Négyeshatos

— Friss, friss, friss, citrom friss…

— Ez tök jó.

— Tökjó.

— A borotválkozás kész gyötrelem volt…

— Ez is tökjó.

— Tök.

— Sorsodat nézem, a szépségedét: Útja a romboló időn visz át, / Hisz mind búcsúzik az édes, a szép, / S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát…

— Ez kurva jó.

— Az. Csak a halat nem értem.

— Valóban, jaj, újra jár a villamos, valóban? Ha jól hallottam a tévében, jaj, újra, jár, jaj, de rossz a fülem, nem hallok, jaj, semmit se már, harminc éve semmit se hallok…

— Kihez beszél?

— Hozzád.

— Hozzám? Hisz nem is ismerem.

— Oly jó lenne, jaj, oly jó, ha járna… hónapok óta nem jár, ez, jaj, nagyon rossz nekem… tudják, én minden csütörtökön, már, jaj, vagy ötven éve már, járok a Lilly barátnőnkhöz a Práter utcába, jaj, bizony, a Práter utcába, jaj. Kaszinózunk ott minden csütörtökön. Amíg a férje megvolt, addig römiztünk, de most már csak kaszinózunk, néha-néha, jaj-jaj, egy kis sment is megengedünk magunknak, de ezt nem kell tudni, jaj… Már a Szent János Kórháznál vagyunk, jaj, itt születtem kilencvenegy éve, jaj…

— Nincs itt kórház, mama! Itt buszállomás van és piac, én is ott voltam, vettem libahájat, a nyolcezer-kilencszáz nyugdíjból húsra nemigen telik, de libahájat, azt minden héten veszek, ez az én luxusom, a tepertő…

— Már hónapok óta nem láttam, jaj, Lillyt… Úgy várom mindig a csütörtököt… Itt lakom, jaj, a Mátray utcában fönn, már elindulok dél körül, jaj, rengeteg időmbe van nekem, amíg a jégpályához leérek, szerencsére mindig van, aki segít, mert jók az emberek, az emberek jók, a villamosra fölsegítenek, és számolom, jaj, a stációkat, de mostanában a Berlini térnél leszállít, jaj, a kalauz, leszállít mindig és nincs tovább…

— Én meg vettem egy robogót a gyereknek.

— Mennyi volt?

— Két kiló.

— Az én Janim az övét most adta el.

— A sulijukban ez megy most.

— A Janiéknál meg összeverték a magyartanárt.

— Jól tették.

— Szívózott.

— Rosszul tette.

Megtudtam aztán, jaj, valahogy, autóbuszok mennek tovább… de én azt hogy tudnám megtalálni, jaj, a villamosra visszaszállok és megyek haza, jaj, a Mátray utcába, jaj… És elindulok minden csütörtökön, mert elfelejtem mindig, hogy jaj, nem lehet, elindulok, ha nem felejtem el, elindulok akkor is, és reménykedem, a Berlini térig, jaj, reménykedem, mert nagyon hiányzik a kártya már… Most fordulunk a híd felé, itt van a dombon a Peyerly, jaj, ide szeretett járni, jaj, apám, minden héten kétszer járt ide, amíg csak agyon nem lőtték, jaj, szegényt. Meg járt ide is, a Dunába, az volt az ő egylete, jaj, második otthona, de szép volt sorban a négy telep: Sirály, Pannónia, Hunnia s jaj a Duna… Nyolcassal járt a vízre, jaj, kiskör, nagykör, s nagy nyári túrák, mi teniszeztünk a klubban anyámmal, fehér ruhában, jaj, hófehér ruhában…

— Megnézem, a Dzsó kijön-e…

— Kijön, naná, de hogy kijön!

— Tamás bácsi óriásit kent be neki.

— Három fogát kiköpte.

— De megcsinálta az ezer hosszt.

— Csak befolyt a pofáján a víz.

A sziget, a sziget, a sziget, jaj… Itt lóvasutaztunk az urammal, amikor meg uram se volt, csak udvarias, aranyos, elegáns, az volt, jaj, csak az… Bajtársai azt mondják, hogy amikor agyonverték, halála előtt franciául beszélt félre, jaj, nem is tudja senki sem, mi volt az utolsó szava szegénynek… Itt laktunk utoljára, a Palatinus házban… milyen tiszta világ volt, jaj, tiszta terek, tiszta utcák, tiszta házak, csak az emberek, jaj csak ők… ők jók…

— Meg kell mondanom Fricikém, hogy mi a megegyezést nem láttuk reménytelennek, te is tudod, hogy egészen közel voltunk a megállapodáshoz, de minekünk a húsz százalékhoz ragaszkodnunk kellett, ők pedig nem engedtek a huszonkettőből…

— És ti is csak harmincnyolcezret kaptok lakásra? Ez disznóság! Föl kell vetni!

— Fölvetjük a frakcióban, Fricikém.

— Úgy izgulok, jaj, hogy leszállok-e a Berlini téren itt… Úgy látszik nem, jaj, talán nem, nem bök meg senki, föl nem emel… Nagyon hiányzik a kártya már, és hiányzik Lilly is, szegény… Ki tudja, jaj, mi van vele, ő is túl van a nyolcvankilencen, kocsin tolja már a lánya a lakásban, jaj, szegényt… Lehet, hogy telefonált, de hát azt én nem hallhatom, a telefon is a másik szobában van már öt éve, két fiú lakik ott vagy három is, rendesek, hisz jók az emberek, enni is adnak néhanap és itt a London Szállóban, jaj, fiatalasszony koromban de sokszor meglestük Krúdy, jaj Gyulát… Jöttünk az urammal, mert ő is szerette, jöttünk, leültünk, kértünk pohár sört, és lestük titkon, amint ő a sötét sarokban ülve alszik… A Vörös postakocsit elolvastam minden évben, amíg olvasni tudtam.

— Vigyá’ má, te fasz! Levered az öregcsaj fejét!

— Mé’ van neki annyi! Nem látja, hogy pakkal vagyunk!?

— Nem látja, farok, na fogjad!

— Búhhh, de dög nehéz.

— Naná, hogy nehéz! Ezer farmer, te fasz.

— Már itt vagyunk az Oktogonnál, jaj, lassan itt… Szeretem ezt is, szeretem nagyon, a sok kávéház, az úri nép és a sok-sok író mindenekfelett… Az Abbáziába is jártunk, jaj, urammal, ott én a Szép Ernőt szerettem, olyan helyes volt, jaj, olyan helyes, bankban dolgoztam sokáig, amíg csak bankok voltak itt, de én csak az írókat szerettem, és nagyon szerette őket Lilly is… Őneki egyszer, jaj, udvarolt Devecseri Gábor is, na nem sokáig, csak kicsit, de annak is örült, ha Lilly, jaj nagyon… És betéve tudja az Iliászt ma is…

— Jegyeket, bérleteket ellenőrzésre kérem felmutatni!

— Tűnj az anyádba!

— Legyen szíves…

— Nem hallottad?!

— De…

— Látod ezt?! Na! Takarodj a picsába gyorsan!

— Igen, igen, jaj, igen… Itt szoktunk a Zeneakadémiához leszállni… Meghallgattunk régen, jaj, régen nagyon, minden koncertet, ahol a Fischer Annie játszott… Én őt szerettem… Minden hangverseny után, jaj, bementünk a művészszobába, és ő kedves volt, mosolygott és kicsi volt, jaj, nagyon kicsi… de csak ott, jaj, csak ott, a koncert után, a művészszobában… Mert amikor zongorázott, akkor, jaj, erős volt, kemény, határozott és szép, jaj, nagyon… Amikor Beethoven száztizenegyes szonátáját kezdte, az maga volt, jaj, a végítélet és aztán, jaj, a végén, de szép volt…

— Elmegyünk a mekdodóba?

— Oxi.

— Lenyomunk két dupla hambit.

— Oxi.

— Még egy megállót megyünk, és jön már, jaj, a Nemzeti… Oda még, jaj, anyámmal jártam sokat… Amíg magát meg nem ölte… Aztán urammal és aztán Lillyvel is… Tímár, Bajor, Kiss Ferenc… és a fiatalok, Gobbi, Major… És bizony, jaj, a Nemzeti Szállóban még laktam is, három napig még laktam is… Urammal, aki akkor még nem volt uram… jaj… De ezt nem tudja senki sem… Csak Lilly… Nagyon hiányzik már, jaj, a kártya, nagyon hiányzik, két megálló már csupán…

— Mit bámulsz, kisfiú! Egy rongyért leszoplak!

— Itt a Baross kávéházban, bejöttünk egyszer, jaj, urammal és mert nem volt hely máshol, nem tudom, miért, de egy asztalhoz kerültünk Ignotusszal, jaj… De szép volt, pedig már benne járt a korban akkor, de a verseit szerettem, mondtam is neki, hadd örüljön, és szavaltam is: Eszembe jut, amit felejtett, / Fölemelem, amit elejtett, / Megőrzőm, amit eltapos, / Vigasztalom, ha bánatos, / Nem búsítom, mikor nevet, / azt említem, akit… Jaj, ne! A táskámat azt, jaj, ne! Adja vissza! Jaj, csak a táskámat, azt adja vissza, jaj! Mi ez? Abban van az egyetlen fényképem az uramról, mi meg… jaj… Segíts…

— Vigyázz!

— Mi van?

— Leugrott.

— Hol van?

— Már sehol.

— Mi van?

— Vérzik.

— Csupa vér.

— Gyerünk!

— Menjünk!

— Tűnés!

— Mi ez… jaj, mi ez… fény van, látok, újra látok, jaj de szép… ó jaj de szép, jó… szép… szép… nagyon szép… gut… sehr schön…

Bächer Iván