Népszabadság, 1994. szeptember 17.

HÉTVÉGE

BÄCHER IVÁN

Schnell Lajos, a szerkesztő szeret falun lenni.

Le is megy úgy kéthetente.

Megérkezik szombat este, pakkját ledobja, kiteszi a töltött csirkét, amit anyjától hozott el, azt mondja: „Aj, de jó itt, osszátok meg!”, kimegy a kocsmába, a közelebbikbe, mert a távolabbik az messze van, pattintat pár sört magának, visszajön, elfoglalja — párjával — helyét a konyhában, a sparhelt melletti ágyon, és alszik tíz órát boldogan.

Vasárnap délelőtt aztán kifekszik a napra, ha van nap, bennmarad a sparhelt mellett, ha nincs, ráalszik az alvásra kicsit, majd föltápászkodik, azt mondja: „De jó volt itt, osszátok meg”, és beszáll a kocsiba és hazamegy, mondjuk.

Így telik el Schnell Lajosnak kéthetente a víkendje.

Egészen a nyár végéig.

Mert akkor Schnell Lajosnak el kell menni. Gombászni.

Mert beköszönt végre a gomba szezonja.

Ideje van már nagyon. Nagyon elég volt már augusztus végire a sok vízízű kerti kosztból, borsóból, tökből, káposztából és patisszonból mindenekelőtt.

Csuda dolog a patisszon. A régi időkben emberfia nem élt vele, mostanra meg szörnyen elszaporodott. Az idén például nyivászta lett a paprika, berohadt a paradicsom, a kukoricán alig van szem — de ez a bumfordi, íztelen csészealj gyönyörűen termett mindenütt.

A patisszont szóróajándékként termeszti a magyar.

Augusztusban magára valamit is adó falusi ki sem lép a kertkapun anélkül, hogy hóna alá ne csapna néhány csillagnak is nevezett korcstököt. Persze hiába szórja szét a magáét a gazda, ő is kap egy szezonban tucatszám. Egyszer aztán mindenki meghámozza, kirántja, egyszer kényszeredetten készül pörkölt is belőle, egyszer pedig savanykás műtökfőzelék, de a többit csak oda kell vetni a malacnak végül, mert mindennek van határa azért.

Érthető a lelkesedés tehát, amikor a nyár végi esők végre meghozzák a gombát.

Indul mindenki erdőre, mezőre, a maga jól titkolt helyére.

Bizony ilyenkor Schnell Lajosnak is mennie kell.

Vasárnap délelőtt arra ocsúdik szegény, hogy valami erdei úton kaptat fölfelé. „Mi az isten ez?” lihegi lepetten, „Lejtő, Lalikám, lejtő…”, „Ettől tartottam magam is…” hörgi, de persze megy tovább szegény, hisz nem találna vissza soha egyedül itt, ahol nincsen egy buszmegálló, egy sarki kocsma, egy Nemzeti Múzeum sehol.

Tavalyelőtt még a rekettyésbe is betévedt Schnell Lajos, a hétfői lap nagyját nélküle is csinálták — olyan is lett, mondogatta később —, mert vagy nyolcvan kullancsot kellett kikeresni, leseperni, kipiszkálni és kivésni az elgyötört szerkesztői testből.

Tavaly sem tudta ugyan kihúzni magát a gombaszedés alól, de már fának, bokornak közelébe nem tévedt — magában morogva baktatott a sáros úton, amíg a többiek szerteszét pásztázták a bokrok alját.

Senki nem lelt semmi jóra.

Az egész megyében egyedül Schnell Lajos bukott fel egy, az út közepén fehérlő, gyönyörű csiperketelepben.

Azóta nagy respektusa van a szerkesztőnek falun: a kocsmában csak úgy beszélnek róla tisztelettel: „Ez az a hülye pesti bibsi, aki gombát talált tavaly…”

Az idén augusztus végére jött meg csak az eső. Nagyon ideje volt. Elképesztő patisszontermést tudhattunk magunk mögött…

Két hete tehát, vasárnap délelőtt Schnell Lajos arra riadt, hogy megint kinn áll a szabad ég alatt. „Mi a fene ez?” emelgette flaszterhez szokott vászoncipőjét, ,,Fű, Lalika, fű…”, „Hát ez az…” mondta szomorúan, és telefonált egyet, mert beszerzett egy rádiózós zsebtelefont az idén, állt a mezőn, és felhívta anyját a Podmaniczky utcában, hogy jó lett a töltött csirke, és ő most kinn áll a mezőn és rengeteg a gomba.

Mert az idén rengeteg lett a gomba.

A lucernást őzláb terítette be, az akácos szélén méteres átmérőjű pöfetegek teremtek, akadt bőven csiperke, lehetett hallani tinóruról, és mindenféle mással is kísérletezhetett a nép.

Pillanatok alatt telt meg zacskó, kosár, csomózott trikó.

Gyorsan visszakeveredhetett Schnell Lajos a sparhelt melletti ágyba.

Onnan kommentálta aztán a körötte kifejlő lázas ténykedést.

Ügyeletes volt a héten.

Ő rakosgatta be például a híreket, ide, oda, sehova.

Sok jó hír volt a héten, azokból szemezget Schnell Lajos, ott, a megszokott jó kis ágyban.

A leveshez például, ami friss mezei csiperkéből készült, amit meg sem közelíthet pincében sterilizált, zöldségesstandon fonnyasztott rokona, és amihez került egy kevés kockázott, ropogós sárgarépa, fanyar gyökér, ízes zellergumó is, együtt párolódtak a vajon, hogy aztán csontlével legyen az egész felöntve, sóval, borssal ízesítve, petrezselyemzöldjével frissítve és tojássárgájával elkevert tejfellel komplettírozva végül, e leveshez elmondta Schnell annak a derék szakácsnak az esetét, aki egy menekülttáborban dolgozván szerdán kiegészítette a gondjára bízott menekültek kosztját pár kiló saját kezűleg szedett párducgalócával, ami csak átmeneti vakságot okozott tizenhét menekültnek, ezért lett mínuszos a hír.

Az őzlábak friss, jó szagú, roppanó kalapja természetesen a kirántás sorsára jutott. Amíg a fortyogó, kásás, házi disznózsírban aranysárgára sültek a karikák, Schnell elmesélte, hogy csütörtökön pedig egy újbányai családot ért az a megtiszteltetés, hogy MTI- híranyag lett mind a nyolc tagjából, pedig a gyerekek nem is akartak enni, mert utálták a gombát, de a nagymami rájuk rivallt: „Megeszitek, máskülönben nagyon mérges leszek!” — és megették, és nagymama ennek dacára mérges lett nagyon, négyszer kellett kimosni őt is…

A füstölt szalonnával, kicsiny vörösborral megdobott pörkölthöz aztán a szerkesztő igazi csemegével szolgált.

Jó pár éve történt, hogy egy derék egri iparoscsalád sikeres gombászásról megtért otthonába. Annak rendje és módja szerint elkészítették a pörköltet, de gondolván, hogy az óvatosság nem árt, bezabáltattak a macskával egy szép porciót, mielőtt maguk nekiláttak volna.

Vártak egy órát, vártak kettőt, de a jóllakott macskának semmi baja nem volt.

Megtérítették hát a kerek családi asztalt, föladták a gőzölgő, vajas nokedlit, szép tálban a gusztusos pörköltet, mellé tejfelt, csípős savanyút, és megebédezték a gombát, ahogy kell.

A papa már harmadszor szedett magának, amikor följajdult a macska.

És nemcsak följajdult, hanem fölmiákolt, fölnyávogott, sőt vinnyogott és elterült és vonaglott, és iszonyút üvöltött végül.

De azt már ember nem hallotta.

Akkor már a család teljes létszámban a megyei kórház toxikológiáján múlatta a gombapaprikást.

Mikor aztán estefelé, elcsigázva, meggyötörten hazakeveredtek, nézték, mi maradt a macskából, szegényből. Döbbenten látták, hogy bizony nem kevés: a nagyszoba zugában a Cirmos békésen, megnyugodva szoptatott hat darab nyálkás, vaksi macskakisdedet.

Ezt mesélte Schnell Lajos még akkor is, amikor az ínyencek kimentek a kertbe, hogy szabad láng felett süssék meg az előzőleg fűszeres olajban bepácolt gombadarabokat, ezt mesélte a szerkesztő, és hangosan röhögött, mert az idő múlásával már maga is teljesen elhitte a saját hírét, amivel egy kis lyukat tömködött be annak idején, az oldalon, hangosan röhögött, a térdét csapdosta és kiabált: „Hát ez nem igaz! Ekkora barmokat! Nem igaz! Megkölykedzett a dögük, ők pedig erre jól kimosatták magukat! Aztán föltápászkodott, és azt mondta még: Aj de jó volt itt, osszátok meg!”, a frizsiderhez csoszogott, csöndesedve elszopogatta a mama töltött csirkéjének viharvert maradványait, majd beszállt a kocsiba és hazament, mondjuk.

Bächer Iván