Für Elise

Ötre értek a Pannónia utcába.

Mint mindig, minden vasárnap délután, akkor is ötre értek oda.

Vasárnap volt, 1931. szeptember.

Már a Petőfi Sándor utcában laktak, az 5.-ben, fenn az ötödiken, a folyosó végén. Pár hónapja adták föl a Phönix-házi szép lakást. A gyár fele már odavolt, fogytak a tartalékok, fogytak a hatalmas képek a falról, fogytak a vaskos szőnyegek, fogytak a szobák, a négyzetméterek, már nem volt autó, nem volt sofőr, nem volt szakácsnő, már csak pár év, és nem lesz semmi se, csak az Október 6. utca húszban, a már akkor is évszázados Pollack-ház két, gangra néző, egymásba nyíló, sötét szobája.

De akkor még volt valami.

Mama is fiatal volt, harminckét éves, bár legendás szépségét megtépázta már a legkisebbik fiú — ő — születésekor kapott Basedow-kórt, de még fess volt, jó alakú, energikus, még öltözött, teniszezett, úszott, síelt és mindenekelőtt persze römizett, ultizott, smenezett.

Négyen mentek, pontosabban öten:

Mama, a három gyerek és Taki, a kutya.

Jó kutya volt a Taki, bár harapott. Nem válogatott, az övéit is megkapta gyakran. Ercsiből került Pestre föl. A cukorgyárat akkoriban bizonyos Marquis József igazgatta, akinek felesége, Köpe Irén, Mamának unokatestvére volt. Ercsiben a kis dakszli épphogy fölcseperedett, máris fölfalta az összes baromfit, ezért el kellett küldeni a városba, ahol kevesebb a jószág, és ahol szépen megszokott a több másfél évtized alatt, csak a gangot, azt nem szívelte meg soha, ott mindig szorosan a falhoz simulva kopogott, nem nézve se föl, pláne le.

Roppant önálló kutya volt, egyedül járt sétálni a Belvárosban, megérezte, ha valaki érkezett, átment a másik szobába szólni, ha csöngött a telefon, és mindennek tetejében szépen énekelt.

Amikor egyszer a Császár után, a Duna evezősklubnál a csónakból beleesett a vízbe és elmerült, egy óra múlva a kétségbeesve hazaérkező papát a lépcsőházban várta.

Máskor ellopták, akkor meg két hét múlva egyenesen a Pilvaxban jelent meg — az volt Papa törzshelye — meghízva, szép, új nyakörvvel.

Jó kutya volt Taki hát, csak harapott és cukorbetegségben szenvedett szegény — amikor utolsó útjára viszik majd, a klinikára beoltani, mert nem tud járni már a végelgyengüléstől, akkor kap egy tábla csokit.

De akkor még kutya baja se volt a kutyának a cukorbajon kívül.

A 11-es villamossal mentek. Ez a Vágóhídtól indult, végigzötyögött a Soroksári úton, a Lónyay utcán kifordult a Kiskörútra, onnan Vilmos császár útra, hogy aztán a Szent István körúton érjen ki a Dunához.

Ilyen jó kis villamosok jártak Pesten akkor.

Útközben a tizenegy éves Zoli a lányokat leste, a kilencéves Sári álmodozott, ő, aki hétéves volt, a Nemzeti Sportot olvasta, Taki memorizálta az útvonalat, Mama pedig — mint mindig — beszélt, nevelt, intézkedett, a kocsiban rendet csinált, rászólt az utasokra, egyszóval Mama volt.

Ötre értek a Pannónia utcába, Papa testvéréhez, Olga nénihez, aki férjével, Lali bácsival és a két gyerekkel, Jancsival, Katival és a nagymamával, Szidi nénivel lakta a csinos, négyszobás, csíkos tapétákkal, vaskos függönyökkel, hatalmas szőnyegekkel, arasznyi aranykerettel föllógatott képekkel, tükrökkel, állóórával, zongorával, Beethoven halotti maszkkal, vitrinekkel, csecsebecsével, német Goethével, Heinével teli zsúfolt lakást.

Olga néni vasárnap délután tartotta a zsúrt.

Ötre együtt volt a szokott társaság; a házigazdákon, Mamáékon kívül Papa harmadik testvére, Gizi, annak elefántiázisban szenvedő férje, Schwatz Gyula, Mama testvére, az egy kiadós tüdőbajból épp kilábaló és négyévi hírlapíróskodásra Kolozsvárra készülő Rózsa, valamint egy Schönstein nevű rémesen csúnya és vörös úr, akibe Rózsa éppen halálosan szerelmes volt. Rózsa tulajdonképpen csak őmiatta járt a Pannónia utcába. Hivogatta néha anyját, Gojszit is.

— Oda? Na ne! — háborodott föl ilyenkor mindig a mama.

Rózsa tehát egyedül ment, és egész délután Schönsteint fodrozta.

Papa is megérkezett a kávéházból.

Miután a társaság elhelyezkedett, és Taki is megharapta már szegény Gyula bácsit, Szidi néni így szólt:

— Uzsonna után zenélünk… Istenem… A kis Misike eljátssza majd nekünk a Für Elisét…

— Lótúrót! — mondta a hétéves, rövidnadrágos, vállig érő, göndör hajú, csudaszép fiúcska.

— Wie lieb ist dieses, kleine Kindilein — gyöngyözött a szalonban a két nagynéni kacaja. A férfiak átvonultak a dolgozószobába, ahol nem dolgozott soha senki. Az asszonyok és a gyerekek maradtak.

— Mit szóltok, micsoda idő van? — kezdte meg a társalgást Olga néni.

— Hűvös van, bizony… Kifejezetten hűvös.

— És hogy megy az iskola a gyerekeknek?

— Jól. Kifejezetten jól. Csak a kicsivel vannak bajok… Kihívták felelni és a padok tetején ment ki a katedráig…

— Wie süss…

— Mi a kaja?

— Pfuj, Zoli!

— Kuglóf és csokoládé…

— A picsába — csilingelt a legkisebb gyerek.

— Ez a Misike… Mulatságos…

— Egy kis rum nincsen?

— Ha-ha-ha…

— Kávé van. Friss pörkölés.

— Te milyen finomra szoktad daráltatni?

— Elég finomra. Nem túl finomra, de finomra.

— Igen. Úgy jó.

— Aztán majd a Jancsi is elénekel nekünk pár katonanótát.

— A Misike pedig eljátssza nekünk a Für Elisét.

— Istenem… A Für Elise…

— Ha nagyon akarjátok, én is zongorázhatok egy kicsit — mondta Olga néni, akinek cérnavékony hangja volt, de énekelt vele. — A múlt héten átnéztem néhány Jensent.

— Oh, mein Gott… Jensen…

— Ach, ihr lieben Aeuglein, ach ihr blauen Aeuglein…

— Ez Heyse-vers…

— Istenem, Heyse…

— És mit szóltok ehhez a Gömböshöz?

— Pfuj! — háborodott föl Mama.

— Én egyébként a csokoládét mindig vízben olvasztom föl.

— Okosan teszed. Kár pocsékolni a tejet.

— Olvastam valahol, hogy a tej nem is egészséges.

— Persze, hogy nem. Savat csinál.

— Az én Lalim valami olyan gyönyörű csendéletet festett, hogy az nem is igaz.

— Nézzük meg!

— Majd uzsonna után.

— Együnk már!

— Sári, pfuj!

— Szóljatok gyerekek a férfiaknak.

K. Olga néni átment a másik szobába, ahonnan kiszüremlett Papa rekedtes hangja:

— Majd csak lesz valami megoldás. Mindenesetre nem vagyok hajlandó az ötven százalékról lemondani. Remélem jövő héten eladunk húszezer métert. Sajnos, lánchiány van, és szövőnőből sincs elég.

Mikor a férfiak kiszivárogtak a szalonba, a kisgyerek odapattant szegény Gyula bácsi elé.

— Drága Gyula bácsi!

— Tessék, kisfiam!

— Kérdezhetek valamit Gyula bácsitól?

— Parancsolj, kisfiam.

— Mondja meg nekem drága Gyula bácsi, miért van a Gyula bácsinak ilyen kurva nagy feje?

— Én egy kevés cukorban mindig elkavarok egy tojássárgáját — mondta gyorsan Olga néni —, azzal eresztem föl a csokoládét.

— Megjegyzem, nekem ez a Hitler sem igazán szimpatikus…

— Pfuj!

Uzsonna után megtekintették Lali bácsi csendéletét.

— Herzig, kimondottan herzig — bólogatott a sápadt virágcsokor láttán Olga néni, aztán menthetetlenül leült az öreg Försterhez. Alig kezdte el Jensent, Taki éktelen üvöltésbe kezdett.

Taki ugyanis énekelt. Ha valaki zenélt, dalolt vagy egyszerűen csak rászólt a kutyára: „Énekel a Taki!”, akkor az vonított.

— Pfuj, Taki! Vidd le, Papa!

Papa boldog megkönnyebbüléssel indult a kutyával a Club kávéházba.

Olga néni feltartóztathatatlanul énekelt.

Közben ő odabújt Mamához. Lipóciaszerte csodált kék szemében csillogtak a könnyek:

— Anya, nagyon szépen kérlek, hadd ne kelljen zongorázni máma, kérlek anya, nem szeretnék zongorázni, nagyon nem szeretnék, kérlek, könyörgöm, hadd ne kelljen… Hadd menjünk ki a Millenárisra Zolival… stéherverseny lesz és a Szekeres is indul… Kérlek anya, szépen kérlek, nem akarok zongorázni, könyörgök anya, könyörgök, akármit megcsinálok, amit csak akarsz, akármit, csak zongorázni ne kelljen, könyörgök, anya, könyörgök…

— Pfuj! Húzd ki magad! Fújd ki az orrod, és csend legyen!

Miután Jancsi bevégezte a katonanótákat, Olga néni rátette a zongoraszékre a fapárnát, a lábhoz a kis zsámolyt.

Ő kiment, leült és elkezdte a Für Elisét.

Nagynénje, Rózsa egy pillanatra levette tekintetét a szótlan és rémvörös Schönsteinről, a kisfiúra nézett és feljajdult halkan:

— Jézusom.

Bächer Iván