Azt megtudta hamar, hogy az új tu­lajdonosok nem sokat bántották a meg­lehetősen korszerű üzemet. Három­négy dolgot csináltak mindenekelőtt.

Egy mosodát, hogy mosáson ne más keressen, egy kazánházat, hogy a hidegen-melegen ne más keressen, és vettek jó néhány kamiont és hűtőkocsit, hogy a szállításon ne más keressen. Az egyik kamiont azonnal el is lopták valahol Szlovéniában persze.

Mindehhez járult, hogy meglehetős drákói szigorral véget vetettek amaz évtizedes szokásjognak, miszerint a dolgozók reklámszatyrokban haza­hordják az áru egy részét, mondván, hogy azt ők csinálták.

Egyébként az új gazdák hagyták a régi szakembereket, csinálják a dolgu­kat, a húst.

Kóczián gondolta, szépen sorba jár.

Hátul épp egy teherautó farolt a rámpához, elgondolkozva nézte a hír­lapíró, ahogy a kocsi odaáll a lejtős, rá­csos folyosó szájához, a sofőr kiszáll, unottan lenyitja a plató hátulját és gumileffentyűs, légycsapószerű bottal pillanatok alatt ki-bezavarja a látha­tóan nem túl lelkes állatokat, akik el is tűntek hamar egy nyíló vasajtó mögött.

Így kezdődik a vég.

Kóczián egy oldalsó ajtón ment be.

Disznószagot érzett, töményet, de ez nem zavarta őt — a disznót őszintén sze­rette, mindet, akit pediglen az ember szeret, annak szagától sem finnyáskodik.

Téblábolt odabenn a félhomályban, és — más lehetőség nem lévén — megin­dult a disznók utolsó útján. Gondolta, elébevág a friss szállítmánynak.

Elbizonytalanodott, visszafordult, nem igazodott el, balra tért, majd jobb­ra, aztán — vélte — csak megtalálta a he­lyes utat, indult egy tágasabb terem fe­lé.

Ekkor rohanó disznók csapata érte be.

Nem volt mód kitérni. A riporter te­hetetlenül sodródott a visító, ideges, rémült jószágsereggel a folyosón.

Egy hatalmas terembe értek.

Itt ízes káromkodás kíséretében a már megismert gumileffentyűvel na­gyot sóztak a hírlapíró nyaka közé mindenekelőtt.

De a futás véget ért.

Lehetett nézni körül.

Kiismerhetetlen karám- és folyosó­rendszerre szabdalt volt a tér, néme­lyik karám üres volt, másikban állatok szorultak össze, volt csoport, amelyre víz zubogott, másik csak nyugodtan pi­hent.

Kóczián lihegett társaival, nem tilta­kozott, nem szólt semmit, meg sem le­pődött és nem is gondolt semmi rossz­ra, az a meggyőződése alakult ugyanis ki hányatott élete során, hogy rosszra gondolni fölösleges — a dolgok többsége úgy is rossz eleve.

Továbbá volt neki egy hírlapírói filo­zófiája is, miszerint nem kell soha sem­mit se mondani, nem kell kérdezni, jegyzetelni, fontoskodni, csak meg kell nézni a dolgokat úgy, ahogy vannak, és aztán meg kell azokat írni, sajnos.

Kóczián tehát hallgatott.

Kellemes fények gyúltak ki feje fö­lött és langyos zuhanyvíz kezdett per­metezni föntről. Jólesett ez Kócziánnak nagyon, de a malacoknak is. Tiszta lett mindenki és nyugodt.

Gondolták, hogy most már semmi baj nem lehet.

Ez fontos, mert adódott a régi idők­ben, hogy egy-egy jószág szívrohamot kapott, ami itt egyáltalán nem termé­szetes halál.

Tíz perc elteltével a zuhanyzás véget ért, a leffentyűs fehér emberek megér­keztek, és terelték a csapatot tovább.

Az út fölfelé indult neki, kicsit meg­torpant Kóczián is, mire egy erre sza­kosodott úr pálcát nyomott a hátsó fe­léhez. A riporter megugrott és betusz­kolta magát két lefegő bőrajtószány közé, valami furcsa, sötét, szűk keszonba, ahol egy pillanat múlva hatszáz voltos áram ütötte meg.

Amikor kizuhant a sötét résből, elvá­gódott a csempemederben. Egy fehér ruhás úr láncot kötött a bokájára, a hírlapíró teste megemelkedett, s már lógott is a többivel egy sorban, és in­dult szép lassú, hosszú útjára a fehér csizmás, fehér köpenyes, sárga füldugós, bal kézen acélkesztyűt, derékon reszelőt viselő, a padlattól méter magas emelvényen, „páston” ténykedő hen­tes dolgozók végtelennek tetsző sorfala közt.

Az első úr egy csőszerű késsel pilla­nat alatt megszúrta Kóczián nyakát is.

Miközben a test szép lassan libbent tova, a meleg vér tiszta csempe vályú­ban folydogált le. Egy külön kis terem­ben, laboratoárban termett hamarost, hogy csillogó masinák kicentrifugálják belőle a proteint, vagy mit. A vissza­maradt sűrű, sötét anyag bármibe, hur­kába, sajtba, kolbászba, parizerbe, má­jasba, zalaiba lesz jó adalék.

Kanyart vett a malaclanovka.

U alakban fordult vissza, leszállt ki­csit, s a hírlapíró teste habosan fortyo­gó, fehér vízzel teli alagútban tűnt el. Kibukva újabb kád következett, aztán még egy — olyan tiszta lett Kóczián, mint még tán soha.

Ekkor újra fölemelkedett a pálya, egy mester a két hátsó láb inába egy acélvállfa két végén csüngő kampót akasztott, egy másik levette a láncot.

Lehetett libegni tovább.

A pörzsölés számítógép vezérlésével történt, pillanatok alatt, belengett az ember, vúúúúmmm! tucatnyi torokból fölcsapott a láng, és már kész is volt a tökéletes epilláció.

Aztán már ment minden, mint a ka­rikacsapás.

Egy mester gyors mozdulattal a ha­sat hasította föl, másik vijjogó körfű­résszel a szegycsontba vágott, a harma­dik kikapta a beleket, a gyomrot, negyedik a máj-tüdő-szív egységcsoma­got akasztotta egy külön drótkötélpá­lyára föl.

Ezeket a fregolin lengő darabokat késtelen fiatalok szemrevételezték. Ők nem a húsipar, hanem az állategészség­ügyi szolgálat dolgozói voltak. Gyanús színt, szagot észre vesznek azonnal, és külön parkolóvágányra irányítják ilyenkor a lógatott állatot legott.

Kóczián sorába is belekeveredett hat darab orbáncos sertés sorstárs.

Ők egy félreeső helyiségben, a bonc­teremben adtak munkát a mindenütt ott lévő, szigorú, de igazságos állator­vosi kar tagjainak.

De a riporter részeivel nem volt sem­mi baj,

„Jó szíve van” csacsogott egy kedves női hang, és maga a máj is elégedetten bólintott magában, amikor nem érte semmi kifogás: „Na ugye…”

A test maradéka kerengett egyet egy hűtőteremben, majd szomszédaitól ki­csit elkülönözve, külön, trónszerű pul­pituson álló úr elé került, aki plafonról lógó irdatlan körfűrésszel félbe vágta az egészet.

Elgondolkodott Kóczián mindkét fél agyával: kutya munka lehet ez. Igaz, hogy csak hétfőn és csütörtökön van vágás, de ilyenkor ezerhatszáz sertést kell egy ebéd és két cigarettaszünet közbeiktatásával szétvágni, ezerhatszázszor kell emelni a böhöm szerkeze­tet, ezerhatszázszor pontosan, hiba nélkül, roppant erővel nyomni le, s ezerhatszázszor emelni föl újra.

A szalag meg nem áll, a zaj kibírhatatlan, és nagyon hideg van.

Nem lehet véletlen, hogy idősebb, sőt középkorú munkás alig állt a fehérköpenyes-sorban.

Viszont igen sokan szabdalták a húst a gyengébb nem képviselői közül.

Lehet, hogy én jártam jól, gondolta a két fél Kóczián, miközben egy dolgozó az első csülköket, egy másik a farkat kapta éles késsel le egy perc alatt.

És meglehet az a jóleső tudat, hogy nem vész semmi kárba itt.

A szebb körmök rövid úton műanyag rekeszekbe, s abban hamarost a bol­tokba kerültek, az apróbb, soványabb, gyöngébb végeket viszont megfőzik rettentőn, kicentrifugálják, dermesztik, és délre derék pép képződik ebből, ami adalékként kerül mindenféle disznóságba be.

Ami végképp nem jó semmire, példá­ul a pörcös kivájt fülcsomó vagy a so­kat látott méla, bamba szem, az a kutya-macskakoszt-készítő üzembe kerül.

Ez a legnagyobb bolt manapság. No meg a bél.

Az gyorsan lekerült egy üzemrészbe, ahol mindig az udvarra tárva áll az aj­tó és mindig hideg van, és — egyedül itt az üzemben — mindig büdös. Itt csak nagyjából sózzák, mossák, dörzsölgették át pirosas, hideg asszony- és lány­kezek a tápcsatorna részeit, aztán az megy speciális gyárba tovább.

Ki tudja — talán egy méregdrága squasch-ütő alkatrészeként kerül egy­szer majd egy csinos tinédzser kislány kezébe bele a szegény firkász megviselt bele.

A két fél Kócziánról — miközben mind hidegebb termeken siklott ke­resztül — egyre több darabka került le.

De minden porcika gondosan figyelt.

Hiába no, a szakma az mind ilyen: be­ivódik az az egész testbe, bőrbe, csont­ba, vérbe.

Hatalmas teremben mesterkedett a szalonnások serege. Gondosan szortíroztatott minden zsírdarab.

A legszebb csontos, bőrkés, kicsinyt húsos részek pár perc múlva egy kis ol­dalsó helyiségben találták magukat, ahol rotyogó zsírral teli hatalmas üs­tökben gusztusos, ropogó felületű, de belül omlós, aranybarna porc sült belő­lük.

Itt készült az az apró szemcsés, gyö­nyörű, ízletes tepertő, ami Ausztriába utazik knédlibe.

De a mindenféle érlelődő, pácolódó, másutt füstölődő élénkvörös császár­húsok nem az itt vágott disznók kabát­jából kerültek — mostanság csak Fran­ciaországban tud a disznó ilyen szép húsosra cseperedni föl.

De a legnagyobb meglepetés az egyik hatalmas hűtőterembe érte Kóczián lassan fagyva, fogyva, fityegve fi­gyelő felét: hatalmas érett, kellemes, savanykás tejsavillatú félmarhák kö­zött vezetett el útja.

Marhát pedig nem vágnak itt.

Bizony ezek a büszkén vöröslő hús­társak a messzi Görögországból érkez­tek a Mecsek aljára, hogy aztán hami­sítatlan magyaros parizer, virsli, krinolin, esetleg és később lecsókolbász, disznósajt, végül véres hurka legyen belőlük.

A görög marhák legcsúnyább, leg­inasabb, legfaggyúsabb cafatjaiból ké­szül az európai civilizáció végének leg­biztosabb hírnöke: a hamburger.

De legalább nem magyar húsból csi­nálják.

Magyarhonban ugyanis négy éven át regnált egy kurzus, amely kiirtatta a marhák zömét. Sertés csak azért ma­radt mutatóba mégis, mert megbukott a kurzus.

Szép munka volt, bólintott volna fe­jével Kóczián.

De hát a feje már messzi járt.

Az két alig használt, mégis fáradt félteke hatalmas, rezgő veres-fehér márványosszerű velőkupac mélyén hűsölve várta, hogy pár óra múlva va­lami vendéglő konyháján hű társára leljen — a vesére.

Az elálló, porcogós, rossz, de leg­alább tisztára sikált fülek üstökben főződtek a sajthoz.

A nyelv, amely sohasem ejtett r be­tűt, füstöléshez kicsinynek találtatván, pépesítve valami bácskaiba került.

A csontos részekről ultramodern masinában az utolsó grammig leszepa­rált húscafatok szintén masszaként szolgáltak tovább.

A pofán, ami bőr maradt, azt kilenc­ven fokon dinsztelték, megugratták, abból lett a mindenhez jó protein, ami tömeget adhat májasnak, hurkának, bárminek.

Bizony nem gondolta volna Kóczián, hogy egy hírlapíró ennyi mindenre jó lehet.

Persze egy jó disznónak közelébe sem jöhetett.

Combját, szép, tiszta húsát nem le­hetett egészben automata injekció­szerkezettel pácolni, sonkának füstöl­ni vagy frissen kisütni, mint a papsze­letet.

De örüljön az ember, ha egyáltalán valamire is jó lehet.

Egyébként régi vágya volt Kócziánnak megtudni egyszer: miből lesz a parizer.

Ezen a napon mindenre fény derült.

Kóczián jobbik húsából is készült massza: egy kerekes csillébe került, és beguríttatott egy hatalmas, hideg, fémfalú terembe, ahol már több tucat hasonló dodzsem sorakozott megtöm­ve finom zsírral vagy fehér lábpéppel vagy vöröslő vérkoncentrátummal vagy sötét belsőségturmixszal vagy marhahúspéppel vagy disznóval vagy fűszerekkel vagy szójagranulátummal vagy bármi mással.

A szomszéd teremben két jókora — a messzi Európában készült — különle­gesen hatékony keverőgéphez toltak aztán egy kocsi ezt, egy kocsi azt, a komputerrel fölszerszámozott gép egy pillanat alatt megkutyulja a mester által összeállított anyagot, a keveré­ket elmés, a hatalmas edénybe merőle­gesen besüllyedő forgó műanyag ke­rék ügyeskedi ki egy üres dodzsembe, és már mehet is az anyag, a prád a szomszédos terembe töltőgépekhez.

A parizernek, virslinek, krinolinnak és még sok minden másnak a legfonto­sabb adalékanyaga a víz, pontosab­ban a szintén századvégi szerkezettel előállított, finom, apró szemcsés, jégpehely, ami megadja a súlyt ugye, és amihez jön aztán a húspép, a szalon­nakása, a só, a vér, a fűszerek.

Ha egy parizer szétreped, kihántják burkából, és röpül újabb kutyulékba, lesz belőle bácskai. Ha egy bácskai megreped, azt is kibontják, elsőrangú összetevője lesz az még a sajtnak. Ha a sajt kipukkanna, már jön is a do­dzsem, amiben a mindent elnyelő vé­res hurka fekete masszája csillog.

Örök körforgása van itt az anyag­nak.

Persze vigyázni kell az arányokra, de hát itt mindenre vigyázva van. A vágóhíd — ilyen is van — működik. Van európaiság, van üzlet és menedzs­ment, vannak új gépek is, van piac és anyag és adalék és munka és pénz — ha nem is sok.

Megnyugodva hullott a hírlapíró ré­szeire szét. Testetlen maradt kóbor lelkét vigasztalta a tudat talán, hogy ha már egész nem is maradhatott, de szertehordott darabjaiból, szétcincálódott részeiből azért egy kicsiny, falatnyi, múló örömre valakinek csak-csak adatik.

Bächer Iván