Pá-pá

— Jó reggelt!

— …

— Jó reggelt!

— …

— Lalika!

— …

— Mi van, Lalika?!

— Semmi.

— Mi a baj?

— Semmi.

— Hoztam sonkát.

— Nem kell.

— Sajtot.

— Nem kell.

— Zöldpaprikát.

— Hagyjál!

— Szereted.

— Francba.

— Mi bajod?

— Semmi. Csak mindennek vége… Egész éjjel nem aludtam, megőrültem, majd meghaltam.

— Miért nem vettél be még egy fél Eunochtint?

— Bevettem!

— Mi van!

— Nem tudom, mivel érdemeltem ki…

— Mi van?

— Csak azt mondd meg, hogy tudtad megcsinálni!

— Mi van?

— Hogy bírtad ki!?

— Na ide figyelj, te szarházi! Ide figyelj, Lalika! Ha nem mondod meg, hogy mi van, akkor én most úgy itt…

— Nem volt pá-pá!!!

— Mi nem volt?

— Pá-pá.

— Hogyhogy nem volt?

— Nem volt!

— Mi nem volt?

— Pá-pá! Nem volt pá-pá! Nem volt pá-pá! Nem volt pá-pá! Nem volt pápá!

— Ne üvölts!

— Nem volt! De volt! Nem volt! Pápá! Pá-pá! Pá-páááááá!!

— Hallgass!

— Áááááá!

— Hé! Az ágytálat ne!

— Pá-páááááá!

— Volt! Segítség! Volt! Leesik! Nővér! A drén! Nővér! Hazudsz!

— Áááá! Segítség! Jézusom! Volt! Nem figyeltél! Na gyere, feküdj le, nyugodj meg, na, gyere, kérlek, könyörgöm, Lalika, nyugodj meg, vigyázz, ezt visszateszem, nyugodj meg, Lalika, Lalikám, nyugi, nyugi, nyugi, Lalikám, feküdj, úgy, nyugi, szépen, úgy…

— Elfáradtál! Nem volt pá-pá, mert elfáradtál!

— Ezt nem kellett volna, Lalika…

— Ne haragudj!

— Ezt nem kellett volna.

— Ne haragudj, könyörgöm, mamóka, ne haragudj! Bocsáss meg, mamóka, bocsáss meg!

— Tegnap is úgy volt, ahogy mindig. Betettem az ágytálat, kimentem a hülye kollégákhoz kicsit, lemosdottunk, kicseréltük az ágyneműt, beadtam az adagot a kanülbe, beszélgettünk, fölvágtam a zöldpaprikát, nem pirosat, nem haragoszöldet, nem kaliforniait, nem, igazi, nem túl vaskos, de azért jó, húsos, taksonyi zöldpaprikát, megcsókoltalak jobbról, megcsókoltalak balról, fölálltam, megigazítottam a fejedet, fölvettem a kabátot, vettem a szennyest, a táskát, még egyszer megcsókoltalak, tettem két lépést, ráhelyeztem a jobb kezemet a kilincsre, lenyomtam a kilincset, kinyitottam az ajtót, kiléptem, kezdtem csukni az ajtót, megálltam, visszafordultam, az ajtó nyílásába bedugtam azt a vén, ronda, szerencsétlen fejemet, fölemeltem a jobb karomat, nem nagyon, csak így, körülbelül a szemem magasságáig, kézfejemet előre, derékszögben meglengettem párszor és így szóltam, Lalika, pá-pá.

— Így szóltál?

— Így.

— Tényleg?

— Tényleg.

— Az baj.

— Nem baj, Lalika…

— De baj. Vagyis… ki tudja?

— Mit csináljunk…

— Na. Hát akkor legyen ennyi elég, Mamóka.

— Lali…

— Nem, Mamóka. Nem. Megbeszéltük. Már hibázok. Fáj is. Eddig tartott, Mamóka. Szép széria volt, hat évig, nem panaszkodhatom, colon, pulminális, máj, minden, dissimilált… Éjszaka tapogattam kicsit magamat… Carcinosis penitonei… és azt is tudom, hogy két napja elzáródott a kanül…

— Tudom…

— Látod. És nem szóltál.

— Nem szóltam.

— Nem baj. Úgyis tudtam. Milyen nap van?

— Szombat.

— Akkor holnap.

— Lalika…

— Csend. Megállapodtunk. Holnap délután.

— Morphium, háromszázalékos, vagy…

— Az nem elég, napok óta kapok kétszázalékosat.

— Koktél?

— Természetesen, Mamóka.

— Morphium plusz Seduxen.

— Túltárgyaltuk, Mamóka.

— Hát akkor… itt egy kis zöldpaprika.

— Milyen?

— Húsos.

— Mennyire?

— Amennyire kell.

— Nem nagyon?

— Nem nagyon.

— És nem spanyol?

— Nem.

— Nem is olasz, meg izraeli, meg kaliforniai…

— Mondom, hogy nem. Taksonyi.

— Az jó.

— Na ugye.

— Mi van az osztályon?

— Semmi. Viszonylagos nyugalom. Megint elment két nővér. Endre kapott egy féléves német ösztöndíjat. Van egy új segédorvos, elég ügyes, de rémesen da-da-da-dadog, ki-ki-ki-ki-röhögik a betegek… Más újság nincsen.

— Persze… Milyen idő van?

— Szép.

— Szép?

— Szép.

— Az jó.

— Na megyek, még fölnézek Andiékhoz.

— Csókolom őket.

— Átadom.

— Szervusz.

— Szia.

— …

— Pá-pá!

Bächer Iván