Süket Gojszi

Családunkban tényleg mindenki süket volt.

Az volt apám, nagybátyám szegény, az ő anyjuk, vagyis nagyanyám, és mindkét testvére, Zsuzsa és Lajos.

De az őssüket, minden süketek és hármójuk anyja dédanyám volt, Gojszi.

Márton Gizellának hívták őt amúgy. 1875-ben született Pesten, zsidóságát erősen feledni vágyó polgárfamíliában.

Nagyapjának pipagyára volt a józsefvárosi Víg, apjának, a pipás vejének, pedig textilkereskedése a lipóciai Sas utcában. Mindketten tönkrementek — az egyik ternózott, a másik alsózott de azért vígan éltek, amíg meg nem haltak.

Talán azért is, mert a zenét mindketten imádták.

A pipagyáros legjobb barátja Jejtelesz Ignác békebeli alkoholizmusba fáradó nótaszerző volt, akivel órákat töltöttek el a gyár épületében lévő lakás halljában, a hosszú zongora mellett.

Gojszi néni papája, a textiles Márton Imre is taníttatta muzsikálni mindhárom gyermekét: Miksát, Paulát, Gizit, de azt már nem engedte, hogy az úri kedvtelés profizmussá fajuljon.

A korabeli Pesten és Bécsben egyként közismert, Krúdy által is többször fölemlegetett ügyvéd, Márton Miksa állítólag úgy zongorázott, mint Backhaus. (Első feleségének, Harmath Hedvig vígszínházi színésznőnek mellszobra zongorámra keveredett mára, második asszonyának, Makkai Margitnak emléke alighanem még sokakban él.)

Gojszi tehát igazi polgári nevelést kapott, ifjúkorában semmit sem csinált, csak zongorázott, énekelt, hímezgetett és regényeket olvasott — természetesen németül.

Alacsony termetű volt, szép — ez kötelező dolog volt a családban — szürkéskék szemű, álmodozó, végtelenül naiv.

Míg testvére, Paula néni legendás háziasszonnyá lett, őt csak a zene és az irodalom érdekelte.

Így lett varrónő.

Persze előbb feleség, szegény, éhenkórász, tüdőbajos és — ez is csak mostanában derül ki — erősen piás hírlapírónak felesége 1895-ben.

Író leánya, Zsuzsa szépen és számtalanszor megírta, hogyan ismerkedett meg Gojszi mama férjével, Thury Zoltánnal, a Pesti Napló főszerkesztőjének, Vészi Józsefnek leányfalusi birtokán.

A korának és talán tehetségének korlátaiba beleütköző íródédapám gyorsan gondoskodott róla, hogy emléke szépülhessen a múló idővel.

1906-ban Gojszi mama maga maradt.

Miután kisírta magát, szétszórta a négy gyereket a lipóciai rokonság között, és elment Bécsbe szakmát tanulni.

Csinos melltartókat, fűzőket, pelottokat varrt aztán 1959-ben bekövetkezett haláláig.

De azért a Schubertről, Wolfról sem szokott volna le, ha legkisebbik leánya, akivel egy fedél alatt élt hatvan év során, szenvedhette volna az anyai dalolást.

De azt az egyet nem szenvedhette.

Ha csak fölcsendült a Lindenbaum első pár aktusa, máris éles sikoltás hasított a Szent István körúti villamos zajába:

— Anya, neee!

Pedig a zenéhez, az imádott zenéhez az éneklésen kívül harmincas éveitől más köze nemigen lehetett Gojszinak — szinte teljesen süket lett szegény.

Érthető, hogy újra és újra megpróbálkozott a dalra fakadással, de mindannyiszor az imádott leány sikoltása szakította meg:

— Anya, neee!

Azonban néhanap a süketség jó szolgálatot is tett. Az ostrom utáni órákban például szovjet — ahogy ma mondani sikk: orosz — katonák szemelték ki az akkor már nem is gyermeki korban lévő Thury-lányokat, Zsuzsát és nagyanyámat, Böskét. Gojszí azonban egy pillanatra sem tágított az övéit a Körúton kísérő menettől.

Az egyik harcos, hogy távozásra késztesse a mamát, minden huszadik lépésnél elsütötte pisztolyát Gojszi füle mellett.

De hát mit tudhattak abban a birodalomban a mi füleinkről.

Gojszi csak épphogy egy kicsit felsikkantott minden egyes pukkantásnál:

— Jaj! Jaj! — de nem tágított.

A körletben aztán elő is keveredett valami tiszt, aki remekül beszélt németül, és Gojszi mama elhozhatta a lányait épen.

A történelmi realitásérzet később sem hagyta cserben süket Gojszit soha.

Negyvenkilenc nyarán a kötelező napi kártya közben üvöltötte a vádbeszédet a rádió. A család tagjai, apám, nagybátyám, Gojszi két lánya és veje idegesen, feszülten kopogták a römiket le — az ítélethirdetés napja volt talán.

Egyszer csak Gojszi megszólalt:

— Kettővel kopogok, gyerekek… és mondjátok már meg: ki az a Rajk?

Ebben az időben el-elvitték apám koncertjére is. Az első sorba ültették, hátha onnan hall valamit. Mikor aztán látta, hogy körötte mindenki tapsol, Gojszi mama fölállt, szembefordult a publikummal és a holttá vált szólistára mutatva büszkén fölkiáltott:

— A másik unokám meg sztahanovista!

Az a süketség a végén is jól jött. Majdnem. (Most leltem a történetre Zsuzsa nagynéném 1916-tól 1991-ig vezetett naplókötegében.)

Az orvos komoly képpel szólt a vizsgálatok után az anyját kisérő asszonyhoz:

— Kicsit félre kéne vonulnunk…

Gojszi, akinek már hónapok óta fájt a hasa, mosolyogva leste az arcokat.

— Nyugodtan beszélhet, nem hallja — mondta Zsuzsa mosolyogva.

A doki szintén elmosolyodott nyájasan:

— Az édesanyjának rosszindulatú daganata van. Gyomorrák.

— Az jó. Nagyon jó — mosolygott Zsuzsa. — És nem lehet operálni?

— Nem lehet. Teli van áttéttel.

— Az jó. Nagyon jó.

— Ha a fájdalmak erősödnek, telefonáljon.

— Nagyon jó — mosolygott Zsuzsa és felkiáltott. — Hála istennek, hogy nincsen komoly baj!

— Mi baj van? — ijedt meg Gojszi mama.

— Semmi! Semmi baj, anya! Hurut! Gyomorhurut!

— Hurut?

— Hurut!!! Sok zöldséget kell enni!! Meg sajtot!!

Vidáman mosolyogtak mindhárman.

Hazafelé Gojszi nem győzött örülni:

— Úgy megkönnyebbültem fiam, hogy nem komoly a baj. Az ember mindenféle rosszra gondol, hogy rák például…

— Ugyan, anya! Hurut!

— Persze, fiam, persze…

De este, már kártya után, lefekvéshez közeledve váratlanul fölcsendült Gojszi szobájából a vékony reszketeg hang:

— A csermely halkan zúgott…

Zsuzsa magába fojtotta a kiáltást.

A kis hal még meg sem villant a vízben, mikor Gojszi mama elhallgatott hirtelen.

Bächer Iván