A baloldal keletre van

A háborúpárti baloldal belesodorna minket a háborúba, olvassa az ország. És valóban. Sőt, már bele is sodort. A baloldali besorolás sok esetben kétes, de az nem kérdéses, hogy a kommunista pártok, az általuk működtetett pártállamok, azok hívei és szövetségesei a baloldalon vannak. Mondhatnánk: az a fix baloldal. Ezt így értette mindig mindenki. A Fidesz pláne.

A kommunista párt vezette Kína, a Szovjetunió megszűnését a legnagyobb tragédiának minősítő, a szovjet hadsereg hőstetteit az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtásával együtt az ország büszkeségeként emlegető, a szovjet nagyhatalmi státusz és egypárti diktatúra helyreállításáért dolgozó Putyin Oroszországa, annak csatlósa, Belarusz, az egypárti diktatúrát és a személyi kultuszt konzerváló egykori szovjet tagállamok és ezek legelszántabb európai szövetségese, Orbán Viktor Magyarországa: ez az internacionalista baloldal!

Annyiszor leírtam, hogy már magam is meguntam: a jobboldali és baloldali jelző használata fölöttébb ártalmas, mert mindkettő átfogja a demokrácia híveit és ellenségeit. Márpedig a fő törésvonal ezek között van.

Azok a jelzők, amelyek a fő törésvonal két oldalán állókat fogja egybe, csak ködösítésre jók. Például arra, hogy kétségbe vonják demokratikus pártok demokratikus voltát, diktatúrapárti pártok diktatúrapártiságát. Milyen politikai értelme lehet olyan jelzőnek, amely egy oldalra állítja Sztálint és Willy Brandtot, illetőleg Hitlert és Adenauert?

És mi fogja össze a történelmi időben a francia forradalom baloldalát, a kiegyezés utáni magyar szélsőbalt és a ma baloldalinak tekintett pártokat?

A legjobb opció tehát az lenne, ha ezt a jelzőpárt elfelejtenénk. Ha viszont ezt nem hagyják, akkor a baloldaliságot itt és most úgy kell definiálni, hogy annak értelme és a világ jelenlegi viszonyai között relevanciája legyen.

Van egyértelmű baloldal és jobboldal is. Ha az ország közepén hömpölygő Duna folyásának irányába állunk, akkor keletre van a baloldal, nyugatra van a jobboldal. Orbán Viktor keletre húz, az ellenzéke pedig nyugatra. Az ellenzéknek nem kell tűrnie, hogy lebaloldalizzák, annál inkább be kell vezetnie, hirdetnie, hogy Orbán a szovjet típusú, kínai típusú baloldal embere. Erre a szilárd tényre kellene kommunikációs stratégiát építeni.

Ez az üzenet eléggé egyszerű, eléggé közérthető és tények tömegével hitelesíthető.

Ehhez persze az kell, hogy lemondjon a baloldaliságról az ellenzéknek az a része, amely még őrzi a baloldali identitását.

Ennek az identitásnak két forrása van, amelyek egybe is folyhatnak.

Egyrészt a pártállami diktatúra szolgálatának utólagos igazolására szolgál az a frázis, hogy „én mindig baloldali voltam”. A pártállami diktatúra szolgálatában úgy lehetett baloldalinak lenni, ahogy ma lehet különböző egypárti diktatúrák szolgálatában. Aki azzal a baloldalisággal egylényegűnek véli mostani baloldaliságát, annak Orbán táborában van a helye. Vannak is ott elegen pártállami továbbszolgálók a nagy hatalmú Pintér Sándorig bezárólag, csak ők már nem igazolni, hanem elfedni igyekeznek diktatúrapárti baloldaliságukat. Ez a forrás a pártállami korszak távolodásával és az MSZP eljelentéktelenedésével leapad.

Másrészt vannak azok, akik a szociális-antiszociális, egalitárius-antiegalitárius, progresszív-konzervatív jelzőpárokra illesztik rá a baloldali-jobboldali ellentétpárt (nem jogtalanul, nem is egészen jogosan, de ebbe itt most nem megyünk bele). Hát, erről kellene lemondani.

A lemondás egyszerűen a világos beszédet jelentené: a szociális, egalitárius, progresszív jelzők világosak, nem fogják egybe a tüzet és a vizet, a baloldali jelzővel ellentétben.

Le kell venni róluk a baloldaliság kalapját, hiszen annyi mocsokkal keverednek a nagy kalap alatt.

Ukrajna a szovjet birodalom restaurációja ellen harcol a nyugatos jövőjéért. A Nyugat pénzével, fegyverével és saját polgárai életével. Ha már muszáj baloldalnak és jobboldalnak lennie, akkor ez a jobboldal honvédő háborúja a baloldal agressziója ellen. A jólét- és szabadságpárti demokraták helye a jobboldalon van. Internacionalista kormányunk pedig a baloldalon.

A szerző újságíró, a HVG állandó szerzője