Funérailles

Háromnegyed kilenckor szálltunk ki a Daciából.

Jó kocsi volt, piros, két évig hallgattuk, hogy ennél jobb kocsi nincsen, ez a legjobb kocsi, marhák.

A bejáratnál — péntek reggel volt — pezsgett az élet.

Apró csecsebecseboltok, tágasabb virágüzletek tarkállottak az út mentén, szorgos iparosok fúrtak, véstek, faragtak, barnára sült férfitestek villantak, körfűrész vijjogott panaszosan, nehéz kalapács hangja koppant.

Kocsmák, büfék, lacikonyhák vártak a betérőre, cseresznye- és barackpárlat, forralt bor, csapolt sör, paprikás főtt csülök, fűszeres hurkafüzérek illata vegyült a virágba borult hársfák szagával.

A bejárattól kétszáz méterre hatalmas, századfordulós, faragott díszekkel cicomázott nagyvendéglő várta kisteremmel, naggyal, terasszal, habzó sörrel, babgulyással, virslivel a sétába, menetbe, ácsorgásba fáradót.

Ittunk a bejárathoz legközelebbi büfében sógorommal egy-egy felest. Nem szoktunk azért korán reggel inni, de most ittunk.

Ő is ivott volna, nyilván. Bár, amikor legutóbb itt jártunk, nem ivott, mert ő vezetett.

A két nő már előrébb volt, mi is bementünk utánuk.

Odabenn a kertben is pezsgett, nyüzsgött, hullámzott az élet.

A bejáratnál tekintélyes épületben komolykodó hivatalnokok fogadtak felet. Nekünk már nem volt velük gondunk. El volt intézve minden.

A nyolcvan-, százéves, vaskos törzsű, dús lombú fákkal szegett, gondosan ápolt sétányokon kisebb-nagyobb csoportok vonultak föl s alá.

Mi balra kanyarodtunk, arra volt utunk a múltkor is, amikor még ő vezényelte az akkor ötfős csapatot. Lestük a számokat, de nem tudtunk eligazodni sehogysem.

Az egyik nő — társa a két temetés között — előresietett, jobbfelé.

A másik nő — lánya, húgom más szóval — indult keresgélni balra.

Mi a sógorommal lemaradtunk kicsinyt.

Tíz perc múlva kilenc volt.

Egy épület tűnt föl jobb felől. Szabályos lakóház, bekerítve, szép kerttel, hintaággyal és gondosan kiképzett, fapadocskákkal körbevett szalonnasütő hellyel.

Megtorpantunk egy pillanatra.

Aztán mentünk.

— Nézzük meg az Erit — mondta sógorom váratlanul. — Itt van valahol.

Ez finom ötlet volt.

Ők tanították, vésték belénk, hogy temetőbe nem jár az ember. Nem jártunk hát, nem járunk ma sem. De ha már visszük az egyik szülőt éppen, csak megnézi az ember a másikat is.

Akinek ez rosszul esett volna, az előresietett.

Ha nem sietett volna előre, nem tértünk volna le.

Mert az élő a fontos — ezt is ők tanították.

De előresietés volt, hát gyorsan letértünk.

Hamar megtaláltuk a kis táblát. Mindig a lánynevét használta, egyedül ide került a neve annak, kit most viszünk.

Most tettük be őt is. Egy pillanat se telt el azóta.

Akkor is így jöttünk. Hirtelen, dühösen, vadul. Akkor még öten. Két éve még jött az is, aki most otthon fekszik az ágyban, bepelenkázva, és fütyül már olyan apróságokra, hogy valaki meghal.

Két éve is elkéstünk.

Álltunk a még be nem vakolt tábla előtt tétován, öten. Sehol senki szakember. Kicsit kiemeltem a táblát. Mögötte volt már az urna. Elmentem gesztenyét szedni, amíg jött a mester. Aztán jött és vakolt.

Álltunk most a sógorral a tábla előtt Két évvel később.

Hirtelen azt mondta sógorom:

— Na, siessünk, mert lekéssük Misit.

Ez már volt. Igen, ez a Lyrában volt. A Lyrában szokott lenni.

A szünetben.

Még tart a taps, amikor kisietek a büfébe, veszek egy nagy pohár kólát, igyekszem vele balra a folyosón át a művészszobába. Ül a nagy fotelben, félig fekszik, arca szürke, fáradt, szomorú.

— Mi van?

Megvonja vállát.

— Majd utána kapsz konyakot.

Kicsit elmosolyodik.

Föltápászkodik, megy a zongora felé.

Megcsókolom, hagyom békén. Még hallom pár akkordját a Funérailles-nek. Ez nincs a műsoron. Előző nap is hallottam otthon, hogy próbálgatja, idézgeti, nemigen kellett komolyan gyakorolnia a Funérailles-t, csecsemőkora óta betéve tudta, azon kevés darab közé tartozik, amely kezdetektől mindvégig benne volt, eleve, eredendően, kitörölhetetlenül. Sajnos. Persze. Legalább. Istennek hála.

Kinn a „foájé”-ban persze már hosszú sor kígyózik a büfénél, de hát én nem is kísérletezem ott, gyorsan keresek valakit, barátot, tanítványt, balra térek, megteszem a pár lépcsőfokot — amelyről mindig Pernye jutott és jut eszembe, kicsi korom meghatározó élménye volt, ahogy ő jött fel azon a pár lépcsőn, karjára lógatott mankóval, kapaszkodva, furcsán kígyózva, szívósan és büszkén —, föllebbentem a vaskos szélfogót, átszaladok a Majakovszkij utcán és a Kürt utcai ajtón bemegyek a Lyra söntésébe.

Micsoda hely volt az, istenem.

Az utolsó igazi söntés a tájon.

A sor végét alig lehetett meglelni a sűrű tömegben, jó kis tömeg volt az, jó volt egy pillanatra állni ott, a romos melósok, professzionalista alkoholisták, kis nagykörúti asszonyroncsok között, egy pillanatra oldani azt a szörnyű feszültséget, szorongást és izgalmat, amit ő mindig, minden koncertjén rákényszerített az emberre.

Aztán odasodródtunk a sarokban megbúvó kasszához, megkaptuk a blokkot és mentünk a mindig nedves, iszamós pléhpulthoz, amilyen csak falun van ma már, ott is sorba álltunk kicsit, és mire kézbe kaptuk a korsót, már biztosan megszólalt egyikőnk:

— Siessünk, mert lekéssük Misit.

Siettünk most, nehogy lekéssük.

És miközben loholtunk a sírok között, be kellett látnom, hogy ez most itten egy Funérailles, egy igazi szép kis temetési menet, „pogrebalnüe sesztvüje”, kamaszkoromban egy orosz nyelvű plakát is kinn volt szobám falán, onnan tanultam meg: „Pogrebalnüe sesztvüje”, és hiába igyekeztem, hiába próbáltam a praktikus dolgokra figyelni, hogy mit kell leadnom a héten, hogy jó lesz-e ez a szalonnasütő hely, hogy ott van a palánk mögött a lóversenypálya, meg ilyesmi, ahogy ott szaporáztunk a feneketlen sírerdő végtelen útjain, ő csak ott ült a zongoránál, a zongoránál, ami ő volt, ő volt egészen, a zongora a testéhez tartozott, ott ült odafönn elszántan és hamuszürkén, belevágott fakón a Funérailles első desz hangjába és aztán ütemesen, szörnyű súllyal ment tovább az oktávokig, és az azt követő dörömbölő, kontrával feleselő kétségbeesett mégis-éneklésen át, amit behunyt szemmel, szemöldökét homlokára húzva játszott, egészen az utolsó, tompa, magányos f-ig, ami úgy szólt, mint a fekete posztóval bevont dob, és hiába van közben dalolás, megnyugvás, szépség, az mind-mind át van szőve végtelen szomorúsággal és magánnyal, mert senki nem volt olyan magányos, mint ő, aki nem volt egyedül soha, akit nem hagytunk soha el, aki egész életét tömegek közt égte, aki alig győzte főzni tanítványainak, barátainak, övéinek a bablevest, a csirkét, a krumplipaprikást abban a szörnyű-gyönyörű őrültekházábán, ami az otthona volt.

Elkéstünk. Nem késtünk persze el semmiről.

A sógorom kicsit előbb ért oda, én lemaradtam mögötte.

A két nő már ott állt lihegve, egyik balról, másik jobbról futott be. Mellettük a szürke ruhás temetői szaki, kezében a spaknival.

Az öreg végignézett a társaságon. Megértőn kérdezett:

— Szocotthonos volt a bácsi?

Bächer Iván