New York

Százéves lenne — ha lenne.

De csak nyoma van. Maradványa, emléke, romja.

A New York Kávéháznak volt Harsányi-, volt Tarján-, volt zsidóbútorraktár-, volt eszpresszó-, volt Diadal sportszer nagyker-, volt Hungária-korszaka egy évszázad leforgása alatt.

A patinás intézmény most éli második romkorát.

Valóságos romban székel — nagyon helyesen. Európa legnagyobb, a világ legszebb és Budapest utolsó kávéházának romban van a helye ma. Egy romjaiban heverő kultúra, egy szétzüllött város hajdani fényének maradéka hol is lehetne máshol, mint üresen kongó szobák, szétvert falak, málló stukkók, omló kariatidák alatt.

A New York-palota évek óta gazdátlan enyészik.

A folyamat töretlen ötven éve már.

A múlt kurzus csak komplettírozott.

A ház — mint oly sok minden, ami az elmúlt négy évben a májusban elzavart kormányzat kezére került — most dől romba végképp.

Ez is rendjén van nagyon — a nemzeti kultúra egyik fellegpalotájának a magát nemzetinek rágalmazó kurzus egyik osztálytárs-herosztratosza adta meg a végső előtti kegyelemdöfést.

Mert az új kormány alatt lesz — fogadjunk! — elegáns bank belőle.

De a kávéház-étterem még vendégeket fogad.

Még van kávé, kapucíner, van kitűnő konyha.

Még próbálkozások is vannak. Már csak papír őrizte emlékek idézgetése.

Még folyóirat is szerkesztődik a karzaton.

De az írók még-már csak vendégek itt. Otthon a New Yorkban sem lehetnek. Nincsen már kávéház Budapesten.

De még lehet, persze.

Pár apróság kell hozzá csupán.

Ha majd újra több száz újsággal szolgál a több nyelven beszélő pincér, ha majd író, firkász, színész, mozis újra korlátlan kap hitelt, ha majd nem zavarják az embert tízkor, éjfélkor kutyaként haza, ha majd nem csupán kéziratpapírral szolgál a cég, hanem konnektorral a masinához, nyomtatóval, faxszal és zsebtelefonnal is, és persze: majd ha a szerkesztőségek nem a Bécsi úton és messzi laktanyákban székelnek majd, ha majd újra Ady, Molnár vagy Zsolt Béla írják a vezércikkeket, ha majd az újságírók újságot írnak újra és kártyáznak aztán, nem seftelnek, piármenedzselnek és rohannak a gyerekért, ha majd a Körúton nem járnak autók, ha majd a tiszta járdán büszke polgárok serege hullámzik, és nem pitbullal korzózó maffiózók dagasztják ott a kutyaszart, ha majd megtiltják a gyerekagylúgozó tévéreklámokat, ha a tévé is megszűnik majd, és — mellesleg — ha majd föltámad hatszázezer zsidó — akkor lesznek kávéházak újra Budapesten.

Türelem kérdése az egész.

Bächer Iván