Hubertus

Szerednyei Kelemen főiskolai docens bevágta az ajtót.

Bevágta, de úgy, mint még soha. Rettentően bevágta. Döngött az egész lépcsőház bele.

Gyorsan indult lefelé, futott szinte, mint aki fél, hogy vissza talál fordulni mégis.

Aztán amikor leért, kilépett a kapun és beleszippantott az esti pesti utca piszkos, de mégis jóleső legébe, furcsa, csöndes büszkeség töltötte el, tisztának érezte magát és nagyon erősnek.

És szabadnak mindenekelőtt.

Rettentő szabadnak.

Elindult.

Nem is habozott, tudta hova megy. Az Eötvös utcába, persze.

A Visegrádi utcában lakott akkoriban, a Csanády sarkánál, már öt éve ott lakott a harmadikon feleségével, két kamaszodó gyerekével egy nem elég nagy, de elég szép, elég jó háromszobás lakásban.

Mielőtt kiért volna a Körútra, egy sörözőbe, inkább valami éjszakai pizzériába ment le, és kért egy fél Hubertust.

Rég esett Hubertus ennyire jól neki.

Tulajdonképpen ezt az italt nem nagyon szerette. És mégis — nagyon. Már régóta nemigen ivott rövidet, csak egy-két sört volt szokása pattintani, hazatérve, otthon, persze azért előadódott valami alkalom, társaság, öröm vagy bánat, minek kapcsán stampedli került kezébe, de akkor mégiscsak whiskyt, konyakot, jóféle vodkát ivott, ha ihatott.

Hubertust gimnazista és főiskolás korában ivott apjával mindig vasárnap délelőttönként MTK-meccs előtt az Előre-pálya hatalmas lelátójának oldalában lévő csehóban, hosszas sorban állás után, Népsporttal a zakózsebben, tökmagot ropogtatva az egészhez.

Maradt is aztán a Hubertusnál sokáig a leendő docens.

Aztán munkába állt, megnősült, és szinte észre sem vette, hogy ahogy a meccsek, ahogy az apja, ahogy az ifjúság, úgy fogyott el szép lassan az életéből a Hubertus is.

Néha ivott azért, például amikor a szülészetről hazatért, vagy amikor a temetőből, egyszóval ha valamit nagyon kellett innia, akkor Hubertust ivott.

Most is azt dobott be tehát, megforgatta szájában a selymes, édeskés folyadékot, leszigetelte csöpp szódával, azt gondolta magában: Na!, és ment határozottan végig a Körúton az Eötvös utca felé.

Mikor a kapu elé ért, hosszasan bogarazta a táblát, majd becsöngetett.

— Ó — mondták a kaputelefonon át neki, és már berregett is a bejárat.

Másfél éve találkozott volt osztálytársával, aki több is volt, mint osztálytárs, és aki itt lakik, és aki mondta, hogy egyedül él, gyermeke nincsen, férje volt, de az sincs már és bármikor ugorjon csak föl Szerednyei, és Szerednyei mondta is, hogy a jövő héten felugrik biztosan.

Épp két éve volt ennek.

Szerednyei most fölliftezett a másodikra.

Hatvan körüli, pongyolás, csontsovány hölgy nyitott ajtót.

— Kelikém! — üvöltötte, és nyakába borult a docensnek. — Mi van veled? Az isten verje meg azt a ronda sváb fejedet! Legalább néha feldughatnád azt a mocskos pofádat, ha már elcseszted a lányom életét! Na mindegy! Gyere be, te gané!

Odabenn a szobában egy nyúzott harmincöt éves asszony mosolygott zavartan.

— A mama is itt lakik most…

— Már nem sokáig, ne félj, már nem sokáig és akkor majd lehet…

— Anya!

A döbbent docens pillanatok alatt megtudta, hogy Éva apja meghalt, anyját négyszer műtötték már, Éva, persze hogy magához vette, most ketten élnek, a mama hetente befekszik kemoterápiára, ki is hullott a haja mind…

Idenézz, Kelikém! — rikkantott az asszony, és széles mozdulattal lekapta tar fejéről a parókát — Szarni rá! Igyunk! Van még egy kis Hubertus, nekem nemigen szabadna innom, de ez a lány minden héten vesz egy üveg Hubertust, nem tudom miért, én mindenesetre megiszom, az anyjuk istenit, na gyere…

Hiába ivott meg Szerednyei maj’ egy decivel, mikor leszabadult az utcára, első útja mégis a piaccal szemben levő kocsmába vezetett.

Aztán megrázta magát és a Jókai tér felé irányozta határozott lépteit.

Itt nem volt kaputelefon, fölment direkte. Odafönn sem kellett csöngetnie, résnyire nyitva volt az ajtó. Rettentő zsivaj szűrődött ki bentről. Megtorpant, legyintett, már fordult volna vissza, aztán mégis belépett.

— Szia, ülj le — mondta az előszobával egybenyitott konyhában mosogató és neki háttal álló asszony, akivel Szerednyei együtt volt ösztöndíjas Moszkvában, és akivel pár hónapja futottak össze.

— Mi ez a sok gyerek? — kérdezte a szerteheverő, szaladó, görgő apróságokat lépdelve át —, azt mondtad, kettő van és kilenckor fekszenek…

— Kettő van, de most itt lakik a húgom kettője is, azok meg éjfél előtt nemigen szoktak ledőlni, meg itt van a szomszéd Lajoska, akinek eltörött a lába, az összes, az anyja elvonón van… Lajoska, gyere csak, szaladj le és hozz egy kis üveg Hubertust az éjjel-nappalból, nem, csak hadd menjen, ügyesen lépcsőzik a mankóval, itt van a házban a bolt, Lajoska szeret elmenni, ne félj, mindjárt leülünk, csak még páran nem ettek, kérsz egy kis grízes tésztát, hé Jenő, engeded el a macskát, a szomszédéknak két macskája is van, itt laknak, csak pisilni járnak haza, azért kell nyitva hagyni az ajtót…

Innen az Engels térre sétált Szerednyei. Kezdett lassulni.

Megnyomta a gombot. Elég sokat kellett várnia.

— Ki az? — kérdezte egy ijedt női hang.

— Szerednyei vagyok — mondta Szerednyei,

— Jézusom! — kiáltott föl a még ijedtebb női hang.

— No… Izé… Nem… Nem akarok zavarni — dadogott a férfi, aki már gyanút fogott.

— Jaj, istenem — suttogott a női hang a falból. — Nem tudnál jönni máskor…

— Dehogynem mondta Szerednyei, de amikor a Gyopárba betért és kezébe kapta a világos és sötétbarna között ingadozó színű sűrű folyadékkal telt féldecis poharat, tudta már, hogy nem.

A Báthory utcába ment. A megfelelő kapunál felcsengetett.

Beengedték, fölliftezett, belépett és elcsodálkozott nagyon.

A nagy, négyszobás lakás, ahol ezelőtt tizenkét évvel két napot lakott, a lerobbant, szegényes, öreg bútorokkal telizsúfolt lakás most tágas, elegáns, gyönyörű volt.

Szép volt a mosolygós asszony is, Szerednyei valamikori tanítványa a főiskolán. Hófehér, fölül szinte teljesen kigombolt köntösben volt, karjában pár hetes kisdedet viselt.

Egy évvel előbb találkoztak utoljára. Akkor nem volt a lány ilyen szép, nyugodt, kisimult

Kérlek, nagyon kérlek, gyere föl — mondta akkor.

— Ő a férjem — mondta most. — Nem zavar, ha közben eszünk?

Szerednyeit ez nem zavarta. Bemutatkozott és ellihegte, hogy kivert kutya éppen.

— Igyál valamit — mondta a mosolygó, szőke férj, és a tanár előtt megnyílott egy hatalmas koloniál bárszekrény tárnája. Szerednyei a maj’ félszáz üveg mögött a sarokba dugva egy apró, féldecis Hubertusra lelt.

— Azt, ha lehet, ne — szabadkozott elbűvölő mosollyal a házigazda. — Az Krisztináé, őrizgeti, már nem tudom mióta. Valami emlék vagy mi… Az ő dolga…

Ballantinest választott a kilencféle whiskyből. Kellemesen eldiskurált a férjjel, ki vállalatot igazgat, nem is akármilyet, de vegyeset, sokat utazik, viszi az asszonyt is magával, ha lehet, mert Krisztina imád utazni, a lakás pár hónapja készült el, de eladják nemsokára, mert épül a házuk Adyligeten.

Eközben az asszony csöndesen, nyugodtan, arcán finom mosollyal szoptatott.

Mire Szerednyei hazaért, éjjel két óra volt.

Felesége a konyhaasztal mellett kisírt szemekkel ült.

Szerednyei átölelte az asszonyt. Furcsa, csöndes büszkeség töltötte el, tisztának érezte magát és nagyon erősnek.

— Na itt vagyok… Nincsen semmi baj… jártam egyet s itt vagyok… Nna… És hoztam is neked valamit — mondta és elővett zsebéből egy kék címkés, kétdecis üveget.

Bächer Iván