Főpolgármester a kocsisoron

A tudósító — tudván, hogy hosszú lesz az éj — az indulóállomásra, a Deák téri fő-főrendőrőrsre igyekezvén megerősíteni gondolta szervezetét egy pohárka sörrel. A kiszemelt célpont előtt azonban, a Sütő utca sarkán ősidők óta hívogató presszónál nagyobbacska csoportosulásba botlott.

A bejáratnál rendkívül határozott mozgású, rövid hajú, bőrdzsekis és azalól kilógó koltos fiatalok igazoltatták a ki-be igyekvő közönséget.

No, most erre nincs idő, majd máshol, gondolta a riporter, és a főkapitányság fehér épülete felé irányozta lépteit.

Odabenn — nem kellett biléta — a főpolgármester úr és a főkapitány úr ismertette a mintegy huszonöt stációból álló, reggel kilencig tartó programot.

Fél tizenegykor a főpolgármester úr a főkapitány úrral diszkréten alámerült a budapesti éjszaka forgatagában: elöl egy rendőrautó, utána egy másik rendőrautó, aztán még egy, aztán még, aztán a főpolgármester úr kocsija, aztán egy mikrobusz, aztán egy nagyobb busz, aztán még egy mikrobusz, aztán egy rendőrautó, aztán még három.

Mindegyik teli rendőrrel, újságíróval és főpolgármesterrel — képzelhetni milyen rémisztő volt.

Aki tudott, aki nem — szirénázott, villogott.

Az első állomás a Gyorskocsi utca volt.

A fényképezőgépekkel, magnókkal, öles mikrofonokkal, hatalmas felvevőkkel, vakító reflektorokkal álcázott, majd százfős sereg a monitorokkal tapétázott ügyeletes terembe tódult.

Itt rövid eligazítás tudatta, hogy a legkeményebb fiúk hajléka a ház. Mindre vigyázva van jól, de mind közül a legkeményebb, a kiképzett, rettenthetetlen katona, a szegedi bérvérengző úr, megkülönböztetett figyelemben részesül. Nemhogy külön cellája, de külön folyosója, nemhogy külön őre, de egy egész külön szakasza van, hogy a többiről ne is beszéljünk, mert az titok. Egy kolléga érdeklődött, nem lehetne-e a tömeggyilkos urat megtekinteni. Hogyne, mutatott a tábornok úr az egyik monitorra. Mindenki tódult, nézett. A kásás képernyőn egy teljesen üresnek tűnő szoba sarkában valami felismerhetetlen kis rongycsomó gubbasztott.

A második állomásként a Kalef következett. Amíg a konvojból kikászálódott társaság a 22-es megállójában leállt egy rövid riportozásra, addig a tudósító előrement az óra alá. Üres volt a tér. Csak hat pár rendőr bóklászott magányosan. Abban a három percben, amíg a főpolgármester úr a térre ért, a hatból három igazoltatta a tudósítót.

Miután itt is megvolt a nézés, a második kerületi kapitányság környékét verte föl a szirénazaj. Mivel a tudósító már járt itt, a buszról, egyenesen elszakadva a többiektől, a Les Amies névre hallgató üzlethelyiségbe tévedt, és arra gondolt, hogyha őneki lenne egy kocsmája, és annak ablaka elé éjfélkor odagördülne tizennégy rendőrautó, akkor ő biztosan kinézne azért, hogy mi van. De itt nem néztek ki. Őt viszont rendőrnek nézték. A tudósító úgy meglepődött ezen, hogy ivott két cent vodkát százötven forintért.

Negyedik állomás az Izabella utcai idegenrendészet volt. Erről a helyről a tudósító elég sok rossz dolgot hallott, itt szokták például az éppen nálunk vendégeskedő külföldi egyetemi professzorokat tíz-tizenöt órácskát felsorakoztatni a csecsen maffiózók, román gyermekkereskedők és orosz prostituáltak barátságos csapatába. Sok baj van az idegenekkel, de a rendészet a helyén van, és aki jó szándékkal jön hozzánk, azt szívesen látjuk, mert mi vendégszerető nép vagyunk. Így summázható a rövid eligazítás.

Általában: flottul mennek a dolgok, és ha több lenne a pénz, akkor még flottabbul mennének.

A következő — forgatókönyvön kívül, rögtönzött polgármesteri kívánságra útba ejtett állomás a Nyugati pályaudvar volt.

Az állomások közötti utat egyébként a főkapitány és a főpolgármester úr mindig másmás kocsiban tette meg, volt közvetlen, kötetlen kérdezgetés, diskura egészen reggelig. A főkapitány bírta jobban, de a polgármester is igyekezett.

A kattogó, villogó, bőrdzsekivel szegélyezett csapat viharként sepert végig a néptelen csarnokon. „Mit csinálnak itt ezek?” — kérdezte az újságos úr. „Néznek.” „Nézik a nyomort — bólintott az öreg —, ők meg fölveszik a nagy lóvét.”

Ilyen primitív gondolkodású emberek is vannak a pesti éjszakában.

A föld alá is lezúdult a konvojos nép. A hosszú folyosón egy szörnyű rongyokban éppen sehová igyekvő úr halálra váltan lapult a folyosó falához. Odalenn beszélgetés történt a zöldségeskisasszonnyal és azzal az úrral, aki a lent lakók közül még ébren volt. Az alvókat viszont lehetett jól fotózni.

Vonult aztán a társaság föl. Az utolsók még hallhatták az ujjongó hangokat odalentről: „Benne leszünk a tévében, papa, benne leszel te is, hallod papa, benne leszünk a tévében, papa!”

A Blaha jött.

Itt egy — véletlenül valóban csak úgy ott szolgáló — rendőrpárral és egy — alighanem — indián nagydobos kislánnyal estek beszélgetések. Aztán került egy járókelő hölgy is, aki, amint megpillantotta polgármesterét, jó pesti módra azonnal odament diskurálni egy kicsit. Ezek a jó dolgok.

A kocsisoron éppen tizennégy kocsi hajtott végig azon az éjjelen. Mindegyik szirénázott, villogott. A kocsikban ülők árgus vakukkal, objektívekkel lestek kifelé, de — legyen a tudósítás stílszerű — a hölgyek izéltek kint lenni éppen. A második, kicsinyt módosított útvonalon megtett körben aztán rá lehetett villantani néhányra. A hátul ülő tudósító megfigyelhette, hogy valamennyi megörökített dolgozó lány és asszony azonos gesztussal — fölemelt, kifordított ököllel, amelyből a középső ujj kinyúlik fölfelé — hálálta meg a kitüntetett figyelmet.

Nyolcadik stációként egy mostanság igen fölkapott kiskörúti pincesöröző megtekintése szerepelt programon.

A konvoj a Múzeum előtt teljes ívben fordulta meg magát — elképesztő büntetéseket lehetett volna kaszálni, ha egy rendőr arra jár.

Mivel a többiek újra csak megálltak egy kicsit riportozni az utcán, a tudósító némiképp megélénkülve igyekezett előre, lefele. A lépcsőn kétszer igazoltatták fiatal bőrdzsekisek, de aztán csak odaért az első pulthoz, és rájött, hogy miért voltak olyannyira kihaltak a pesti utcák, terek, csarnokok ezen az éjjelen. Mindenki ide bújt le. És mindenki abszolút igazoltatva volt már. És mivel általános volt a meghökkenés, a fölháborodás és bőszülés, és mivel az alkoholfogyasztásnak is általánosak a konzekvenciái, ezért a tudósító miután átverekedte magát az elképesztő tömegen, mind beljebb és beljebb a végtelennek tűnő kocsmalabirintusba, és végre belekapaszkodhatott a nyolcvanöt egy pohár Holstenjébe, őszinte kíváncsisággal várta, milyen fogadtatásban részesül majd a főpolgármester úr odalenn. Közben mélázva nézte a közönséget, és arra gondolt, hogy itt már mindenki legalább egy tízessel, de inkább kétszer annyival kicsinyebb őnála, hogy ő már csak érdektelen vendég lehet egy ilyen helyen, elringatózott a tudósító a zajban, a füstben, a fiatalság hódító zűrzavarában, és rádöbbent, hogy elszállt az idő, elszállt az ifjúság, oda a könnyedség, oda a mulatás, a tánc, belefagyott a bánat a szívbe már… de a fenébe! Hol marad a polgármester úr?

A tudósító gyanakodva verekedte magát az utcára vissza.

Egy konvoj nem sok, annyi sem állt ott.

Egy óra volt.

A tudósítót reggel tízre várták haza. Beleszippantott hatalmasan a csípős pesti éjbe, visszafordult, s elveszett.

B. I.