Népszabadság, 1994. november 9.
BÄCHER IVÁN
Szülessünk egyszerű Glattnernek Pesten. Édesanyánk, ikertestvérünk haljon e szülésbe bele.
Tizenhárom évesen árvuljunk egészen el.
Járjunk egyetemre — részben a numerus clausus okán is — Szegedre. Itt találjunk társakra végre. Találjunk zsidó származású katolikus pap példaképprofesszort.
Tanuljunk meg minden megtanulhatót.
A névváltoztatást kérjük a szigorlat idején.
„Védettség”-re hivatkozva csak a „Radnóczi”-t engedélyezze a hivatal.
Mi használjuk azért is a zsidó nagyapa szülőhelynevét.
A harmincas évek második felétől készüljünk a halálra szépen.
Legyünk tökéletesek.
Éljünk és írjunk hibátlanul.
Ne nagyon írjunk újságot, nagyregényt, heti kritikát.
Ne törődjünk többé semmi mással, csak azzal, hogy a dolgot tökélyre vigyük. A dolog nem az élet. Az nem érdekes. Csak egy fontos dolog van már, csak egy dolog van már: magyar költőnek lenni.
Ahogy ez lesz egyre nehezebb, úgy legyen ez egyre magától értetődőbb.
Amikor városunkat bombázzák, mert leendő gyilkosaink kezén van, azoknak kezén, kik minket már törvények segedelmével taszítottak — volna — ki a magyarság kebeléből, sajnáljuk a dolgot, de — dacolva barátaink felháborodásával — írjunk verset Nem tudhatom címmel.
A magyar zsidó költők antológiájába sajnáljuk, de nem adhatunk verset.
A kicsiny dolgokat szeressük: a hitvest, a diót, a békét, az almafát.
1944 májusában vonuljunk be munkaszolgálatra. Harmadszorra is.
Dolgozzunk a bori Heidenau lágerben, ahol nincsen egyetlenegy francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb sem — kizárólag méla zsidó és lezsidózott magyar.
Szedjünk sok szedret, csipkebogyót, írjunk szép, meg nem rezzenő, fegyelmezett betűkkel a kis füzetbe, hogy majd akkor is olvasható legyen, ha szétáztatja lapjait a sár, a vér, a testünk mindenféle nedve.
Ilyenkor már ne nagyon javítgassunk.
Elmosolyodhatunk egy pillanatra azon, milyen szép íróasztalt csináltattunk magunknak a Pozsonyi útra, aztán írjunk a tenyerünkbe tartott fekete füzetbe tovább.
Vegyünk részt a cionisták kultúrdélutánjain, de szereplést — sajnáljuk — itt sem vállalhatunk. Máshol, más alkalommal a Szondi két apródját szavaljuk főként, mert azt szeretjük a legjobban éppen.
1944 augusztusának végén induljunk meg „hazafelé”. Hazafelé.
Előtte, útközben, minden lehető alkalommal adjuk át verseink másolatát minden barátnak, ismerősnek — hátha megrongálódna, elkallódna a kis füzet.
Szegedi utászokból álljon ki keretünk.
Nézzük, ahogy bajtársainkat kezdik ölni.
Nézzük, ahogy nem engedik a szerbeknek, hogy nekünk enni adjanak.
Nézzük, ahogy Titelnél, a magyar határnál a keretlegények agyonverik azon bajtársainkat, akik a magyar himnuszt kezdik dünnyögni.
Lépjünk társaink holttestén keresztül.
Szenvedjünk el minden szenvedhetőt.
Nézzük, ahogy a végén két emberséges ember legyen a keretben: két német szakács. Több német ne legyen köröttünk.
Gyilkosunk szájába német szavakat adjunk.
Nézzük — segíteni már nincs erőnk ahogy bajtársunk sírunkat megássa.
Legyen rajtunk bricsesznadrág, világosszürke zakó, tépett viharkabát.
Legyünk nyugodtak: megkerülünk.
Bächer Iván