Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 28. szám, 2023. július 14.
VÁNCSA ISTVÁN
Államunk elegáns villát vásárolt a belga főváros kormányzati és diplomáciai negyedében, nyilván avval a céllal, hogy a nemzetközi osztályharc mezején vérüket hullató magyar hazafiak katonai bázisként használhassák. Nem kell ezen meglepődnünk, hiszen valamennyiünk számára nyilvánvaló, hogy Brüsszel az ellenségünk, csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van, ám ez még mind kevés. Jelen kell lennünk az ellenség szívében is, hogy azt titkos féregként rághassuk, ezért kell minekünk a brüsszeli harcálláspont, és ezért van az is, hogy e célra nem betonbunkert választottunk, hanem a legfényűzőbb brüsszeli paloták egyikét. Ötszáznegyven négyzetméteres épület a Cathédrale des Sts Michel et Gudule közvetlen közelében, tízmillió euróba került, plusz hat vagy akárhány millió a felújítás, a bolondnak is megéri, hát még az adófizetőknek, akik a tenyerüket e hír hallatán minden bizonnyal pirosra tapsolják. Nyilvánvaló persze, hogy az ellenség szívében nemcsak ez az egy harcálláspontunk működik, ott van még Magyarország EU melletti állandó képviselete, de a Mathias Corvinus Collegium és a Polgári Magyarországért Alapítvány is kitelepült Brüsszelbe avval a céllal, hogy az elitista és korrupt Európai Unióról a leplet a saját fészkében rántsa le. Más, épelméjű országok nem iparkodnak Brüsszelben ilyen számosságú támaszpontot működtetni, részint azért nem, mert nagyon drága volna, és mit szólnának hozzá az adófizetők, legfőképpen pedig azért nem, mert fel se bírják fogni, mi szükségük lehetne azokra az objektumokra őnekik.
Csökött képzelőerejű partnerekkel nem könnyű, de hát csupa ilyennel vagyunk körülvéve. Ez a mi keresztünk. Nehéz, nagyon nehéz, de ne sajnáljuk magunkat, inkább örvendjünk, hiszen az egyébként csakugyan baromi drága épület Magyarország jövő év második felében esedékes elnökségét fogja szolgálni, hacsak valaki kompetens brüsszeli személy időközben észbe nem kap, és botját be nem dugja a küllők közé. Ez utóbbi lehetőséggel, lévén irreális, nem foglalkozom, hanem fix egyesre veszem, hogy a birkanyáj vezető testületét ezúttal egy farkasfalka fogja kiállítani. Más kérdés, hogy ez esetben az unió mintegy szembeköpi önmagát, ám ez már legyen az ő baja.
Ami viszont a brüsszeli Zinner utcában, közvetlenül az Orosz Föderáció házacskája mellett álló palotát illeti, az a mostani árakhoz képest olyan olcsón jutott a birtokunkba, hogy azt senki el nem hiszi. Mintha egy csőszkunyhót vettünk volna avval a céllal, hogy a Brüsszelben járó embereink a tábla szalonnáikat, a saját kezűleg készített füstölt kolbászaikat, demizson boraikat és pálinkáikat biztonsággal eltárolhassák, tehát ne kelljen éhezniük, amikor a messze idegenbe küldi őket a haza.
Ez nyilvánvalóan nem luxus, hanem az abszolút minimum.
Hogy mi a luxus manapság, azt nehéz megmondani, mindazonáltal úgy gondolom, hogy például az Abramovics által birtokolt, Pelorus nevű, háromszázmillió dolláros szuperjacht bízvást ebbe a kategóriába sorolható. Függetlenül attól, hogy vételárának kipengetése komolyabb gondot az unió ellen vívott szabadságharcunk egyetlen vitéz katonájának se okozna. Evvel együtt aligha kétséges, hogy egy, a Pelorushoz hasonló teknőt birtokolni csakugyan fényűzésnek tekinthető, mindazonáltal akinek ez kell a boldogsághoz, csinálja, persze lehetőleg olyan pénzből, amely közpénzjellegét mostanra garantáltan elvesztette. Némelyek viszont ebbe a kategóriába sorolják a kulturált életvitel alapvető eszközeit, így például Novák Katalin hatvanhatmilliós Steinway zongoráját is. Hogy mért, azt meg nem foghatom. A zongorázásnál hatékonyabb aktív pihenés el se gondolható, azt pedig nyilván nem kell magyaráznom, hogy az elnöki rezidencián egy olcsó digitális zongora hülyén venné ki magát. Az államfői rezidenciához Steinway illik, semmi kétség, avval pedig elő ne álljon a nyájas olvasó, hogy a düsseldorfi Steinway-szalonban csúcsminőségű hangszert lehet vásárolni feleannyiért, mint amennyibe Novák Katalin zongorája került, ez nem szempont. A hangszernek lelke van, és az a fontos, hogy hangszer és tulajdonosa teljes harmóniában olvadjon össze, a többi lényegtelen. Most egyébként is a Sándor-palota teljes körű gatyába rázása folyik, erről a napi.hu megfelelő oldalán olvashatunk, meglepő tételek vannak benne. A palota informatikai rendszerének csak az átvilágítása nyolc és fél millió forintba került, az informatikai közbeszerzés pedig már 182,5 millióba, ám ez még semmi. Ami igazán érdekes, az elnöki hivatal irodabútorainak lecserélése 66,4 millióért, nincs nehezebb feladat, mint ezt a számot egy többé-kevésbé normális járókelő világképébe beilleszteni.
Csaknem hetvenmillió forint egy olyan hivatal bútoraiért, amely hivatalra valójában semmi szükség nincs. De ha már mégis megvan, berendezésnek elég volna egyetlen szőnyeg is, azon ülne az államfő, egész nap mantrázna, pörgetné az imamalmot, és különféle tibeti hangszereket szólaltatna meg, lenn a téren a közönség áhítattal hallgatná, és átszellemülten mosolyogna, mint Buddha abban a pillanatban, amikor épp megvilágosodott.
Idővel aztán kormányzó urunk is felbukkan a téren, és mindenkit hazazavar.