A Prigozsin-zendülés

A kurtán-furcsán végződő Prigozsin-zendülés történetét alighanem a belarusz elnök adta elő a legszínesebben, amikor az ország katonai és belbiztonsági vezetőinek tartott tájékoztatót. Tőle tudjuk, hogy ő volt, aki türelemre intette az orosz elnököt: „Azt ajánlottam Putyinnak, hogy ne siessen. Tárgyaljunk Prigozsinnal és parancsnokaival. Mire ő azt válaszolta, hogy »Szása, ez reménytelen, fel sem veszi a telefont«.” De, mint utóbb kiderült, Lukasenkának felvette. Utóbbi elmondta, hogy Prigozsinnal tárgyalásuk első harminc percében szitkozódva beszéltek egymással. Majd miután komoly férfiakhoz illően lehiggadtak, Lukasenka azt kérdezte a Wagner-csoport fejétől, hogy „megöltetek bárkit is a civilek közül, vagy olyan katonák közül, akik nem álltak ellen neked?” Amire Prigozsin azt válaszolta: „Ugyan már, Alekszandr Grigorjevics, mi senkit nem bántottunk.” És ebben maradtak.

Lukasenka előadásában így festett a június 24-i tárgyalás Jevgenyij Prigozsinnal, aminek eredményeképpen a zendülők vezére és a zsoldosok szabadon elvonulhattak. Az akkor megszületett megállapodás szerint: aki hajlandó szerződést kötni az orosz Honvédelmi Minisztériummal, az a hadseregben szolgálhat tovább, aki nem, az átmehet Belaruszba. Történt mindez azok után, hogy a wagneristák Moszkva felé haladva lelőttek hat helikoptert és egy katonai irányítóközpontként működő repülőt. Meghalt ugyan tizenöt katona, többségében pilóta, de magukra vessenek, mert ők támadtak a konvojra, nem pedig fordítva. Lukasenka nem véletlenül kérdezte úgy Prigozsint, ahogyan kérdezte: „Megöltetek olyan katonákat, akik nem álltak ellen neked?” „Ilyet mi nem tettünk” – válaszolhatta Prigozsin, és ezzel minden el volt rendezve, megnyílt az út a kompromisszum előtt. A wagneristák nem voltak többé árulók, akik hátba támadták az országot, helyette félrevezetett hazafiakká váltak. Az ügyben eljáró nyomozó hatóság pedig, arra hivatkozva, hogy „a zendülés részesei befejezték a bűncselekmény elkövetésére közvetlenül irányuló cselekedetüket”, lezárták az eljárást. Továbbra sem világos azonban, hogy a wagneristák közül hányan mennek át Belaruszba, vihetik-e magukkal nehézfegyvereiket, és egyáltalán, mit fognak ott csinálni.

A belarusz elnök karikatúraszerű beszámolójából azt is meg lehetett tudni, hogy az orosz hatóságok Moszkva előtt védműveket kezdtek kialakítani, és minden hadra fogható embert összegyűjtöttek, „mint egykor a (honvédő) háború idején”, beleértve a kur­szantokat is, vagyis azokat a diákokat, akik katonai főiskolákon tanulnak. A minszki diktátor szerint lehettek így vagy tízezren. Vagyis a wagneristák zendülése egyáltalán nem tűnt imitációnak, mert ha annak látszott volna, akkor a széles értelemben vett elit egy része nem fogta volna menekülőre és hagyta volna maga mögött sebbel-lobbal Moszkvát. De nemcsak a legtehetősebbek, a magángéppel rendelkezők gondolkodtak így, hanem sokan mások is. A lázadás másnapján, amikor a zsoldossereg már alig kétszáz kilométerre közelítette meg a fővárost, egy Jerevánba szóló repülőjegy ára 200 000 rubelre, mintegy 900 000 forintra ugrott fel, míg a dubai járatra szóló elérte a 350 000 rubelt, ami csaknem másfél millió forintnak felel meg. Kazahsztánba és Grúziába el sem lehetett repülni, mert pillanatok alatt elkelt minden jegy.

Mindez, ahogy az a körülmény is, hogy a wagneristák csaknem ezer kilométeren át érdemi ellenállás nélkül haladhattak Moszkva felé, azt mutatta, hogy sem a polgári hatóságok, sem a hadsereg, sem a belbiztonsági erők, sem a titkosszolgálatok nem álltak a helyzet magaslatán. Az a feltételezés, hogy mindez előre eltervezett módon történt, mert a zendülés voltaképpen afféle „beugrató puccs” volt, aminek az lett volna a funkciója, hogy kiderítse, ki hűséges Putyinhoz, és ki nem, nehezen hihető. A zendülésnek ugyanis olyan nagyok lettek a költségei és olyan súlyosak a politikai következményei, hogy épeszű ember ilyet ezzel a céllal biztosan nem tervez. Ez azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ne lettek volna Prigozsinnak a katonai és a politikai vezetésben támogatói. Elképzelhető, hogy voltak olyanok, akik különféle módon biztatták vagy provokálták a zsoldosvezért, annak reményében, hogy a lázadás nyomán kialakuló káoszban magukhoz ragadhatják a hadsereg és a belbiztonsági erők feletti ellenőrzést. Innen pedig már csak egy lépés a hatalom teljes megszerzése.

Ez a feltételezés azért sem teljesen alaptalan, mert már a zendülés másnapján híre terjedt, hogy az Ukrajnában harcoló orosz erők parancsnokhelyettese, egyben az orosz légierő parancsnoka, Szurovikin tábornok tudott a készülő zendülésről, de nem lépett közbe, nem tett semmit annak megakadályozásáért. Később egyes orosz hírportálok már azt is tudni vélték, hogy a hadseregtábornokot le is tartóztatták, és napok óta folyik a kihallgatása. Ezt azonban egyelőre hivatalosan senki nem erősítette meg.

Ám függetlenül attól, hogy voltak-e Prigozsinnak támogatói az elit körében, vagy sem, a június 23–24-i események súlyos csapást mértek Putyin presztízsére. Az a hosszú időn át fenntartott kép tört darabokra, hogy ő az oroszországi politikai stabilitás záloga. Ennek azonban vége. Putyin immár nem letéteményese a kiszámíthatóságnak és biztonságnak. Ebben az esetben nem igazán az a fontos, hogy a társadalom többsége mit gondol róla – bár nyilván ennek is van jelentősége –, hanem az, hogy a különböző elitbeli csoportok milyennek látják. Egy részük már korábban is elégedetlen lehetett vele, de nem mert lépni. Most viszont ennek esélye – látván az elnök gyengülését – lényegesen megnőtt.

Putyinnal elégedetlennek lenni persze több okból, irányból is lehet. Vannak, akik azért neheztelnek rá, mert belevitte Oroszországot egy értelmetlen és önsorsrontó háborúba. Voltak, akik ezt már a háború kitörésekor felismerték. Ők a tulajdonosi elitnek abból a részéből kerülnek ki, amelyik a háború előtt kiterjedt üzleti kapcsolatokat ápolt a külvilággal. Ők katasztrófaként élik meg a háborút, ezért abban érdekeltek, hogy minél előbb lezáruljon. De Putyinnal olyanok is elégedetlenek lehetnek, akik a háborút nem tartják elég intenzívnek. Ilyenek a katonai vezetésben feltehetően éppúgy vannak, mint a társadalom különböző rétegeiben. Ezek a „turbópatrióták” úgy gondolják, ideje lenne végre komolyan venni a háborút, miközben továbbra sem világos, hogy ezt milyen, eddig be nem vetett fegyverek és egyéb erőforrások révén próbálnák elérni. Az viszont egyelőre nem látszik, hogy Putyin átmeneti vagy tartós meggyengülése mely elitbéli csoportokat erősítheti meg.

Függetlenül mindettől azonban egyértelmű, hogy a zendülés az állam gyengeségének jele. A történtek rámutatnak arra, ami korábban, a zendülés előtt még nem volt nyilvánvaló, legfeljebb feltételezni lehetett: hogy tudniillik a rezsim nem annyira stabil, mint amennyire mutatni akarja magáról.

A két napon át tartó zendülés egyik tanulsága, hogy felszínre hozta a Putyin környezetében és hatalmi rendszerében meglévő belső ellentéteket és megosztottságot. Az orosz elnök hatalmi politikája tudatosan épült az elitek megosztására, ám ez a megosztottság mára abba a fázisába lépett, amikor ellenőrzése és keretek között tartása végérvényesen kikerülhet a „legfőbb döntőbíró”, Putyin kezéből. Egyre több jele van annak, hogy ezeket a belső konfliktusokat az elnök már képtelen az apparátusi kulisszák keretei között és azok eszközeivel rendezni. A zendülés másik fontos tanulsága, hogy Prigozsin – készülvén a legfelsőbb katonai vezetéssel való végső ütközetre – elkezdett széles körű társadalmi támogatást keresni (lásd ismétlődő videóüzeneteit és a lázadást megelőző országjárását), ami egyben azt is jelentette, hogy a zsoldossereg vezetője olyan eszközhöz folyamodott, ami a konszolidált autokráciákban nem megszokott, sőt inkább tabunak számít. Ezek a rendszerek nem viszik a nyilvánosság elé elitbéli konfliktusaikat, úgy tekintenek rájuk, mint amik nem tartoznak a társadalomra. Prigozsin ezt megszegte, aminek – többek között – az a következménye lett, hogy kiderült, a legnagyobb hatású kijelentései nem a katonai vezetés háborúpárti nézőpontból előadott éles hangú bírálatai voltak, hanem azok a bírálatok, amelyekkel magát a háborút és annak indítékait vette célba. Ez viszont megkérdőjelezte azt a hatalom által képviselt álláspontot, hogy a háború változatlanul széles társadalmi elfogadottságot élvez. Kiderült, hogy nincs így. Még azok körében sincs így, akiket „turbópatriótákként” tartanak számon. A Prigozsin iránt megmutatkozó szimpátia – amit hiba lenne ugyan eltúlozni, de az orosz társadalom egy részét a zendülés előtt mégiscsak jellemezte, sőt részben még utána is fennmaradt – nyilvánvalóvá tette azt is, hogy Putyin pozíciója az „oroszországi patriotizmus” vezéreként egyre ingatagabb.

A moszkvai közvélemény-kutató intézet, a Levada Központ felmérése szerint Prigozsin tevékenységét a zendülés előtti napokban a megkérdezettek 58 százaléka támogatta, ami alig 2 százalékkal volt rosszabb a honvédelmi miniszter támogatottságánál. A lázadás után ugyan támogatottsága épp a felére csökkent, de a megkérdezettek 29 százaléka – így vagy úgy – továbbra is bizalommal van iránta. Sőt, a válaszadók 10 százaléka még arra is hajlandó lenne, hogy a következő elnökválasztáson rá adja voksát. A lázadás előtt arányuk még 19 százalékos volt.

A Levada Központ kutatói arra is kíváncsiak voltak, hogy a megkérdezettek Prigozsin melyik vonását tartják a leginkább vonzónak. A nyílt kérdésre a válaszadók 27 százaléka azt a választ adta, hogy egyenességét, nyíltságát és becsületességét. Ezt a képet kell most lerombolni, amihez a hatalom nem Prigozsin kegyetlenségének bemutatásával fogott hozzá, hanem azzal, hogy afféle államon élősködő szélhámosként, harácsoló üzletemberként próbálja bemutatni. Ez a fajta kompromittálása már a zendülés első napján elkezdődött. A Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB emberei már aznap kiszálltak Prigozsin szentpétervári toborzóközpontjába, ahol állítólag 4 milliárd rubel készpénzt, aranytömböket és kábítószert foglaltak le. Majd a zendülés letörése után néhány nappal Putyin is megszólalt, és azt állította, hogy Prigozsin magánhadseregének fenntartására a központi költségvetés 2022 májusa és idén május között 86 milliárd rubelt fordított, és a magát a nép egyszerű és nyílt gyermekének bemutató zsoldosvezér ezenfelül további 80 milliárdhoz jutott a közbeszerzéseken elnyert pályázatai révén, ami étterembizniszének hozott busás hasznot. Majd néhány nap elteltével már arról értesülhettünk, hogy Prigozsin az évek során több mint 1700 milliárd rubelnyi közpénzhez jutott. Mindez rendjén volt mindaddig, amíg hűen szolgálta Putyint, ahogy az sem jelentett problémát, hogy Oroszországban a zsoldosok toborzását, zsoldoshadsereg fenntartását és az abban való részvételt a törvények tiltják. Ugyan az Állami Duma többször is nekifutott annak, hogy törvényt fogadjon el a magánhadseregek működéséről – legutóbb néhány hónapja próbálkoztak ezzel –, de máig nem sikerült a kodifikáció. Vagyis a Prigozsin irányította zendülésnek nemcsak a vége volt abszurd, de az is, ahogy „Putyin séfjének” zsoldosserege létrejöhetett és éveken át háborítatlanul működhetett.

A törvényi szabályozás hiánya mellett az is komoly kockázatot jelentett, hogy Putyin egy idő után úgy látta magát leginkább biztonságban, ha a már létező erőszakszervezetek mellett létrehoz néhány hozzá hű fegyveres csoportot. Ennek jegyében állították fel még 2015-ben az orosz nemzeti gárdát, a Roszgvargyiját. Ez az egykori belügyi hadseregből létrehozott testület ugyan egyike a hivatalos és törvények által szabályozott erőszakszervezeteknek, de annak parancsnoka – aki már Putyin leningrádi évei alatt is a majdani elnök testőre volt – közvetlenül az államfőnek van alárendelve. Hasonlóképpen kétértelmű Ramzan Kadirov fegyvereseinek státusza. Ez a több tízezer jól felfegyverzett katona formálisan ugyan a Roszgvargyija alárendeltségébe tartozik, de valójában attól elkülönülve működik. A kadirovistáknak Putyin elképzelése szerint alighanem éppúgy afféle pretoriánus gárdaként kellene szolgálniuk, mint ahogy a wagneristák is szolgáltak zendülésük előtt. Ezek a tisztázatlan függelmi viszonyú fegyveres csoportok – megjelenésük a Putyinon elhatalmasodó paranoia nyilvánvaló jele –, még abban az esetben is, ha betagozódtak a hivatalos erőszakszervezetek rendszerébe, megtörték az állam erőszak-monopóliumát. A Putyin iránti feltételezett lojalitásukon túl semmi nem garantálta engedelmességüket. Ezzel az orosz elnök épp ellenkezőjét érte el annak, mint amit szeretett volna: nem növelte saját biztonságát, hanem kockára tette. Prigozsin elszabadulása ennek bizonyítéka.

A mértéket vesztett zsoldosvezér valószínűleg nem akart többet elérni, mint hogy hagyják meg felügyelete alatt az állam által finanszírozott magánhadseregét, és annak ne kelljen betagozódnia a Honvédelmi Minisztérium alá. És mert ezt nem tudta elérni egyre nyersebb és élesebb hangú nyilatkozataival, növelte a tétet és zendülésbe fogott. Neki aligha lehettek politikai céljai, nem valószínű, hogy meg akarta volna dönteni Putyin hatalmát. Az elnök kreatúrájaként ez önpusztító vállalkozás lett volna. De, mint kiderült, a zendülés is az lett. Prigozsin valószínűleg nemcsak magánhadseregét veszíti el, de az államot megfejő bizniszének nagy részét is, miközben már az élete sem lehet biztonságban. De ami ennél fontosabb: a két napig tartó zendülés növelte annak az esélyét, hogy Putyint erőszakkal buktatják majd meg. Más országok példái ugyanis azt mutatják, hogy ott, ahol fegyveres zendülésre került sor, gyakrabban történik erőszakos hatalomváltás. Ami azonban még nem jelenti, hogy ez feltétlenül és gyorsan be is következik. Csak az esélye nőtt meg.