Zoli és a gróf

Haragos volt.

Nem volt sértett, nem volt szomorú — haragos volt.

Haragudott az életre, amiért meg kell halnia.

Energikus, életszerető és — már csak a családunkban obligát süketség okán is — hangos ember volt Zoli. Erős, inas, májustól októberig négerbarna — harminc évén át termelte, hordta, szortírozta, törte és zúzta a vörös sziklákat káptalanfüredi birtokán. Szép fiú volt, bizony.

Határozottan jött, szinte rontott be új, többé-kevésbé csak a múlt által lakott pesti otthonomba ősszel. Leült a díványra, amely Zsuzsa nagynénénktől került át a Szent István körútról, leült a díványra, amelyen ült évtizedeken át minden hétfőn, a kártyanapon, az ő családját is őrző fényképfal alá, és harsányan rám rivallt:

— Nézd, tudod, hogy én nem félek. — Hamiskásan rám kacsintott: — Mi, Bächerek nem szoktunk félni. Hetvenhárom évet éltem. Rendben van. Nem félek a haláltól. Tudom, hogy rákom van. De azért bosszant a dolog.

Hónapok óta nem tudott enni. Harminc kilót fogyott. Már mindenki tudta, hogy hasnyálmirigy, csak az orvosok keresgéltek még.

— Ugyan, Zolikám. Annyi baja lehet az embernek — mondtam én. Éppen én.

Aztán politizáltunk. Az ember politizálni szokott, ha már nincs mit mondania.

Politizálni — milyen hülye szó ez — mindig szeretett. A „régi rend” embere volt. Lesüllyedt polgári sorból — vagyis a mi sorunkból keveredett a segéd-, majd szakmunkás stációkon át a Csepeli Papírgyár igazgatójává.

Ifjúsága a háborús időkbe fúlt. Élete, amely ilyen is volt, olyan is, de egész élet volt végül — élete egy volt az elmúlt ötven évvel.

Egyszerre veszítette el a rendszert, amelyet mindvégig magáénak hitt, öccsét — apámat —, akit nagyon szeretett és Tobit, az imádott labrador kutyát.

Idén először — harminchét év után — külön karácsonyoztunk.

Mindehhez jött még az új kurzus stílusa.

Nem volt értelme tovább.

Indult szépen a szokott verkli: kórház, vizsgálatok, haza, vissza. Fasori orvos osztálytársa kétségbeesetten harcolt.

A kollégák ellenkezésének dacára felfektette a műtőasztalra. Azt mondták: ilyet még nem láttak…

Feladta ő is. Feküdt, tévét nézett, újságot olvasott.

Megírtam egyik históriáját, az erdélyi Borgóprund papírgyárában töltött hónapjairól. A cikkben szó esett egy grófi családról, amelynek egyik tagja tíz évig kormányfő, másik leszármazottja viszont az elmúlt négy évben kormánypárti volt. Elvittem Zolihoz a kéziratot, javítgattunk rajta, leadtam.

Kicsit sokára, de még lejött időben.

Zolit ritkán látogattam. Egyrészt falun lakom, másrészt belefáradtam a halálba.

Pár hete levelet hozott a posta.

A papiros fejlécén a magyar parlament sziluettje volt, alatta: országgyűlési képviselő: Dr. gr. B. I.

Elvittem a levelet Zolinak.

Csont és bőr volt, nagy, szép szeme haragosan villogott.

De a levélnek igen megörült, izgatottan vette kézbe, tette föl a szemüveget, kezdett olvasni.

Igazi úri levél volt ez. A gróf úr hangot adott benne jó érzésének, mellyel családjának fölemlítését fogadta, afelett való örömének, hogy nagybátyám végül is túlélte a gyilkos éveket, és abbéli vágyát is kifejezésre juttatta, hogy szívesen találkozna személyesen is Zolival, valamelyik parlamenti napon a képviselői irodaházban vagy más helyen akár. A gróf úr végezetül engem is megdicsért, és jelezte, hogy megelégedéssel töltené el, ha a cikkem alapján már-már személyessé vált kapcsolata velem is elmélyülhetne, még akkor is, ha sok mindenről nyilván eltérő lesz a véleményünk. A sajtónak különben is mindig, mindenhol — írta a képviselő úr — természetes az ellenzéki beállítottsága, és ezt minden kormányzó erőnek be kell vagy be kellene látnia.

— Ez igen — bólintott nagybátyám.

A fotelben félig feküdt, pokróccal takarva.

Még épphogy ki tudott menni.

Elkésett a gróf úr az emberi szóval.

Zoli haragosan, kétségbeesetten végigtekintett magán. Legyintett.

— Írjál neki egy udvarias levelet, hogy most beteg vagyok.

Mondtam, hogy nem szívesen írnék.

— Majd később. Esetleg. Egyszer. A választások után. Akkor, reméljük, a gróf úrnak is több ideje lesz.

Hallgatott.

Révedt haragos szemmel a semmibe, vagy valahova máshova, ahová készült már, magára maradva, dühösen, tehetetlenül.

Hirtelen megszólalt:

— Csak azt akarom még megélni, Iván. Azt nagyon. Semmi mást. Csak a választásokat. — Kicsit elmosolyodott, bizakodóan kacsintott, még a levegőbe is rázott erőtlen, csont-bőr karjával.

Aztán elköszöntem tőle, mentem falura, nem láttam többé.

Most telefonozták, hogy május kilencedikén, hétfőn veszítette el eszméletét, és rá két napra, szerdán halt meg.

Bächer Iván