Iparosok

1.

A mostanság újra fölfedezgetett Róna József, a nagyszerű szobrász szomszédunk volt a Damjanich utcában.

Igazi „iparosként” kezdte: a múlt század hetvenes éveiben asztalosinasként ismerkedett az anyaggal.

A húszas évekre, amikor gyerekként és ifjúként a közelébe sodort a sors — apámnak kedves barátja volt, anyám és Róna felesége, Gizi pedig a két szomszédos erkélyen beszélgették meg mindennap az ebédet —, már elismert művészként tudhatott magáénak minden elnyerhető ösztöndíjat, aranyérmet, díjat.

Felesége, Gizi, kedves asszony volt, de igencsak elhízott, szegény. Ráadásul énekesnőként rendszeresen pódiumra is vitte bájait. Mikor egy ízben bordó ruhában lépett föl, az egyik neves hírlapíró megjegyezte:

— Hordóban bordót már láttam, de bordóban hordót még soha.

Mindazonáltal az asszonyt minden ismerője szerette és becsülte, beleértve a férjet is, aki egy ízben így szólt nejéhez:

— Gizukám, nincsen pénzünk, az lesz a legokosabb, ha elválunk, a bíróság megítél neked valami tartásdíjat, és abból ketten majd szépen megélünk.

Róna számos társadalmi állást is betöltött, melyek közül a legjelentékenyebb a FÉSZEK Klub elnöki tiszte volt. A Kertész utca sarkán, heves kártyázással telt el minden estéje.

A mokány, izmos szobrásszal nemegyszer előadódott, hogy nem tudta kifizetni a konflist. Ha a kocsis túlzottan méltatlankodott, ő a ló alá állt, és megemelte szegény állatot:

— Elviszem a lovát, ha nem hallgat el! — fenyegetőzött.

Amikor legnevezetesebb munkája, Savoyai Eugénnek a Várban ma is álló monumentális lovas szobra készült, az egész város a nagy műről beszélt, művelt hölgyek és férfiak tárgyalták az opusz koncepcionális alapozottságát, esztétikai elveit, kompozíciós arányait.

Egy efféle művelt hölgy valami fogadás vagy zsúr alkalmával oda is merészkedett a Mesterhez, és megkérte őt, adna egy rövid, ám ihletett jellemzést a készülő alkotásról.

Róna megvonta vállát:

— Ein Goj auf dem Pferd.

2.

Akkoriban 2,40 volt egy kiló kenyér, 16 forint egy kiló hús, két forint egy korsó sör, 1,50 egy fél rum.

Ennek dacára nem jártak nagyon jó idők.

Én még a főváros kultúrtanácsnoka voltam, de már nem sokáig.

Kora reggel mentem ki az akkor már Kossuth-díjas Medgyessy Ferenchez a Százados útra.

Priccsen feküdt, teljesen felöltözve, zakóban, nyakkendőben. Hideg volt. Feleségét még otthon találtam, de már készülődött elfelé. Mindennap elment, senki nem tudta, hová, pontosabban mindenki tudta persze. Mielőtt indult volna, mindig kért férjétől húsz forintot.

Végignéztem a jelenetet, és zavartan rákezdtem:

— Feri bácsi, jöttem…

— Jöttél, jöttél — tápászkodott fel. — Azt látom, hogy jöttél. De ha jöttél, akkor biztosan valamit akarsz is.

— Szobrot kéne csinálni, Feri bácsi.

— Szobrot?

— Szobrot.

— Ettől féltem…

— De nem akármilyen…

— Ajaj. És mit fizettek, fiam?

— Sokat, Feri bácsi, sokat.

Kicsit megélénkült.

— Mi lenne az a szobor?

— Hát az a helyzet, hogy most lesz hetvenéves, és…

— Csak nem?

— De bizony, Feri bácsi.

— Borzasztó, borzasztó. Jaj istenem, hát ez borzasztó.

— Csak a fejét kéne, Feri bácsi

— Csak a fejét? Elég az. Borzasztó. — Medgyessy Feri bácsi teljesen magába roskadt. Próbáltam vigasztalni hát:

— Nem olyan nagy dolog az. Csináltál te már Horthy-fejet is, Feri bácsi.

— Jaj istenem…

— Ezt meg kéne csinálni, Feri bácsi.

— Szóval, hogy fizettek?

— Te mondod meg.

— Én? — hökkent meg kicsit.

— Te. Olyan helyről kérik.

— Na, várj csak — szedelődzködött. — Bemegyek veled a Városházára.

A kocsiban tovább tépelődött.

— Egy ilyen fej… Mennyi lehet az?

— Mondom, hogy pénz nem számít.

— Legyen húszezer? — mondta maga is megrémülve.

— Kérhetsz többet is.

Harmincezerben állapodtunk meg.

A Városházán azonnal kiállítottam az utalványt. A pénztártól még visszajött a szobámba, és leült a díványra sopánkodni.

— Borzasztó, borzasztó, jaj istenem, borzasztó… De hát megcsinálom, olyan mindegy, megcsinálom.

Fölállt, indult. Az ajtóból még visszaszólt:

— A pofa az pofa — és elment a pénzzel.

A szobrot persze nem csinálta meg.

Lejegyezte:

Bächer Iván