Sehol

Miskolcon láttam meg a világnapot. Apám bort kereskedett, rém jól ment neki. A Szemere utcában, a tizenötben volt négyszobás lakásunk, Fräulein is volt, fiam, és szőlő Abasároson, pince az Avasban, apám tőzsdét is csinált.

Tavaly voltam Miskolcon, megnéztem a házat, ot van benne egy iroda, ahol a fűtéssel tőrödnek, rém kedvesen fogadtak, megnéztem mindent, nem maradt semmi, iroda lett még a konyhából is.

Mikor aztán jött ez a Trianon, amikor megkisebbedett az ország, akkor az apám elvesztette a klienseit, akik voltak főleg Erdélyben, és el kellett adni a házat.

Apám mindenképpen el akart menni.

Jól tette, fiam — aki itt maradt, az összes rokonság, azt mind megölték, fiam. Mind. Egy se maradt.

Apám gondolkodott, hogy hova menjünk, hallotta, hogy Arzsentína jó, hát mondtuk, hogy ne menjünk Arzsentínába, az túl messzi van, menjünk Alzsírba.

Na most volt nekünk egy rokonunk. Kari néni, nagyanyám fivérének a felesége, akinek a lánya férjhez ment Alzsírba, és ő utánuk ment, rém rohadt asszony volt, isten bocsássa meg nekem.

Bátyámmal, Alberttel kimentünk hozzá Alzsírba.

Tizenhét éves voltam akkor.

Anyám odaadta a briliánst, ami megmaradt a füléből, azzal utaztunk el, fiam.

Vonaton mentünk Marseille-ig, emlékszem, hogy 1930. augusztus 20-án szálltunk hajóra, mert az valami István-ünnepség Magyarországon, és csodálkoztam, hogy ott nem ünnepelnek.

Ottan Alzsírban Kari néni bérelt egy négyszobás lakást háromszázötven frankért, és kiadott három szobát, egy szobát háromszáz frankért, de nekünk még butrot sem adott, egy bödönön, vagyis kofferen ebédeltünk a fivéremmel.

Ekkor volt Alzsír száz éve francia, nagy ünnepségek voltak, jól ment minden, fiam.

1931-ben utánunk jöttek a szüleink is.

Apám 1947-ben halt meg Alzsériában, ott is van eltemetve. Mindvégig beszélt egy szót sem franciául. Albert fivéremnek dolgozott, aki volt villanyszerelő, amikor lett neki saját magának vállalata.

Anyám úgy csinált, mint Kari néni: vett egy négyszobás lakást, és kiadott három szobát, magyaroknak persze, főzött is nekik, fiam.

Ő 1975-ben halt meg, már itt, Franciaországban, Tours-ban. Nyolcvanhét éves volt.

Én gondoltam, fiam, hogy leszek varrónő. Csak nem tudtam varrni.

Nos, akkor elmentem varrni. Másnap rájöttek, hogy nem tudok varrni, és kidobtak. Elmentem egy más helyre, ott is dobtak. A harmadik helyről is. De amíg észrevették, hogy nem tudok, mindig ragadt rám valami. Mire a nyolcadik szabóvarróhoz értem, már tudtam kicsit varrni, fiam.

A Galerie Francaise Áruházba kerültem.

Az a legszebb áruház Alzsírban, te azt nem is tudod elképzelni, fiam.

Lassan tanultam meg franciául, de még most, hatvanöt év után is lenevetnek az unokák, ahogy én beszélek, mint ti szoktatok nevetni, ha magyarul mondok hülyeségeket, én tudok tulajdonképpen egy nyelvet sem, fiam, de hát elég az már nekem.

Kezdtünk jól élni. Csodaszép volt Alzsír, fiam, te azt nem is tudod elképzelni, végig minden, minden, a tenger, pálmafák, narancs, citrom, parkok, rengeteg virág, fiam, rend volt és gazdagodás volt, előkelőség, lettek barátaink, barátnők, minden, fiam, igen, az arabok voltak szegények, de nem annyira, mint mostan, fiam.

Egyszer mentünk a kolléganőkkel kirándulni, pikkelni az erdőbe, és akkor ismertem meg az én Fredómat.

Ő elvált ember volt, egy másik lány miatt jött el, de hát így van ez, fiam.

Másnap várt az áruház előtt.

Rém elegáns ember volt, igazi úr, már a nagyapja is Alzsírban született.

Bankban dolgozott, később ő lett a helyettes igazgatóság.

1938-ban esküdtünk. Rém boldogan éltünk, szüleimmel és később Paulette lányunkkal, fiam. Mindvégig Saint Eugenben laktunk, ez egy külső városa Alzsírnak. Volt öt szoba, konyha, nagy terasz, ami nézegetett a tengerre, és a tenger két percre volt csak.

Volt nagy kertünk is, hat gyönyörű narancsfám, azon annyi narancs volt, hogy azt el sem tudod képzelni, fiam, minden évben csináltam narancslekvárt, kötőtűvel megszurkáltam a narancsokat, beáztattam vízbe nyolc napig, utána egészben megfőztem, kivettem, felszegtem részekre, aztán tettem bele annyi cukrot, mennyi a narancs, az valami isteni volt, fiam, érzem most is a szagát, az ínyét.

De volt fügefánk is, naspolya, citromfa, szőlő, minden volt ott, fiam.

Fredónak volt csónakja a kikötőben, minden szombaton kicsónakolt azon a tengerre, és biztos, hogy hozott, mi kell a bouillabaisse-be, azt csináltam majdnem minden vasárnap.

De gyakran adtuk oda szomszédoknak, barátoknak, egyszer hozott egy kongot, az egy tengeri kígyó, ami olyan hosszú, mint onnan ide és innen oda kétszer. De csak egy darabja jó.

Jókat főztünk, ettünk mindig, karajost, bélsárt, kuszkuszt, mindent, fiam.

Voltak sok barátaink, főleg a te nagyapád és nagyanyád, nagyon jól voltunk, fiam, együtt jártunk a vendéglőbe, úgy volt, hogy Ours Blanc, Fehér Medve, egy fehérorosz vagy örmény volt a tulajdonos, úgy hívták: Mouradian, nagyon nem szerette a bolseviktásokat, fiam, de volt neki egy panziója is Tigzirtbe, ami egy oáz, teli római kövezettel, oda is együtt jártunk nyaralni mindig.

Sokáig jó volt, a háború sem volt olyan rémes, mint itten, fiam.

A te nagyapád biztosra vette, hogy a németek megnyerik a háborút, ezért nagyanyádat és a lányát hazaküldte 1942 tavaszán, hogy majd megy utánuk.

Erre 1942. októberben bejöttek az amerikaiak, hát ilyen volt a te nagyapád, fiam. Szegény Marikának végig kellett csinálnia Pesten mindent, a gestapósokat, az ostromlást, mindent, nagyapád pedig addig egészen jól elvolt.

Alzsírban addig nem volt semmi gond, amikor jöttek az amerikaiak, aztán csak néztük, ahogy jönnek, az a rengeteg hajó, és saucise-szal, hurkával, ilyen zeppelin, rengeteg, mi volt, fiam.

No, akkor bejött a hiány is.

De nem volt olyan rémes, az amerikai katonák kedvesek voltak, adtak csokoládét és svingomot és volt pár bombázás is.

Aztán megint rendbe jött egy pár évig, 1958-ban Fredóm vett kocsit is, Renault-t, rém hercig kis kocsi volt, aztán lett tévénk is, frizsider, minden, fiam, minden.

De már 1954-ben elkezdődött a forradalmiság.

1962-ben már olyan volt a helyzet, hogy egyes utcákon kidobálták az egyes halottakat, úgy kellett átlépdelni, és robbantgatták a kocsikat, a resztoránokat, a mozikat, mindent, fiam, úgy az arabok, mint a franciák.

Rémes, mi volt, fiam.

Mindenki ment el.

Akkor már nem lehetett semmit eladni.

Annyi volt az üres lakás. Beköltöztek az arab családok, kilaktak, tönkretettek mindent, lakást, tévét, a liftet, a szemétlevonót, az ablakokat letörték, a kertet kitaposták, mindent, és aztán mentek, és beköltöztek egy másik lakásba, fiam.

Ez a forradalom.

Amikor elkezdődött a szavazás, hogy Alzséria legyen arab, akkor mi eljöttünk. Nem akartunk véglegesen, gondoltuk, megvárjuk, amig lemegy a szavazás. Azt hittük, hogy ha meglesz a szabadság, az arabok majd megnyugodnak, és haza tudunk menni.

Két bőrönddel jöttünk, otthagytunk mindent, házat, bútort, még a Fredóm hegedűjét is, pedig az rém drága volt, de ő főleg a hajóját sajnálta rémesen.

Soha nem mentünk Alzsírba többé.

Nem tudod, hogy milyen eszenkívüli voltunk mi akkor.

Itt Franciaországban kaptunk kétmillió frank segélyt, elmentünk Tours-ba, majd onnan Aix en Provence-ba, mert az közel volt, fiam, hátha…

Itt, ahogy mondjátok, teleplakásban laktunk, amit akkor építettek az alzsíriak miatt, nem volt villany, nem volt gáz, a franciák sem voltak nagyon kedvesek, amikor kellett menni irodába, sorban álltunk az utcán.

1964-ben visszamentünk Tours-ba. Ott varrtam 1973-ig.

Aztán megálltam dolgozni, Fredó már régen nyugdíjban volt.

1975-ben meghalt anyám, ugyanebben az évben Albert testvérem, és 1976-ban Fredómmal lefeküdtünk aludni szépen, ahogy máskor, és reggel arra ébredek, hogy Fredóm nem ébred föl többé.

Hetvennyolcban aztán azt mondta a lányom: na, elég ebből itten lenni, és felültetett egy repülőgépbe, és elmentem Oroszországba.

Azóta minden évben elutazok. Voltam Kanadában, Bangkokban, USA-ban, Görögországban, a Baleári-szigeteken, még Varsóban is.

Csak Alzsírban nem voltam soha.

Albert fivérem lánya, Jacqulin, aki most tanul magyarul, elment egy napra és megnézte a házat.

Meglátta Alzsírt, ami nagyon rossz állapotban van, fiam. Az a gyönyörű város csupa kosz, csupa rom, a házunkra alig ismert meg, nincsen narancsfa, se citrom, se füge, se szőlő, se naspolya, minden be van cementezve, úgyhogy egy föld nem lett ottan, fiam.

Nem maradt semmi Alzsírból.

És most elkezdték ölni össze magukat megint.

Én idejövök sokszor, megnézek mindent, Balatont, a Dunakanyarót, hát az rémes, mit csináltak avval, fiam, de aztán megyek vissza, és utazok, és jövök megint, és így jól elvagyok sehol, fiam.

Bächer Iván