Franciatokaji bortúra

Tokaj-Hegyalja nyolc százaléka idegen — főként francia, kicsinyt spanyol és angol — kézbe került.

Ajve. Vagy nem.

Ezt a kérdést eldöntendő invitált vagy negyven belhoni újságírót a múlt hét végén a hét, külhoni érdekeltségű társaság a terepre.

Hogy, hogy nem, magam is a meghívottak közé keveredtem.

Péntek este a Tokaj központjában és a Hétszőlő Rt. tulajdonában lévő Rákóczi-pincében részesült bemelegítő vacsorában a társaság.

Itt, a hatalmas boltívek alatt véletlenül egy elegáns, kalapos, öltönyös, sétapálcás, kezében vagy keze ügyében mindig hatalmas kézitáskát tartó úr mellé kerültem, aki érdeklődésemre, melyik lapnak vedel majd, elmondta, hogy ő nincsen semmiféle lapnál, egyáltalán nincs is sehol, nem is volt soha, nem is újságíró, ő egy egyszerű, egyetlen példányban létező gasztrológus, dr. Klauzáltéry Krizosztom.

Írni sem szokása, nemcsak állása, hanem családja, lakása sincsen, pontos menetrend szerint járja az országot sajtófogadásról sajtófogadásra már évek, évtizedek óta, munkaszüneti napokon pedig az anyjánál húzza meg magát a Liliom utcában.

De mindezt csak hosszas kérdezgetés után tudtam belőle kiszedni, a doktor ugyanis alig volt hajlandó másról eszmét cserélni, mint a borról.

Szorongatta, melengette, forgatta, szagolgatta kezében a furminttal félig teli öblös poharat, amit a libamáj után fölszolgált süllőhöz mellékeltek házigazdáink, és mély, halk, de erős hangján így beszélt:

— Igen, ez az… ez a furmint… Tudja, milyen ez a furmint… Olyan, mint a tél… De nem valami kegyetlen, reménytelen, veszedelmes, hószakadásos tél, hanem barátságos, reményteli, szilaj, vidám, sőt diadalmas az a tél, ami ebben a furmintban benne van… Tudja, kedves uram, milyen ez a furmint? Hasonlatos Csajkovszkij első szimfóniájához. Teli van erővel, fanyar dühvel, férfiassággal, rohanássál, száguldással, végtelen szánrobogással a behavazott orosz sztyeppén… Ez a nekiiramodás bora, uram…

Másnap reggel kilenckor indultunk a sárospataki Bodrog Szállóból.

Első utunk a Disznókő Rt.-be vitt.

Ezen — most mintegy hetvenhektáros — birtok központját, a Sárga Borházat, mindenki ismeri, aki a Tokaj–Újhely úton valaha is végighajtatott.

Itt francia úr, Bernard Desmartis vezérigazgatott el minket is.

(Közbevetem, hogy Tokaj–Hegyalja lankáit pár éve francia szó veri föl. Legalább nyolcvan francia él a tájon, és a honos mesterek egy része is jól bírja a borászok gyönyörű világnyelvét.

Általában: csuda nép ez a borász. Itt él a kopár keleti végeken, egy-két diplomával, és látástól, vakulástól iszik franciául. Közben levéltárakba bújik, parasztnéppel veszekszik, üzletel, utazik, tanfolyamra jár.)

Egy, a friss telepítésű ültetvény közepén ott maradt, csak jövő évig, az új épületek elkészültéig szolgáló hangár megtekintése után — itt erjedő újbort kaptunk — becsődültünk a XVIII. században épült, szépen rendbe hozott présházba — általában: ahova a franciaság betette a lábát, ott rendbehozás tűnik fel és betonút —, és helyet foglaltunk az U alakú asztalnál.

Én — hogy, hogy nem — újra csak a doktor mellé kerültem.

Mindőnk előtt volt négy csillogó pohár.

Ezt egyikünk sem vélte rossz jelnek.

Az elsőbe kedves vendéglátóink — soha, sehol sem mozgott személyzet, mindenütt a főnök, munkatárs, maga a vincellérség töltött a szivornyanépnek — tavalyi disznókői furmintot eresztettek.

Miközben ezt próbálgattuk, tudomásunkra jutott, hogy a csaknem hetvenhektáros területet 1992-ben vásárolta ki a kombinátgóliátból a Jean Michel Cazes tulajdonában lévő francia AXA Millésimes cég, amely számos szőlővel — úgy mondják: chateau-val -bír Bordeaux környékén és Portugáliában.

Aztán a második fogással, az 1988-as ötputtonyos aszúval való barátkozás közben Bernard Desmartis, a Disznókő tulajdonosa elmondta, hogy bizony egy ilyen vásárlás igencsak „dur”, kemény kaland: hogy mást ne mondjon, hat hektárt kétszer vetettek meg velük az élelmes magyarok, tizenkét kifizetett hektár pedig elszállt hirtelen, mert kőbányát nyitottak gyorsan ott, rájuk sóztak 23 ezer hektó régi bort is, aminek egy része úgynevezett máslás, ami inni jó, de eladni még ember nem tudott belőle.

Az ötputtonyos tavalyi aszú mellé megtudhattuk, hogy a franciák — csak ez az egy cég — majd’ egymilliárd forintot hozott Tokajra: nem csupán területet, pincét, kastélyt vett, de újratelepítettek — a többiekhez hasonló, a kombinát által a sik vidékre lökött szőlőket „visszahúzták” a hegyoldalakra —, berendezéseket, traktorokat, borászati felszerelést hoztak, és látványos építkezésekbe kezdtek a birtokon.

A hatputtonyos aszúhoz az emberi tényezőről esett szó: ezek a vallonok ugyanis rákényszerítették a derék hegyaljaiakat a teljesítménybérre. Majdnem sztrájk lett belőle, de végül a tavalyi munkálatok során az addigi napi 110 helyett 400 tőke lett megmetszve, a havi átlagbér viszont 21 ezer forintról 45 ezerre mozdult.

A disznóköveséktől a tokaji Hétszőlőbe vitt utunk.

Ez az előbbi mellett talán a borvidék legjobb, legnevezetesebb területe, amelyet birtokolt egyebek között a Garai-család, a bibliás Károli Gáspár, Bethlen Gábor, a Rákóczi-família és több mint kétszáz éven át a mindenkori császár, és — ha volt — király. Nyilván az ősök előtti főhajtás gyanánt is, a területen, ahol mindig a legjobb borok teremtek — a kombinát 1974-ben majdnem az utolsó tőkéig kiirtotta a szőlőt. Viszont ideálmodtak egy igen attraktív szeméttelepet.

A franciák itt is újratelepítették a szőlőt, felhúzták a táblát a hegyoldalba, vettek további területeket is, pincéket, borozót és persze kastélyt, mert az kell, jövőre rendben lesz az is.

Itt is megtekintettük az üzemrészt, és itt is kóstoltunk kicsinyt tavalyi, friss aszút.

— Higgye el nekem, uram — szólt az én kedves doktorom —, higgye el, hogy ez a jövő aszúja. Ez a XXI. század aszúja. A megmenekült, felszabadult, megvilágosult és megváltott Ember Aszúja. De ha az ember nem menekülhet, ha elpusztul és el is kárhozik, ezt az aszút az Isten akkor is issza majd. Mert ez az aszú maga a csoda. Nem a megszokott, nehéz, negédes, mézesmázos nedv, nein, ez a friss, tavaszi, zsenge zsongás, pikáns, pezsdítő, akár a szeszélyes, de szilaj májusi szél.

Aztán visszabuszozás jött Patakra, ahol egy kis ebéddel lekísértük az ötféle bort.

Nem volt szieszta, kellett menni tovább.

A megyerpajzosokhoz jelesül.

Ez a közös menedzsmenttel működő két cég — a Pajzos Rt. és a Megyer Rt. — Patakon székel.

Nekik is van már sok mindenük, szőlejük, pincéjük, palackozójuk, továbbá zúzóbogyózójuk, cefreszivattyújuk és zsugorkapszulájuk, ezen utóbbi három élesen megmaradt emlékezetemben.

Pincéjük a vár alatt van, szintén Rákóczi használta egykor.

Igen, igen… bólogatott a nemespenésszel lepett bolthajtás alatt tudós barátom, amikor a harmadik stációként felszolgált 88-as, ötputtonyos Pajzos aszúval telt poharát a gyertyaláng elé emelte. — Igen… Ez a nyárvége bora. Még nincsen szüret, de már megvolt az aratás, megvolt a szilvalekvárnak főzése is, szakajtóba került a dió, a mandula… Búg ez a bor, hallja, barátom, búg, mint valami érett, meleg, barna asszony…

Már alkonyodott erősen, mikor Tolcsvára értünk.

Itt a spanyol kézen lévő Oresmus Kft. még az Árpádok korában kivájt kilométeres pincéjébe buktunk alá. A helyzet itt is hasonló: birtok, pince, berendezés, kastély, piac és pénz.

És odalenn persze négy pohár.

A harmadikba került az az aszú.

72-es, hatputtonyos, Oresmus.

Az 1972-es a század legjobb aszús éve volt. Csak az 1811-eshez hasonlítható, de ahhoz már nem tudja hasonlítani senki sem.

— Tudja, kedves uram mi van ebben az aszúban…? Figyelje meg, tapintsa meg, lélegezze be mélyen illatát… Aztán maradjon csöndben, hallgasson, fojtsa vissza lélegzetét is… hallgasson, hallgasson a borra… Hallja? — suttogott — hallja, mit suhog mélyéből ez a bor…? Igen, igen… ez az elmúlás aszúja. Nem a fiatalság édes pohara, nem a lázadás pezsditő bora, nem a munkás férfi erős, fanyar itala, nem is az érett asszonyok édes nektárja, nem: ez az elmúlás bora, barátom.

Ha már Csajkovszkij került szóba délelőtt: ha az a furmint az első szimfónia rohanása volt, akkor a hatodik zárótételének csodálatos búcsúzása ez.

Aki ebből az aszúból kortyol, szétárad abban — akár az aszaltszilva, mandula, a húsos dió íze — a bánat.

Ebben a borban nincsen már szorgos munkálkodás, kapaszkodó akarás, konok keresés, fogak szorítása. Bölcs belenyugvás van ebben a borban csupán: suhogja, búgja, dobogja ez az aszú, hogy meg kell halni, meg kell halni, meg kell halni… De az is benne van, kóstolja csak meg — kortyintott poharába a doktor —, hogy bár helyünket meg nem leltük soha, célunkat el nem értük, boldogságunkra nem találtunk, rendet nem tudtunk rakni se magunkban, sem körül, hogy bár hiába minden, és minden hiába, mégis, mégis… mégiscsak…

Ránéztem dr. Klauzáltéry Krizosztom arcára és láttam a pislákoló gyertyafényben, hogy az a kis rózsaszínű párkány, ami a szeme golyója és a szempillája között van, lassan fényesedni kezd — nedvesen csillant meg romantikus violakék írisze alatt az a kis áradás, amely a fegyelmezett férfinál az utolsó pillanatban tud megállni, pont a kicsordulás előtt.

Negyedóra múlva, Bodrogkeresztúron, a pincekapuban, amikor már a többiek indultak lefele, váratlanul megragadta karomat.

— Ne haragudjon, kedves uram, de megszomjúhoztam egy kicsinyt, reggel kilenc óta semmit sem ittam.

Ez igaz volt. Dr. Klauzáltéry Krizosztom ugyanis minden szájba vett borkortyot az akkurátus öblítés után szigorúan visszaköpött az erre a célra mindig, minden helyszínen rendelkezésre álló cserép- vagy üvegcsuporba.

— Gyere, dobjunk le egy pofa sört — és már be is rántott a szomszédos csapszékbe, ahol egy pillanat alatt tűnt el hófehér gallérja mögött egy korsó habos borsodi.

— Böff — röffent kedélyesen ez jólesett, pupák!

Bächer Iván