Verset írni könnyebb?

Diákok előtt beszélgettünk a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.

Markó Béla költő 1989-től 2005-ig a Látó irodalmi folyóirat főszerkesztője is volt, 1993–2011 között az RMDSZ elnöke, 2004–2007 és 2009–2012 között Románia miniszterelnök-helyettese. 1974-től kezdve több tucat verseskötete, gyerekverskötete, esszékötete jelent meg. Legutóbbi verseskötetei: Bocsáss meg, Ginsberg (2018), Amit az ördög jóváhagy (2019), Egy mondat a szabadságról (2020), A haza milyen? (2021), Már nem közös (2023). Legutóbbi esszékötete: Zsarnokra várva (2022).
 

– Kedves Béla, mondd, hogyan szólítsanak téged a hallgatók, ha majd kérdezni szeretnének? Elnök úrnak, miniszterelnök-helyettes úrnak, netán tanár úrnak?

– Sok politikust láttam, akik azt hitték, hogy miniszternek vagy valami hasonlónak születtek. Persze kell tehetség az ilyesmihez, de végül is ezek a tisztségek mulandók. Neked könnyű dolgod van, ez egyszerű: „tanár úr”. Van-e fontosabb tisztség, mint tanárnak lenni?

– Számomra nincs.

– Két évig én is tanítottam Ma­ros­szentannán, miután 1974-ben elvégeztem az egyetemet, aztán már nem tanárkodtam. Írtam viszont tankönyvet a huszadik századi magyar irodalomról. Ebből tanítottak Romániában 1980 és 1983 között, majd visszavonták. Amikor elvállaltam, sikerült meggyőznöm a tankönyvkiadót, hogy tegyük be Illyés Gyulát, aki azelőtt nem volt benne. Szóltak néhány év múlva, hogy ki kell vennem. Nem vettem ki. A tankönyvet így visszavonták, de 1990 után egy ideig megint használták. Tehát van közöm a tanításhoz, de inkább csak így. Életem jelentős részét abban a rendszerben éltem le, ezért is vagyok érzékeny mindarra, ami a kommunista diktatúrára emlékeztet. Irritálnak a nyelvi klisék, amelyek újra megjelentek. Figyelem, hogy nemrég még „polgár” volt a kincstári szóhasználatban mindenki, most meg „magyaremberek” vagyunk, valahogy így, egyetlen összetett szóval. Apropó, megszólítás, mi még emlékszünk arra, hogy egykor kötelező volt nálunk az „elvtárs”: „tanár úr” helyett a „tanár elvtárs”. Kisgyerekkoromtól megszoktam, így kellett mindenkit szólítani. Annyira általánossá vált, hogy amikor tizenegyedikes koromban elküldtem a verseimet Székely Jánosnak, ő a válaszát így kezdte: „Kedves Markó elvtárs!” Ma is megvan a levél, nagyon büszke voltam rá, mert tehetségesnek tartotta azt a 17 éves kamaszt. Később kollégák lettünk a marosvásárhelyi Igaz Szónál, mely a Látó elődje volt.

– Székely János is – Ottlikhoz hasonlóan – írt egy katonaiskolás regényt, pontosabban regényként olvasható novellafüzért, A nyugati hadtestet, amely a magyarországi kánonból kissé kiesik, de nekünk kötelességünk szólni róla, ha megemlítetted őt.

– Székely János kadétiskolás volt Marosvásárhelyen a II. világháború idején: ahogy közeledett a front, nyugatra menekítették őket. A nyugati hadtest erről, illetve a katonaiskolás élményekről szól. Ezek a témák megmutatják az emberi természet fényeit és árnyékait. A közös katonaiskolás helyzetek élesek, sok mindent kihoznak az emberből: rosszat és jót, szeretetet és gyűlöletet, kegyetlenséget és könyörületet. Ennek a könyvnek tényleg ott a helye Ottlik, Musil vagy Mario Vargas Llosa hasonló témájú művei mellett. Jobban számon kellene tartani Székely Jánost, és más fontos erdélyi írókat is. Egy szerkesztőségi szobában voltunk másfél évtizedig, rengeteget beszélgettünk, tanúja voltam annak is, hogyan dolgozik egy prózaíró. A vers rövid, verset írni könnyebb – látszólag, persze. Láttam, ő hogyan nyomozott utána a saját emlékeinek. Az egyik történet szerint volt egy lova, a kadétiskolások lovagolni is tanultak, Pálinkás volt a neve. Nagyon szerette, és talán a ló is őt, de egy idő után mégis mindig ledobta magáról. Nyilvánvalóan valami gond volt az állattal. Székely János egy állatorvos barátunkkal többször konzultált a szerkesztőségben, hogy milyen gerincbántalma lehetett annak a lónak. Órákon át tárgyaltak erről. Fontos volt neki, hogy ne írjon valótlanságot. Egyik mesteremként gondolok rá ma is.

– Ez nagyon szemléletes példa. De álljunk meg egy pillanatra Ottlik miatt, mert a diákoknak épp most mutattam meg Esterházy Péter híres Iskola-másolását. Neked milyen a szövegről általában alkotott képed, szerinted hogyan viszonyul majd a jövőben az ember a szépirodalmi alkotások tárgyi valóságához?

A szövegmásolás tisztelgés, de egyfajta performansz vagy happening is. Új mű jön létre általa. Ahogy képzőművészeti alkotás egy könyv is. Én nem vállalkoznék ilyen másolásra. Most. Már nincs olyan sok időm, hogy egy regényt lemásoljak. Inkább írnék. De ez az egyik nagy író főhajtása a másik nagy író előtt, benne van a tisztelet, sőt, rajongás, és Esterházy Péternek ezt elhiszem. El tudom képzelni, hogy tanulni is sokat lehet egy ilyen vállalkozásból. Mert Ottlik tulajdonképpen egykönyves író, de az Iskola a határon kétségtelenül a XX. századi próza egyik kiemelkedő alkotása. Azok számára, akik irodalmi szöveget hoznak létre, nem mindegy, hogy ezt milyen módszerrel teszik. Én például nehezen barátkoztam meg a számítógéppel. Amikor nélkülözhetetlenné vált az életünkben, nem olyan nagyon régen, reggeltől estig politikával foglalkoztam. Kényelmes volt, hogy a munkatársaim még a leveleimet is beírták helyettem a számítógépbe. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy baj van, nem tudok bánni a számítógéppel, holott régebben nap mint nap írógépet használtam. A legelső írógépemet még egyetemistaként egy barátommal közösen vásároltuk Kolozsváron. Igaz, a szövegeim első változatát akkor sem írógéppel írtam. Verset ma is kézzel írok, aztán beírom gépbe, és ott javítom. Mindig ott van előttem a laptop. De a kézzel írt szöveg képe fontos nekem, és akármennyire furcsa, így jobban meg tudom ítélni, hogy milyen. Szerkesztő voltam tizenvalahány éven át, aminek az az előnye, hogy megtanultam egy sajátos gyorsolvasást. Egy pillanat alatt látom, hol hibás a szöveg. A magyar szöveg számomra egyben látvány is, tehát ha valahol rossz, akkor hiba van a látványban is. Még esszét is kézzel írok, de már csalok: kikeresem például az idézeteket gépen, kihagyom a helyet, majd a végén beillesztem őket. Volt, aki verset is írógéppel írt.

– Például az egyik legnagyobb, József Attila.

– Ehhez hozzátartozik, hogy én nem dolgozom fejben. Szerintem József Attilának fejben megvolt a vers, azt leírta, majd javította. Én nem jutottam el idáig.

– Amikor azt a könyvet adtad nekem, amely a 2017 és 2021 között írt esszéid gyűjteménye, azonnal megdöbbentett a telitalálatos címe: Zsarnokra várva. Mit jelent ez?

– Műfajilag felemás szövegek ezek. Esszék is, publicisztikák is. Vagyis szándékom szerint túlmutatnak a napi aktualitásokon. Ami vagy sikerül, vagy nem. Másrészt bőven vannak a könyvben közéleti írások, de jó néhány szöveg irodalmi témákat boncolgat, végül is ez a hivatásom. Amikor szerkesztettem a kötetet, megkísértett, hogy szétválasszam a politikát és az irodalmat. Próbálkoztam, hogy legalább ciklusokra osszam a szövegeket, de ismét rá kellett jönnöm, hogy ez nemhogy nem lehetséges, egyébként sem lenne hasznos, mert az irodalmat képtelenség kivonni abból, amiben élünk. Amikor írunk, nem tudunk elvonatkoztatni attól, ami körülöttünk van. Letagadhatjuk, de akkor is arról fogunk beszélni, mert az az életünk. Most Petőfi-évforduló van, és nagyon érdekes, hogy mennyi kiváló írás született ennek kapcsán. Pedig az volt az érzése az embernek, hogy kezdjük elfelejteni Petőfit. Mintha szégyelltük volna a közéletiségét, holott ilyen a kultúránk, teljesen természetes, hogy a legnagyobbjaink társadalmi kérdésekről, múltról, jelenről, jövőről is gondolkodtak. Nem arról van szó, hogy mindenkinek kardot kellene rántania toll helyett. Nagy veszteségünk, hogy Petőfi Sándor ezt így gondolta, és Segesvár mellett, innen nem messze, bevégződött a pályája. De egy értelmiséginek beszélnie kell arról, ami körülötte zajlik. Így hát végül időrendben szerkesztettem meg azt a kötetet, attól függetlenül, hogy mi ihlette egyik vagy másik szövegemet. Én aztán igazán nem tudnám letagadni, és nem is akarom, hogy továbbra is erősen foglalkoztat a politika, főképpen az, hogy elrontottuk a történelmünket. S legalább százötven éve rontjuk tovább és tovább. A kiegyezés jó megoldás volt, de nem tudtunk élni Magyarország súlyával az Osztrák–Magyar Monarchiában. Belementünk az I. világháborúba, ami óriási bűn volt. Majdnem mindent elveszítettünk ennek következtében, és ez elsősorban igenis a magyar politikai vezetők döntésein múlott, más irányba fordíthatták volna a történelmünket, de nem ismerték föl a lehetőséget.

– Aztán 25 év múlva megismétlődött a tragédia…

– Elkövették ugyanazt a hibát, vétket, bűnt, mindegy, hogyan nevezzük, mert a lényeg az, ismétlem, hogy elrontottuk a történelmünket. Ráadásul nem is vagyunk hajlandóak ezt elismerni, állandóan másokra mutogatunk. Holott nyilvánvaló volt, hogy Erdélyben több kultúra, sokféle nép él egymás mellett. Bárki utánanézhet az arányoknak, a XIX. században, sajnos, már rég nem mi voltunk a legtöbben Erdélyben. Ezt fel kellett volna ismerni, és a kiegyezés után megkeresni a megoldásokat, amelyek stabilizálják Erdélyt, és minden etnikum számára élhetővé teszik. Nem tettük ezt meg, és elveszítettünk mindent – kétszer is a XX. században! –, de ezért elsősorban mi magunk vagyunk a hibásak. És itt jönnek a költők: például Ady Endre. Sokkal tisztábban látta a veszélyeket és sokkal inkább félt a következményektől, mint korának politikai vezetői. Ő is bizonyítja, hogy igazán nagy költő úgy lesz valaki, ha nemcsak zseniálisan kezeli a nyelvet, hanem rendkívüli élességgel látja maga körül a valóságot is. Ady Endre ilyen volt, forradalmat hajtott végre társadalomszemléletben, életszemléletben, versformában. Az első két könyve nem rossz, de nem is igazán jó. Ezek után, 1906-ban jelent meg az első igazi Ady-kötet, az Új versek. Fölrobbant minden, amikor valóban megszületett Ady Endre, a költő…

– És vele, általa az új magyar irodalom.

– Igen. Mert ő felismerte, hogy máshonnan kell megközelítenie mindent. Nagyon fontos egy költőnél, hogy máshonnan lépjen be ugyan­abba a valóságba.

– Bocsáss meg, Ginsberg – kéri egyik versesköteted címe. Miért fontos neked Ginsberg? Talán azért, mert kétségtelenül ő is egy másik ajtón lépett be ugyanabba valóságba, amelyben mi is éltünk egykor?

– Ginsberg az előttünk járó generációnak az egyik legjellegzetesebb képviselője. Az Üvöltés világszerte ismert poémája. Ők voltak a beatköltők az 1950-es években Gregory Corsóval, Ferlinghettivel. Ginsberg amerikai, és bár semmilyen analógia nem jó az irodalomban, mert az írók akkor igaziak, ha eredetiek, annak a kornak az egyik Ady Endréje. Engem már kamaszként érintett meg a dolog, hozzánk elsősorban a külsőségek jutottak el. Akkor terjedt el Romániában a miniszoknyadivat, például. Ma már elképzelhetetlen, de akkoriban az iskolában tiltották a lányoknak a miniszoknyát. A fiúknál pedig akkor jelent meg a trapéznadrág. Ezek voltak a kommunizmusban a lázadás eszközei: miniszoknya, trapéznadrág, hosszú haj… Ginsberg az 1950-es évek lázadója volt, nem a kommunizmusban, hanem Nyugaton, de ez így vagy úgy érvényes volt mindenütt a világon. Az Üvöltés tagad minden konvenciót. Formát, életmódot, erkölcsöt. Hatott ránk is, nem annyira költészetként, mint inkább az indulatai: hogy le kell bontanunk a korlátokat. Ez a kommunista diktatúrában sokat számított. Így indultunk, így voltunk kamaszok, hogy Ginsberget is olvastuk, titokban persze. 1967-ben jelent meg magyarul, 1968-ban juthatott el hozzánk, ez egyben a párizsi diáklázadások időszaka is. A csehszlovákiai reform és a „baráti hadseregek” bevonulása is akkor történt. Volt minden ’68-ban, úgyhogy minket erősen megérintett az a kor. Az én versem pedig, a Bocsáss meg, Ginsberg arról szól, hogyan számolt le a mi generációnk az illúzióival és adta fel álmainak egy részét, amikor oda jutott, hogy megvalósíthatott valamit. 1989-ben kaptunk egy óriási esélyt. Leginkább mi, a harmincas éveik vége felé járó értelmiségiek. Még erőnk teljében, de már tapasztaltan. Megkaptuk a lehetőséget, hogy demokráciát építsünk. De ami épült, nem éppen az lett, amit valamikor, Ginsberget is olvasva, szerettünk volna. A másik cím is, amelyet idéztél, a Zsarnokra várva arról szól, hogy demokráciára várva indultunk el 1989-ben, amikor a környező országokban és Romániában megbukott a kommunizmus, de ma már látnunk kell, hogy valami félrecsúszott, mert itt-ott már­is a zsarnokot várják, az autoriter vezetést. „Legyen végre valaki, aki megmondja, mit kell tennünk!” Mi megtapasztaltuk bőven, milyen is az, amikor egyvalaki mondja meg, mit kell csinálni. Ezt nem szeretném még egyszer átélni.

– Hidd el, sok olyan dolgot létrehoztatok, ami korábban elképzelhetetlen volt Kelet-Közép-Európában. Romániát pedig ma pozitív példaként említhetjük ebben a vonatkozásban is, mert azt hiszem, sajnos Magyarországon nem kevesen vannak ma már, akik zsarnokra várnak.

– Azért Romániában sem fenékig tejföl a demokrácia. Ráadásul az itteni magyarok is elkezdték várni a zsarnokot.

– Ebben a helyzetben mi lehet a szerepe az irodalomnak, az írónak, a költőnek? A haza milyen? című köteted 2021-ben jelent meg, de tartalma tavaly jutott csak el igazán a tudatunkig. Úgy érzem, ennek a könyvnek különös jelentősége van a pályádon.

– Ha Petőfi sorsát nem ismernénk, akkor az Egy gondolat bánt engemet című verset másképpen olvasnánk. Vagy Radnóti költeményeit. Számomra nagyon fontos felfedezés ez immár sokadszor, és ez a kötet is azt próbálja bizonyítani, hogy vers lehet mindenből, amit átélünk. Nincs külön narratívám arra, amit költőként vagy politikusként csináltam. Csak az eszközök különböznek. Amikor a politikát abbahagytam, néhány évig nem tértem vissza hozzá a versekben. Ma már igen. Arra a kérdésre pedig, hogy mi a szerepe az irodalomnak, válaszul egy régi történet jut eszembe Kányádi Sándorról. Kiválóan tudott bánni a közönséggel, és mindig volt benne közéleti indulat. Egyszer például ő volt a fehéregyházi Petőfi-megemlékezés vezérszónoka. Meg is írtam ezt versben nemrég, Hattyúhús a címe. Azt vártuk volna, hogy Kányádi Sándor kiáll, mint egy néptribun, és tart egy olyan forradalmi beszédet, hogy utána már azt nézzük, hol a fegyver. De az volt az izgalmas, hogy ő nem erről, hanem csak­is a költészetről beszélt, sőt, kizárólag Petőfi Sándor metaforáinak szépségét ecsetelte. Mégis úgy lebilincselte a tömeget, hogy az emberek tátott szájjal hallgatták. Talán ennyi lenne a dolgunk. Ha metafora, ha forradalom, ugyanarról a valóságról van szó.