Helyette

Hetek óta dédapámról próbálgatok írni, szépet, rendeset. Ez a dédapám író volt, egészen pontosan hírlapíró, még pontosabban tárcaíró. Cselekedett ugyan drámákat is, szépek meséi, novellái, de amire mindig vágyott, a regény, a Nagy Könyv nem készült el soha. Mindig valami mást kellett csinálnia helyette.

A lapcsinálás rabságából szabadulni nem tudott.

Sokat kell olvasnom hozzá, nemcsak őt, hanem barátait, kollégáit, társait, egyik történet, ami talán jövő hétre meglesz, a Club kávéházban játszódik 1899 októberében, ott ücsörög dédpapámmal Vázsonyi Vilmos, Molnár Ferenc, Ábrányi Emil, Goda Géza, terveznek, vitáznak, lapot csinálnak, képzelhetni, mennyit kell olvasnom ehhez a négy-öt flekkhez, ki hol lakott, mit csinált éppen, mennyi volt egy kávé, járt-e már a villamos a Lipót körúton és így tovább.

Ki is csúsztam az időből, már tegnap le kellett volna adnom a szombati penzumot, félre kell tegyem a dédpapát, és írnom kell valami mást, addig is, helyette.

Könyvelés

Dédpapám harminchat évesen halt meg. Én már másfél évvel túléltem őt. Őutána hét kötet maradt. Az újságcikkek ezrei elvesznek persze örökre. Nem ártana még élnem egy kicsit.

Dédapám után négy gyerek maradt.

A második fiút tizenhárom évesen vitte el a láz.

A megmaradt három — együttesen — több mint kétszázötven évet élt.

A legidősebb fiúnak éppen annyi nyugdíjasév jutott, mint amennyi apjának — dédpapának — születéstől a halálig összesen. Író akart lenni mindig a fiú is — de kilencvenöt év alatt sem jött össze hét kötet.

Sem apám, sem anyám nem volt nyugdíjas soha.

Volt viszont nyugdíjas feleségem.

Dédmamám — Gojszi — harmincévesen maradt a négy gyerekkel magára. Még harminchét évesen is furcsa kimondani a hivatalban a családi állapotot firtató kérdésre: özvegy.

Mindezek a megviselt családi biblia első két lapját böngészve ötlenek eszembe. A legkisebb, az írónő gyerek, nagyanyám testvére, Zsuzsa haláláig, 1990-ig gondozta a bejegyzéseket.

Ha már kezembe keveredett, most gyorsan bevezetem az azóta felgyűlt adatokat. Elég szép kis munka volt. De most már csak egy-két számot kell majd bejegyeznie unokahúgomnak, és ez a történet véget ért.

Konzílium

Mindenkimet a rák vitte el. Egyedül dédpapa élt tüdővésszel. (Jó kis nyelv ez…)

Az orvosokat — sokba botlott betegségének keserves éve alatt — tiszta szívéből megvetette, utálta, sőt gyűlölte is talán.

Olvasom Konzílium című tárcáját, amelyben egy súlyos beteg kihallgatja orvosainak „konzíliumát”, amelyben persze őróla, az „ipséről”, akit végül egy vállrándítással ellöknek kegyesen valami akármi szanatóriumba, a betegről egy szó sem esik, csak előléptetésről, kórházi intrikákról, főnökökről, kamarákról és mindenekelőtt persze kollégák kicsinálásáról, olvasom dédpapát, és rohanok, rohanok egy anyával ki agglomerációba, egy átkozott, kietlen házba, amelynek egyik szobájának padlatán fiú fekszik, mellette üres pálinkásüveg és megtépett, üres orvosságoslevelek boglyája, és van pofozás, üvöltés, sírás és rohanás kocsival föl a hegyre, nem először, be a kapun, a nagy kerek előcsarnokba, és ott kell kopogni, keresni orvost, aki mondja, jön azonnal, addig kell ülni, várni, fiú mint a zsák anyja vállán, félig fekve, félig ébren, félig alva, kell előtérben várni öt percet, tízet, negyedórát, felet.

Az előtér közepén pingpongasztal. Ketten játszanak. Két beteg. Az egyik közlekedési klausztrofóbiában szenved. Nem mer semmi járműre szállni. Neki pingpong után föl kell kapaszkodnia a 156-osra. Első nap megy egy megállót, második nap kettőt. A Moszkva térről már nem kell visszatérnie — gyógyultnak nyilvánítva metrózhat tovább.

A másik játékos szeme vérvörös. Őneki álmatlansága van. Négy napig a szobájába nem léphet, még csak rá se pillanthat ágyra. A tudomány mai állása szerint majd csak el fog itt a foajéban állva pilledni egyszer.

A fiú hörög, az anya sír, a pingponglabda pattog. Orvos sehol.

Fél óra teltével fehér köpeny villan. Sőt egy másik ajtó is nyílik az előtérnek túlsó oldalán. A két kolléga a pingpongasztalnál fut össze. Hangjukat alig nyomja el a labdapattogás.

— Milyen volt?

— Fantasztikus.

— San Diegóba is átruccantatok?

— Persze. Ott voltak a szekcióülések.

— Gyönyörű a színed.

— Kicsit sok volt ötvennégy referátum a serdülőkori suiciditásról, de…

— De a kaja jó volt…

— Az valami nagyszerű…

— Én a torontói konferenciára megyek jövő héten…

— Ott lakik a nagymamám.

Fiú a padról lecsusszan, anyja egész testével remeg, a pingponglabda pattog.

— Na várjál, majd még mesélek, csak elintézem ezt itt…

A doktornő elmegy a pad mellett, biccent, belép szobába, ajtót becsukja maga után, kisvártatva kiszól, behívja a fiút, az nem tud járni, ápolónő jön, fiút végre ágyba fektetik, egy hét múlva kiengedik, adnak neki taglózó nyugtatót, kéthavi porciót, mondván, annyi elég lesz.

Elég lett.

Nem kellene olvasni dédpapát.

Utcakép

Megsárgult levelet forgatok kezemben. Dédpapának írta Goda Géza 1905 decemberében. A név mellett a cím is: Budapest, Kertész utca 41. III. 14.

A fenébe, gondolom, fölállok az asztaltól, lépek az ablakhoz. A Kertész utca páros oldalának kopott, koszos, összelőtt bérházait látom.

Úgy tűnik, most itt székelek. Van hely, hisz lett hely, szép nagy szoba, belehozattam életem kellékeit, zongorát, szekretert, Heltai-ágyat.

Más lehetett a táj a századelőn, a hírlapírásba fásult levélíró ablakai a Habsburg Kávéház kirakataira néztek, szemben itt alant aligha hivalkodott a Holux Világítástechnikai Stúdió rideg cégtáblája, a komputerbolt helyén zsinagóga üzemelt, finoman szólva is kisebb volt a forgalom, a bűz, a zaj.

Mindegy, pesti gyerek vagyok, trolivijjogástól hangos tájon éltem életem nagyobbik hányadát.

De azért ez mégis túlzás, képedek el, mégiscsak sok az éktelen autótülkölés, szirénázás, üvöltözés, gyorsan átmegyek gyerekhez, itt a zongorától ablakhoz nem férek, átmegyek, nyitom az ablakot, közben majd leverek egy öklömnyi hullott vakolatdarabot, dühöngök, ezt már betettem egyszer, de a gyerek csak kitette, nincs benne félelemérzet semmi sem, nem tudja még, hogyha leeshet valami, az leesik biztosan, sőt, hogyha fönn van valami, az is mind leesik egyszer, de ez még nem jut eszébe, sőt kiül az ablakba maga is, hiába mondom, kérlelem, könyörgöm, hogy ne üljön, ő csak annál inkább ül, kiül, ártatlan, bájos kamaszmosollyal ül, szőke haja csillog az őszi napsütésben, az istenit neki, ül idefenn a harmadikon. lábát fölhúzva, kezét lógatva, ül, szinte lebegve, szinte szállva ül, már ettől ideges vagyok, a vakolatdarabtól, mert a gyerek iskolában van, csak eszembe jutott a kődarabról, hogy ha itt lenne, biztosan kiülne, és amikor kihajlok, még idegesebb leszek, mert persze, hogy megállt egy barom, másodiknak a parkoló autósor mögött, egy metálbarna Mercedes, persze rögtön jött a teherautó, ami nem fért el mellette, most már a Zeneakadémiáig áll a sor és zeng dudaszó, a sofőrök kiszállnak, csoportba verődnek, szitkozódnak, átkozódnak és jóízűen rugdalják a csillogó kocsit, próbálják taszajtani odébb, de nem megy, próbálják dudával hívni gazdáját, de nem jön, és már látni odafentről, hogy jobb is talán, mert ha jön, hát szétverik, gyürkőznek többen is elszántan, és én is majd szétrobbanok, hogy lehet valaki ilyen pimasz, aljas, szemét, szorongatom a vakolatdarabkát, gondolom, ha jön az a mocsok, hát megdobom vele, törjön autó, törjön koponya, mit bánom én…

És akkor a harmincöt kapuján kilép egy fekete ruhás, fekete szemüveges, középkorú úr. Kezében egy kocsikulcs.

Mögötte feltűnik még egy fekete ruhás úr, aztán még egy, s végül a negyedik, fekete öltönyben az is. Mindhármójuk kezében egy-egy színpompás, hatalmas, majd’ malomkeréknyi temetői koszorú.

Elcsöndesedik az utca, ki-ki kotródik kocsijához. Az első úr kinyitja a Mercedes csomagtartóját, a többiek begyömöszölik a koszorúkat, az utolsó becsukja a csomagtartót, beülnek mind, elhajtanak. Megindul a forgalom.

Becsukom az ablakot, visszaülök az asztalhoz, befűzöm a papírt, na, gondolom, ez jó lesz talán helyette…

Az utolsó tárca

Úgy vélem, lassan kezdem sejteni, mi volt a baj dédpapával. Miért nem sikerült a Nagy Könyv, miért kerülte el a siker, miért feledte el őt az utókor. A tehetségéhez kétség nem férhet. De egyoldalú volt. Egyhangú, egyirányú, egyszínű, „együgyű”.

Bármiről írt, és írt rengetegről, gyerekről, asszonyokról, házasságról — érdekes módon szerelemről nemigen —, öregekről, családokról, magányosokról, munkásról, parasztról, katonáról sokat, írókról, tanárokról, orvosokról, grófokról, bankárokról, prostituáltakról, keresztényekről és zsidókról, faluról és városról, Alföldről és Erdélyről, de bármiről írt is, egyről szólott mindig.

Nem tudott kiengedni soha, nem volt képes nevetni, táncra kelni, hülyéskedni, hiányzott minden „mazartság” őbelőle is. Ökölbe szorított szívvel írt. S ezt örökítette tovább gondosan.

„Az isten szerelmére kérlek, ne írj olyan tárcákat, amelyek elkeserítik a feleségek és a családok életét” — írta neki Gojszi mama, amikor dédpapa Az Újság hasábjairól értesítette a publikumot, ne szórakozzanak vele többé: „… az élet fájába való görcsös kapaszkodás után beletörődtem a kényszerűségbe. Megyek, ha hívnak.”

Nem keserítette többet a családok életét. Ment.

Bächer Iván